Amint kint, úgy bent

Ki nyert azzal, hogy Rashida Tlaib és Ilhan Omar végül nem jutottak el Izraelbe? Réti János írása.

Három hét hosszú idő, még az évezredes etnikai és szektariánus harcokba belemerevedett Közel-Keleten is. Ennyi idő alatt a sziklaszirtek és a termékeny völgyek, ezüstösen elterülő olajligetek között időnként feltámadó forró szél, illetve a tekintélyes családi házakat és vadonatúj autócsodákat egyaránt didergősre hűtő légkondicionálók az utolsó cseppig felszárítják a szégyen keserű könnyeit.

Rashida Tlaib augusztus 16-án, alig egy nappal azután, hogy az izraeli belügyminiszternek azt írta, ez lehet az „utolsó alkalom” idős nagyanyja meglátogatására, mégis visszautasította a végül megadott vízumot. A dühös nagymama, Muftia Tlaib válaszul a NBC News kamerái előtt előbb átkot szórt Trump elnökre, majd Bassam Tlaib, a demokrata képviselőnő nagybátyja nevezte rasszista döntésnek ugyanitt a – mint már említettem – visszavont kitiltást.

Némi vigaszt jelent, hogy a Beit-Ur al-Fauqa faluban az izraeli elnyomás keserűsége mellett is marad némi tér az elveszett önbecsülés legalább részbeni visszaépítésére.

Az Israel Hayom szerzője, Akiva Bigman vette a fáradságot, és végignézte az itt élő családtagok Facebook-profiljait. Ennek alapján úgy tűnik, egyikőjük büszkeségét sem törte meg végérvényesen az irgalmat nem ismerő megszállás. Az általuk hajtott vadonatúj BMW-k, Mercedesek és Corvette-ek, illetve a tágas házaikról készült fotók mindenesetre ezt valószínűsítik.

Muftia Tlaib

A falu egyébként a Világbank 2014-es jelentése szerint is a régió leggazdagabbjai közé tartozik. A szegények aránya 7,4 % alatt marad, mi több, a Palesztin Hatóság 2017-es összegzése alapján a 230 itteni háztartásból 115-höz 5 vagy több hálószoba tartozik, és további 65 háztartás rendelkezik 4 hálószobával.

Nagyon úgy néz ki ráadásul, hogy a sokat emlegetett „izraeli megszállás” vasmarka a Palesztin Autonómia Hatóság többi részén sem zár rendesen. A Ciszjordániából Izraelbe irányuló export töretlenül nő, hétvégente pedig Izraelből érkeznek – jórészt arabok – tízezrével Dzsenínbe, Tulkarembe, Kalkiljába, Betlehembe és Rámalláhba vásárolni. E területek gazdasága a legnagyobb mértékben Izraeltől függ. Legfőképp attól a 130 ezer palesztintól, akik a zsidó államba járnak át dolgozni, és ott átlagosan ötezer sékelnél is többet keresnek havonta, ami pontosan két és félszer több, mint amennyivel a palesztin fennhatóság alatt elérhető munkahelyek kecsegtetnek.

A Júdea és Szamáriában létesített ipari övezetekben dolgozók száma ráadásul szintén folyamatosan nő.

Ironikus módon a zsidó települések fejlesztése is a palesztin arabok elhelyezkedési lehetőségeit javítja, nem beszélve arról, hogy a munkavállalási engedélyek kiadása is jóval egyszerűbbé vált az utóbbi időben.

Természetesen az „elnyomás megalázó körülményeit” leginkább szembetűnővé tevő ellenőrzőpontok valamelyest még ma is lassítják a munkába indulók, vagy onnan hazatérők utazását. Ezért pedig talán mégsem a zsidó pszichét sokak szerint inherens módon jellemző olthatatlan uralkodni vágyás és engesztelhetetlen rasszizmus, sokkal inkább

a palesztin terrorizmus tehető felelőssé. Az a terrorizmus, amely eddig 12 ezer ártatlan izraeli életét vagy testi épségét követelte az első intifáda kitörése óta.

Hozzáteszem, az ellenőrzőpontok folyamatos bővítése mára percekre rövidítette a korábban gyakran órákig tartató, kényszerű sorban állás idejét.

Mindazonáltal Rashid Tlaib és Ilhan Omar, a Demokrata Párt két üdvöskéje, akiknek a zsidókkal szembeni khm, elfogultságairól a Neokohn is számos esetben beszámolt már, sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a Közel-Kelet valamennyi problémájáért a zsidó állam felel. Pozícióik és korszerű világnézetük okán nem meglepő, hogy rövid idő alatt sikerült mindenkit maguk mögé utasítaniuk azon a castingon, amelyen a 30-as évek legszebb hagyományait felelevenítő nemzetközi BDS-mozgalom kereste reklámarcait.

Ám miután a Knesszet 2017 elején olyan törvényt fogadott el, amely megtagadja a belépő vízumot és a tartózkodási engedélyt mindazoktól a külföldi állampolgároktól, akik nyilvánosan gazdasági, kulturális vagy akadémiai bojkottra szólítanak fel Izraellel, vagy a Ciszjordániában lévő izraeli településekkel szemben, vagy olyan szervezet aktivistái, amely így tesz, ezért amikor úgy döntöttek, hogy Izraelbe látogatnak, máris kétségessé vált, hogy sikerülhet-e elérniük a céljukat.

Illetve kérdés, hogy mi volt a céljuk.

Ha az, hogy eljussanak Izraelbe, és ott erősen Hamász-kompatibilis „kitaszítottak” és „kisemmizettek” segélykiáltásaival kísérve, úton-útfélen felmutassák a tűrhetetlen elnyomás kínzó jelenvalóságát, akkor – mint kiderült – nem jártak sikerrel. Viszont, ha az, hogy saját kirekesztettségükkel bizonyítsák az „igazság hangjától ím, megrettent apartheid állam” csillapíthatatlan fajgyűlöletét, győzelmet arattak.

Tökéletes végjáték, amelyben Izrael csak a kikényszerített hibák közül választhatott.

Pedig az első forgatókönyv szerint az Amerikai Egyesült Államokba delegált izraeli nagykövet, Ron Dramer világossá tette: Izrael, a Trump-kormány tiltakozásával dacolva nem tagadja meg az Izrael elleni kirohanásaikról ismert demokrata kongresszusi képviselők beutazását. Annak ellenére sem, hogy Omar és Tlaib demonstratívan távol maradtak a demokraták alig egy héttel korábban Izraelbe látogató, 41 fős delegációjától. Inkább a Palesztin Hatóság területeire és Kelet-Jeruzsálembe, vagy ahogy ők írták, Palesztinába zarándokoltak volna el.

Fotó: Wikimedia Commons

Csakhogy, közben Trump elnök a Twitteren arra buzdította a zsidó államot, hogy ne engedélyezze a két képviselőnő látogatását. Izrael eleget tett a kérésnek. Igaz, ezalatt kiderült, hogy Tlaibékat a haladó nyugati közvélemény szemében a béke elérésén munkálkodó, mindenki más szerint zsidógyűlölő, ezért judenrein Palesztinában gondolkodó palesztin civil szervezet, a Miftah hívta meg. Márpedig a Miftah a honlapján a példaképnek beállított terroristák éltetésén (például itt és itt) túl a két legnépszerűbb középkori vérvádat is felelevenítette: kútmérgezéssel vádolta az izraelieket, a zsidókat pedig azzal, hogy keresztények vérét keverik a pászkába.

A Hamászhoz ezer szállal kötődő BDS-mozgalom támogatóiként Omar és Tlaib programja – a „fenntartó” ízléséhez hűen – még a Palesztin Hatóság embereivel való találkozást is mellőzte, hiszen ez utóbbi szervezet az iszlamista terrorcsoport szemében nem több a „szent ügyet” eláruló megalkuvók szánalmas gyülekezeténél.

Zsidókkal egyedül, mint az Izraelt a legképtelenebb vádakkal minden lehetséges fórumon feljelentő szervezet, a B’tselem delegációja tagjaival érintkeztek volna. Persze szigorúan a párbeszéd és a tárgyilagos ítéletalkotás jegyében. Izrael ráadásul attól félt, hogy a páros Templom-hegyre tervezett látogatása zavargásokat robbanthat ki. Nem biztos, hogy teljesen alaptalanul.

Sorosra kapcsolva

Soros alapítványa rendkívül aktív a Közel-Keleten is. De vajon jó ez Izraelnek?

A biztonsági megfontolások mellett azért kínálkozik egy másik, nem feltétlenül versengő, inkább az előbbit kiegészítő magyarázat is a képviselőnők beutazásának megtagadására. Jelesül, hogy Donald Trump belpolitikai fegyverként használta Izraelt a demokraták ellen. Ezen narratíva szerint Netanjahu nem tett mást, mint behódolt amerikai támogatójának. Én mégis óva intenék mindenkit, hogy a döntésben elvtelen szervilizmust lásson, amiért a zsidó államnak egyszer még esetleg nagy árat kell majd fizetnie.

A szeptember 17-i választások előtti kampányban ugyanis Bibi belengette, hogy minden júdea-szamáriai településre ki fogja terjeszteni a zsidó szuverenitást. Ehhez Trump támogatását keresi, aki Netanjahu közeli munkatársai szerint ezt kész is megadni, és minden valószínűség szerint az izraeli miniszterelnök mellé áll majd e kérdést illetően a kampány hajrájában. Aztán az amerikai elnökválasztásig hátralevő időben a demokratákat ostorozhatja majd, amiért azok Izrael nyílt ellenségeit is megtűrik soraikban.

Ha valóban így lesz, Tlaib és Omar Izrael-ellenes akciójának nem szándékolt következményeként éppen a zsidó jelenlét erősödhet Júdea-Szamáriában, és Trump is közelebb kerülhet az újraválasztásához.

Persze a világpolitikában, pláne a Közel-Keleten minden kiszámíthatatlan.