Ki nyert azzal, hogy Rashida Tlaib és Ilhan Omar végül nem jutottak el Izraelbe? Réti János írása.
Három hét hosszú idő, még az évezredes etnikai és szektariánus harcokba belemerevedett Közel-Keleten is. Ennyi idő alatt a sziklaszirtek és a termékeny völgyek, ezüstösen elterülő olajligetek között időnként feltámadó forró szél, illetve a tekintélyes családi házakat és vadonatúj autócsodákat egyaránt didergősre hűtő légkondicionálók az utolsó cseppig felszárítják a szégyen keserű könnyeit.
Rashida Tlaib augusztus 16-án, alig egy nappal azután, hogy az izraeli belügyminiszternek azt írta, ez lehet az „utolsó alkalom” idős nagyanyja meglátogatására, mégis visszautasította a végül megadott vízumot. A dühös nagymama, Muftia Tlaib válaszul a NBC News kamerái előtt előbb átkot szórt Trump elnökre, majd Bassam Tlaib, a demokrata képviselőnő nagybátyja nevezte rasszista döntésnek ugyanitt a – mint már említettem – visszavont kitiltást.
Némi vigaszt jelent, hogy a Beit-Ur al-Fauqa faluban az izraeli elnyomás keserűsége mellett is marad némi tér az elveszett önbecsülés legalább részbeni visszaépítésére.
Az Israel Hayom szerzője, Akiva Bigman vette a fáradságot, és végignézte az itt élő családtagok Facebook-profiljait. Ennek alapján úgy tűnik, egyikőjük büszkeségét sem törte meg végérvényesen az irgalmat nem ismerő megszállás. Az általuk hajtott vadonatúj BMW-k, Mercedesek és Corvette-ek, illetve a tágas házaikról készült fotók mindenesetre ezt valószínűsítik.
A falu egyébként a Világbank 2014-es jelentése szerint is a régió leggazdagabbjai közé tartozik. A szegények aránya 7,4 % alatt marad, mi több, a Palesztin Hatóság 2017-es összegzése alapján a 230 itteni háztartásból 115-höz 5 vagy több hálószoba tartozik, és további 65 háztartás rendelkezik 4 hálószobával.
Nagyon úgy néz ki ráadásul, hogy a sokat emlegetett „izraeli megszállás” vasmarka a Palesztin Autonómia Hatóság többi részén sem zár rendesen. A Ciszjordániából Izraelbe irányuló export töretlenül nő, hétvégente pedig Izraelből érkeznek – jórészt arabok – tízezrével Dzsenínbe, Tulkarembe, Kalkiljába, Betlehembe és Rámalláhba vásárolni. E területek gazdasága a legnagyobb mértékben Izraeltől függ. Legfőképp attól a 130 ezer palesztintól, akik a zsidó államba járnak át dolgozni, és ott átlagosan ötezer sékelnél is többet keresnek havonta, ami pontosan két és félszer több, mint amennyivel a palesztin fennhatóság alatt elérhető munkahelyek kecsegtetnek.
A Júdea és Szamáriában létesített ipari övezetekben dolgozók száma ráadásul szintén folyamatosan nő.
Ironikus módon a zsidó települések fejlesztése is a palesztin arabok elhelyezkedési lehetőségeit javítja, nem beszélve arról, hogy a munkavállalási engedélyek kiadása is jóval egyszerűbbé vált az utóbbi időben.
Természetesen az „elnyomás megalázó körülményeit” leginkább szembetűnővé tevő ellenőrzőpontok valamelyest még ma is lassítják a munkába indulók, vagy onnan hazatérők utazását. Ezért pedig talán mégsem a zsidó pszichét sokak szerint inherens módon jellemző olthatatlan uralkodni vágyás és engesztelhetetlen rasszizmus, sokkal inkább
a palesztin terrorizmus tehető felelőssé. Az a terrorizmus, amely eddig 12 ezer ártatlan izraeli életét vagy testi épségét követelte az első intifáda kitörése óta.
Hozzáteszem, az ellenőrzőpontok folyamatos bővítése mára percekre rövidítette a korábban gyakran órákig tartató, kényszerű sorban állás idejét.
Mindazonáltal Rashid Tlaib és Ilhan Omar, a Demokrata Párt két üdvöskéje, akiknek a zsidókkal szembeni khm, elfogultságairól a Neokohn is számos esetben beszámolt már, sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a Közel-Kelet valamennyi problémájáért a zsidó állam felel. Pozícióik és korszerű világnézetük okán nem meglepő, hogy rövid idő alatt sikerült mindenkit maguk mögé utasítaniuk azon a castingon, amelyen a 30-as évek legszebb hagyományait felelevenítő nemzetközi BDS-mozgalom kereste reklámarcait.
Ám miután a Knesszet 2017 elején olyan törvényt fogadott el, amely megtagadja a belépő vízumot és a tartózkodási engedélyt mindazoktól a külföldi állampolgároktól, akik nyilvánosan gazdasági, kulturális vagy akadémiai bojkottra szólítanak fel Izraellel, vagy a Ciszjordániában lévő izraeli településekkel szemben, vagy olyan szervezet aktivistái, amely így tesz, ezért amikor úgy döntöttek, hogy Izraelbe látogatnak, máris kétségessé vált, hogy sikerülhet-e elérniük a céljukat.
Illetve kérdés, hogy mi volt a céljuk.
Ha az, hogy eljussanak Izraelbe, és ott erősen Hamász-kompatibilis „kitaszítottak” és „kisemmizettek” segélykiáltásaival kísérve, úton-útfélen felmutassák a tűrhetetlen elnyomás kínzó jelenvalóságát, akkor – mint kiderült – nem jártak sikerrel. Viszont, ha az, hogy saját kirekesztettségükkel bizonyítsák az „igazság hangjától ím, megrettent apartheid állam” csillapíthatatlan fajgyűlöletét, győzelmet arattak.
Tökéletes végjáték, amelyben Izrael csak a kikényszerített hibák közül választhatott.
Pedig az első forgatókönyv szerint az Amerikai Egyesült Államokba delegált izraeli nagykövet, Ron Dramer világossá tette: Izrael, a Trump-kormány tiltakozásával dacolva nem tagadja meg az Izrael elleni kirohanásaikról ismert demokrata kongresszusi képviselők beutazását. Annak ellenére sem, hogy Omar és Tlaib demonstratívan távol maradtak a demokraták alig egy héttel korábban Izraelbe látogató, 41 fős delegációjától. Inkább a Palesztin Hatóság területeire és Kelet-Jeruzsálembe, vagy ahogy ők írták, Palesztinába zarándokoltak volna el.
Csakhogy, közben Trump elnök a Twitteren arra buzdította a zsidó államot, hogy ne engedélyezze a két képviselőnő látogatását. Izrael eleget tett a kérésnek. Igaz, ezalatt kiderült, hogy Tlaibékat a haladó nyugati közvélemény szemében a béke elérésén munkálkodó, mindenki más szerint zsidógyűlölő, ezért judenrein Palesztinában gondolkodó palesztin civil szervezet, a Miftah hívta meg. Márpedig a Miftah a honlapján a példaképnek beállított terroristák éltetésén (például itt és itt) túl a két legnépszerűbb középkori vérvádat is felelevenítette: kútmérgezéssel vádolta az izraelieket, a zsidókat pedig azzal, hogy keresztények vérét keverik a pászkába.
A Hamászhoz ezer szállal kötődő BDS-mozgalom támogatóiként Omar és Tlaib programja – a „fenntartó” ízléséhez hűen – még a Palesztin Hatóság embereivel való találkozást is mellőzte, hiszen ez utóbbi szervezet az iszlamista terrorcsoport szemében nem több a „szent ügyet” eláruló megalkuvók szánalmas gyülekezeténél.
Zsidókkal egyedül, mint az Izraelt a legképtelenebb vádakkal minden lehetséges fórumon feljelentő szervezet, a B’tselem delegációja tagjaival érintkeztek volna. Persze szigorúan a párbeszéd és a tárgyilagos ítéletalkotás jegyében. Izrael ráadásul attól félt, hogy a páros Templom-hegyre tervezett látogatása zavargásokat robbanthat ki. Nem biztos, hogy teljesen alaptalanul.
A biztonsági megfontolások mellett azért kínálkozik egy másik, nem feltétlenül versengő, inkább az előbbit kiegészítő magyarázat is a képviselőnők beutazásának megtagadására. Jelesül, hogy Donald Trump belpolitikai fegyverként használta Izraelt a demokraták ellen. Ezen narratíva szerint Netanjahu nem tett mást, mint behódolt amerikai támogatójának. Én mégis óva intenék mindenkit, hogy a döntésben elvtelen szervilizmust lásson, amiért a zsidó államnak egyszer még esetleg nagy árat kell majd fizetnie.
A szeptember 17-i választások előtti kampányban ugyanis Bibi belengette, hogy minden júdea-szamáriai településre ki fogja terjeszteni a zsidó szuverenitást. Ehhez Trump támogatását keresi, aki Netanjahu közeli munkatársai szerint ezt kész is megadni, és minden valószínűség szerint az izraeli miniszterelnök mellé áll majd e kérdést illetően a kampány hajrájában. Aztán az amerikai elnökválasztásig hátralevő időben a demokratákat ostorozhatja majd, amiért azok Izrael nyílt ellenségeit is megtűrik soraikban.
Ha valóban így lesz, Tlaib és Omar Izrael-ellenes akciójának nem szándékolt következményeként éppen a zsidó jelenlét erősödhet Júdea-Szamáriában, és Trump is közelebb kerülhet az újraválasztásához.
Persze a világpolitikában, pláne a Közel-Keleten minden kiszámíthatatlan.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.