Bombaként robbant a hír, hogy Izrael több száz Merkava harckocsit készül exportálni két, meg nem nevezett országba. Sorra vettük a lehetséges forgatókönyveket.
Tegnap jelent meg a hír az izraeli médiában, hogy Izrael már nyugdíjazott Merkava harckocsik százait fogja exportálni két külföldi (köztük egy európai) országba.
Az izraeli védelmi minisztérium az ügy súlyára való tekintettel nem nevezte meg a két célországot, amellyel megállapodott a több mint kétszáz használt harckocsi eladásáról. Annyit lehet tudni, hogy az egyik üzlet Merkava II-es, míg a másik Merkava III-as harckocsikat foglal magában (az IDF jelenleg a Merkava IV-es típusváltozatát használja).
A hírek szerint a megállapodásokat már csak alá kell írni, és várhatóan három hónapon belül megkezdődhet a harckocsik leszállítása. Becslések alapján több tízmillió dolláros üzletről van szó, amely összeg a jelenlegi helyzetben még mindig elhanyagolhatónak tekinthető az új nyugati harckocsik beszerzési árához (és idejéhez) képest.
A harckocsiüzletről szóló cikkek megjegyzik, hogy az izraeli védelmi tárca eleinte pesszimista volt azzal kapcsolatban, hogy a már nyugdíjazott Merkavákra bárki is igényt tartana, még fontolóra vették annak lehetőségét is, hogy fémhulladékként értékesítik őket. Azonban Oroszország ukrajnai inváziójának köszönhetően Nyugaton hirtelen megnőtt a használt harckocsik iránti igény, és végül ez sarkallta az izraeli védelmi minisztériumot is arra, hogy felmérje a már nem használt harckocsiparkjának állapotát, valamint a lehetőségeket annak értékesítésére.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis hol fog kikötni ez a több száz Merkava?
Amíg a hallgatásba burkolózó védelmi minisztérium nem szolgál újabb információkkal, addig marad a találgatás, ugyanakkor van több lehetséges forgatókönyv is, amelyet tanácsos sorra venni.
Első körben talán érdemes leszögezni, hogy Ukrajna egész biztosan nincs a potenciális célországok között. Oroszország szíriai jelenlétére való tekintettel Izrael eddig „csak” humanitárius segélyekkel és egy rakéta-előrejelző rendszer beígért telepítésével segített, de nem szállított fegyvereket Ukrajnának,
és semmi jel nem utal arra, hogy pont most kezdene el ezen változtatni.
(Igaz, születtek már cikkek arról is, hogy Jeruzsálem titokban egy NATO-országon keresztül küldhetett már komolyabb segítséget is a honvédő háborút vívó ukránoknak.)
Mielőtt rátérnénk azonban a lehetséges vevőkre, fontos körüljárni, hogy mi motiválhatta a „hirtelen” kiszuperált Merkavák után érdeklődő kuncsaftokat:
- Korábban már elküldték Ukrajnának a harckocsiállományukat, és ily módon szeretnék pótolni az otthon keletkezett „biztonsági deficitet”
- További páncélosokat szeretnének küldeni Ukrajnába, ezért azok helyére kell „újakat” (használtakat) venniük
- Ukrajnától teljesen független okból, hagyományos védelmi megfontolásból
Több lehetséges opció is van, amelyből mindenki ki tudja mazsolázni a maga számára legszimpatikusabbat. A magunk részéről élünk a gyanúperrel, hogy a legnagyobb valószínűséggel az első és második verzió fűthette leginkább az izraeli harckocsik iránti fokozott érdeklődést.
A tévedés lehetőségét fenntartva, kezdődjék a nagy Merkava-totó.
Izraeli páncélosok az észak-afrikai homokban?
Elsőként célszerű talán a „nem európai” vevővel foglalkozni. Az arab világon át Ázsiáig (többet exportál ezekre a helyekre az izraeli hadiipar, mint Amerikába és Európába összesen) számos állam szóba jöhet. A potenciális vásárlók közül azonban magasan kiemelkedik Marokkó. Egyrészt az észak-afrikai állam hosszú ideje az egyik legszorgalmasabb vevője az izraeli fegyvereknek (a szomszédos Algéria nagy idegeskedésére), másrészt az elmúlt években egyre mélyülő katonai együttműködésnek lehetünk tanúi Rabat és Jeruzsálem között.
Hogy miért pont most van szüksége Marokkónak az izraeli Merkavákra?
A válasz nem máshol, mint Ukrajnában keresendő.
Marokkó még jó húsz évvel ezelőtt vásárolt 148 darab T-72B harckocsit Belaruszból. Az elmúlt két évben ebből összesen 130-at küldött Csehországba modernizálásra, azonban a derék csehek csak kevesebb, mint a páncélosok felét küldték vissza, és az országban maradt 74 darab páncélosból legalább 20-at „a szerződéses megállapodásokat megszegve” átadtak Ukrajnának.
A MENA Defense szerint azonban szó sem volt „szerződésszegésről”, mivel a döntést maga Marokkó hozta meg a Nyugat nyomására az amerikai Ramstein légitámaszponton, Németországban tartott egyik NATO-csúcstalálkozón.
Egy magas rangú marokkói kormánytisztviselő nyilatkozata szerint „a korábban Fehéroroszországból vásárolt T-72-es harckocsikat Csehországban modernizálták, és a csehek voltak azok, akik a szerződési feltételeket megszegve átadták azokat Ukrajnának”. Hivatalosan Rabat természetesen továbbra is ragaszkodik a számára kényelmes tagadhatóságot biztosító „szerződésszegésről” szóló változathoz,
ugyanakkor fontos felhívni rá a figyelmet, hogy Marokkó nem tiltakozott annyira hangosan a cseh „tankrablás” miatt, hogy ezt el is lehessen hinni.
A marokkói Merkava-transzfer mellett szól az a tény is, hogy az Egyesült Államok segítséget ígért mindazon országoknak, amelyek úgy döntenek, hogy Ukrajnába küldik orosz és szovjet eredetű haditechnikai eszközeiket.
Nem életszerű ugyanis, hogy Rabat csak úgy lenyelje több tucat páncélosának elvesztését, anélkül, hogy kárpótolnák ezért.
Elképzelhető tehát, hogy eredetileg nem is ők, hanem az amerikaiak keresték meg az izraelieket ez ügyben, így valószínűleg a cechet is ők állják majd a végén (nem mellesleg az amerikai alkatrészek miatt Washington beleegyezése is kell a Merkavák értékesítéséhez, így a Pentagonban bizonyosan már a kezdetektől fogva tisztában vannak az üzlet minden egyes részletével).
Amennyiben tehát valóban Marokkó a Merkavák egyik célországa, úgy már csak az a kérdés, hogy Rabat a már Ukrajnába küldött páncélosait pótolja-e ezzel (ez esetben a fentebb ismertetett első verzió az igaz), vagy a maradék T-72-eseit is elküldi Ukrajnába izraeli harckocsikért cserébe (és így a második verzió valósul meg)?
Merkavák az öreg kontinensen
Az „európai vevő” kérdése már egy fokkal bonyolultabb a potenciális vásárlók nagy száma miatt.
Mivel jelen sorok írójának – egyes szakértőkkel ellentétben – nincs birtokában mindentlátó varázsgömb, ezért megint csak valószínűségekről, és nem biztosan állítható tényekről beszélhetünk.
Az európai célországra kétségkívül igaz kell, hogy legyen a már ismertetett első vagy második eshetőség, ezért mindenképpen olyan államok között kell keresnünk a potenciális vásárlót, amelyik már adott és/vagy képes adni páncélosokat Ukrajna számára. Méghozzá nagy számban, tekintve, hogy az izraeli források összesen több mint 200 Merkaváról szólnak a két üzlet kapcsán, így joggal feltételezhető, hogy az „európai” célország is számottevő mennyiségben fogja rendszeresíteni az izraeli harckocsikat. Fontos szempont továbbá, hogy a vevő, bármennyire is nemes cselekedetet hajt végre a páncélosalamizsnával,
azért mégsem fogja kockára tenni saját nemzetbiztonsági érdekeit, és – Marokkóhoz hasonlóan – ellentételezést vár majd az „adományáért” cserébe.
Annyi bizonyos, hogy a kompenzáció régebbi Merkava II-esek vagy III-sok formájában fog érkezni, vélhetően tehát a donor állam nem a legmodernebb tankjait áldozta fel/fogja feláldozni a szent ügyért (az eddigi fegyverszállításokból kiindulva, Leopárdok vagy még készleten lévő szovjet páncélosok helyét fogják átvenni az izraeli harckocsik).
Esetleg Spanyolország lenne a vevő? Talán Németország? Netán Csehország, Horvátország, Bulgária vagy Lengyelország? Hollandia?
Nehéz megmondani.
Hosszasan lehetne érvelni mindegyik ország kapcsán pro és kontra.
Van azonban egy szempont, amely talán (és tényleg csak talán), megadhatja a kérdésre a választ. Legyenek bármennyire is pragmatikusak a felek, egy ilyen üzlet létrejöttéhez nagyfokú bizalom szükségeltetik mindkét oldalról, ami arra enged következtetni, hogy a célország szoros kapcsolatokat kell, hogy ápoljon Izraellel.
Ezt összevetve a már előzőleg felvázolt kritériumokkal, szinte adja magát a görög és ciprusi szál.
Kevésbé közismert, de az elmúlt években Jeruzsálem jelentősen elmélyítette gazdasági és katonai együttműködését Athénnal és Nicosiával.
Igaz, eddig egyik említett ország sem járt élen az ukrajnai fegyverszállítások tekintetében, mégis mindketten jelezték, hogy a megfelelő ellentételezésért cserébe hajlandóak felpörgetni a Kijevnek nyújtott katonai támogatást (az ukrán védelmi miniszter nem mellesleg áprilisban járt hivatalos látogatáson mindkét országban).
De mégis mivel rendelkezik ez a két állam, amire akkora szüksége van az ukrán harckocsizóknak?
Az állandósult török fenyegetés miatt a görög hadseregben nem kevesebb, mint 353 darab Leopard 2-es, illetve további félezer Leopard 1-es áll hadrendben. Az ukránok így vagy úgy, de már kiismerték magukat a Leopárdokon, ezért is szerepelnek azok az első helyen a kijevi kívánságlistán. Athén azonban kemény kufárnak bizonyul: korábban például csak úgy egyezett bele, hogy az elöregedő BMP-1-eseit Ukrajnába küldje, ha Berlintől modern Mardereket kap érte cserébe.
Egy BMP-1-est, egy Marderért.
A németek végül belementek az alkuba (megjegyzés: érdekérvényesítésből sok ország tanulhatna a görögöktől).
Olekszij Reznyikov látogatása előtt a görög védelmi miniszter ugyanakkor elmondta, hogy „Görögország nem fog olyan katonai segítséget nyújtani, amely veszélyeztetné saját védelmét”.
„Nem tudunk biztosítani német gyártmányú Leopard harckocsikat”
– reagált a védelmi miniszter az „elszabadult a pletykákra” az ukrajnai segítségnyújtás kapcsán.
„Az isten szerelmére! Azt adjuk, amit adhatunk, de semmi olyat, ami a legkisebb mértékben is gyengítené saját védelmi képességeinket, tekintettel a saját nemzetbiztonsági kihívásainkra” – magyarázta.
Amennyiben tehát a Nyugat görög Leopárdokat akar Ukrajnában látni, úgy komoly árat kell fizetnie értük. Hogy a százas nagyságrendben beígért Merkavák elegendőek-e Athén lekenyerezésére?
Meglehet.
Ciprus mindenesetre talán egy fokkal könnyebben „meggyőzhetőbbnek” tűnik afelől, hogy ajánlja fel páncélosait Ukrajnának.
Hogy miért?
Bár Görögországhoz hasonlóan, eddig nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva utasította el az Ukrajnának nyújtott katonai segítséget, Ciprus nyitott arra, hogy végre modernizálhassa haderejét, amelyet évtizedek óta amerikai embargó sújt. A Biden-adminisztráció, hogy megnyerje magának Nicosiát még tavaly feloldotta az embargót, megnyitva ezzel az utat a szigetország számára az amerikai fegyverbeszerzések előtt.
Ciprus mintegy 82 darab T-80U harckocsival rendelkezik, amely rendszert jól ismerik az ukrán hadseregben. Ahogyan arra a Breaking Defense is felhívja a figyelmet, hiába a rengeteg nyugati támogatás, az ukránok nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy éveket várjanak arra, hogy a csúcstechnológiájú rendszerek megfelelő mennyiségben megérkezzenek, ezért tökéletes választás lenne számukra az azonnal integrálható ciprusi T-80-as harckocsipark.
A már taglalt szempontokon felül, Ciprus számára azért is fontos lehet egy ilyen üzlet megkötése, mert az orosz fegyverek fenntartása a következő évtizedben még költségesebb és bonyolultabb lesz az Oroszország ellen bevezetett kiterjedt szankciók miatt, amelyek komolyan akadályozzák Moszkvát abban, hogy alkatrészeket és karbantartási szolgáltatásokat nyújtson az orosz gyártmányú eszközöket üzemeltető országoknak.
Az év elején megjelent hírek szerint a ciprusi külügyminiszter közölte is országa feltételeit Jens Plöttnerrel, Olaf Scholz német kancellár külügyi és biztonsági tanácsadójával:
Ciprus Leopard 2-esek azonnali átadását kérte az orosz gyártmányú harckocsikért cserébe.
A ciprusi kormány elő is állt egy tervvel, amelynek értelmében a T-80U-k gyors lecserélését a velük szoros kapcsolatot ápoló Görögország Leopard 2-eseivel oldanák meg.
Ezek után még egy olyan „hármas csere” is előállhat, amelyben Ciprus átadja a harckocsijait Ukrajnának, a görögök cserébe leszállítják a Leopárdokat a cipriótáknak, Izrael pedig a Merkavákkal pótólja a kieső görög képességeket.
Mennyi az annyi?
A címben feltett kérdésre, miszerint Izrael oldhatja-e meg Ukrajna harckocsi-problémáját, a rövid válasz az, hogy nem. Sok minden függ attól, hogy a felvázolt forgatókönyvek melyike valósul meg. Példának okáért, ha mindkét célország a már átadott harckocsik helyére veszi a Merkavákat, úgy az nulla, azaz nulla darab új páncélost jelent Ukrajna számára. Abban az esetben, ha mindkét vevő a közeljövőben Ukrajnába küldendő harckocsik pótlásaként kapja a Merkavákat, úgy ez Kijevnek a legoptimálisabb esetben akár 150-200 új páncélost is jelenthet, amelyet bevethet a harcmezőn.
Kijev helyzetében természetesen minden egyes beérkező eszközt meg kell becsülni, de
az ukrán páncélosok nem csinálnak nyarat, főleg, ha nincsen légifedezetük.
Hiába lesz ugyanis még több harckocsija Ukrajnának, attól még nem lesz kevesebb az akna, a harci helikopter, a drón, a vadászrepülőgép, a tüzérség és a páncéltörő fegyver a másik oldalon.
Ez a háború márpedig több száz alkalommal bebizonyította, hogy a harckocsik kifejezetten sebezhetőek ezekkel szemben (az ennek ellenére tomboló „tankfétisről” lapunk főmunkatársa már írt bővebben).
Kérdés nyilván az is, hogy mennyi idő alatt jutnak el arra a bizonyos csatatérre a harckocsiüzleten nyert páncélosok, és nem késik-e le a nyári ukrán ellentámadásokat? De felmerülhet az a kérdés is, hogy a nyilvánvaló anyagiakon felül, milyen érdeke fűződik még Izraelnek egy ilyen megállapodáshoz, illetve, hogy mennyire tudja beváltani majd az így szerzett PR-krediteket Nyugaton, amikor a valós érdekeit kell érvényesítenie (pl. Irán kapcsán). Arról már nem is szólva, hogy hogyan reagál majd minderre Oroszország Szíriában.
Rengeteg kérdés, amelyre az idő adja majd meg a választ.
