A szabadság, az emberi jogok és a demokrácia békés exportját hirdető neokon külpolitika elveket, következetességet és főleg morált vinne Amerika diplomáciájába, és lássuk be, ezek mindegyikére szüksége is van.
„Gratulálok mindenkinek, aki benne volt Kaszim Szulejmáni kiiktatásában. Régóta készülő lépés volt, ami döntő csapást mért Irán kártékony Kudsz erőinek aktivitására világszerte. Remélem, ez az első lépés a rezsimváltáshoz Teheránban” – tweetelte január elején Trump elnök ősszel menesztett nemzetbiztonsági tanácsadója, én pedig ezúton csatlakoznék ehhez a reménykedéshez.
John Bolton az egyik utolsó republikánus héja volt a Trump-adminisztrációban, aki elfogadhatatlannak tartotta főnöke bizarr megbékéltető gesztusait az észak-koreai sztálinista diktatúra felé, nem gondolta, hogy Amerikának elvtelenül vissza kéne vonulnia a Trump által csak „végtelen háborúknak” nevezett külföldi felelősség-vállalásokból, ahogy azt sem, hogy Amerika megelégedhetne az Obama-féle 2015-ös iráni atomalku felrúgásával, hanem demokratikus rendszerváltást kell követelnie Iránban.
Az idő Boltont igazolta, még ha nem is Szulejmáni tábornok likvidálása okán. Néhány napra rá egy teljesen váratlan esemény, az ukrán utasszállító gép lelövése váltott ki újabb rendszerellenes megmozdulásokat.
A teheráni vezetés napokig tartó hazudozás és sunnyogás után, főleg a kanadai hírszerzés cáfolhatatlan bizonyítékai nyomán, könnyek között bevallotta, hogy ők szedték le az ukrán gépet. Majd négy napra rá az is kiderült, hogy fél perc elteltével egy második rakétát is kilőttek rá egy katonai bázisról, biztos ami biztos.
Közvetlenül Szulejmáni likvidálása után, a gondosan megtervezett állami gyászmenetekkel a teheráni rezsim még azt demonstrálhatta, hogy a tömegek mellette állnak, Amerika megalázó lépése eggyé kovácsolta államot és társadalmat. Csak egyetlen bátor újságírónő mert emlékeztetni arra, hogy nagyon sok iráni viszont örült a tömeggyilkos kivégzésének, hiszen ő a fő felelőse annak, hogy az Iránban hónapok óta tartó rezsim- és korrupcióellenes tüntetések 1500 résztvevőjét a biztonsági erők megölték.
Az ukrán utasszállító 176 halálos áldozatot követelő lelövése, majd az azt követő sunnyogás a rendszer kompetenciájának kérdését vetette fel sok iráni számára
– írja pontos elemzésében a Politico, márpedig ha egyre több ember számára lesz nyilvánvaló, hogy Irán nemcsak a gazdaság fellendítésében, a korrupció kezelésében inkompetens, de a legalapvetőbb válsághelyzeteket sem tudja kezelni, akkor az már a rendszer legitimitását veti fel.
A 82 milliós Irán a világ második legnagyobb földgáz-készletén ül, ehhez képest a gazdasága kisebb, mint Belgiumé. Miközben sok helyen a legalapvetőbb szükségleteket képtelen kielégíteni, atomfegyvereket hajszol irdatlan összegekért, és a Nyugatot fenyegeti. Az ajatollahok reformszárnya sem vezetett be alapvető reformokat, ezeket most épp az ottani keményvonalasak követelik, hatalmuk bebiztosítása érdekében.
Rohani elnök is hasonló célból követel sürgős változtatásokat, „őszinteséget, tisztességet és bizalmat”, ami erősen emlékeztet szegény Gorbacsov attitűdjére: ha a rezsim kicsit emberségesebben és kicsit demokratikusabban bánna a néppel, egyből megoldódnának a problémák. Hiszen a rendszer alapvetően rendben van.
Ahogy azonban a Szovjetunióban, úgy az iráni rendszerben sincs semmi rendben, és ezt jól mutatja, hogy a magasan kvalifikált szakemberek tömegével hagyják el az országot (az ukrán gép utasai is főként fiatal iráni állampolgárok voltak). A hónapok óta számos városban, de főleg a teheráni Amirkabir Egyetemen tartott tüntetések
nemcsak a korrupt, autokrata oligarcharendszer, a gazdasági inkompetencia ellen és a legalapvetőbb emberi, női jogok betartásáért folynak, hanem egyre inkább az ország Nyugat-ellenes külpolitikai orientációja, izolációja ellen is:
példaértékű volt, ahogy teheráni Shahid Beheshti Egyetemen diákok nem voltak hajlandók rálépni a rezsim által odaterített, megtaposandó amerikai és izraeli zászlókra. „Nem Amerika a mi ellenségünk, hanem az Iszlám Köztársaság” – skandálták. Hogy is ne lennének az iráni tüntetők dühösek a Forradalmi Gárdára, ha egyszer az ellenségnek tekinti őket, és ha olyanja van, közéjük lő?
Mindeközben a nőellenes rendszer elleni protestből otthagyja Iránt Kimia Alizadeh, az ország egyetlen női olimpikonja, és látványosan felmond az állami tévé két bemondója, tiltakozásul a központi cenzúra és a hazugságok ellen. Az áttörés megtörtént. Mindez, ami most zajlik, bizony nagyon is rendszerváltó hangulatnak tűnik.
Az amerikai elnök pedig nem a megszokott elefánt-a-porcelánboltban módon reagál, hanem józan ésszel: Trump azt tweetelte, nehogy a rezsim bántani merje a demonstrálókat, ahelyett szépen kapcsolja vissza az internetet, hagyja az újságírókat szabadon dolgozni, amúgy meg, bár nem akar rezsimváltást, nagyon is szolidáris a tüntetőkkel, az iráni néppel.
Taktikai szempontból persze nem lehet belekötni abba, ha az amerikai elnök nem hirdeti meg nyíltan a rendszerváltás igényét, lemondania azonban nem kéne róla, ha egyszer minden felsorolható iráni baj lényege a rendszerhez köthető. A szélsőséges teokrácia erőlteti a Nyugatot fenyegető atomprogramot, a rendszer fosztja meg a nőket szabadságuktól és méltóságuktól, a rendszer veti börtönbe az ellenzéket és üldözi a keresztényeket, a melegeket egyenesen felakasztják, akárcsak a megerőszakolások áldozatait.
A Trump-adminisztráció eddigi ellentmondásos és kiszámíthatatlan „realista” lépései (szíriai visszavonulás, de verbális keménykedés, kurdok cserben hagyása, de Szulejmáni kilövése) helyett a neokon gondolat elveket, következetességet és főleg morált vinne az amerikai külpolitikába.
Felejtsük el az agresszív neokonokat övező számos mítoszt: nyilván nem kell megbombázni az iszlám köztársaságot – de a külpolitikai követelések mellé persze kár lenne nem odatenni a legnyomatékosabb érvet, a katonai erő tényét. Arról van szó, hogy az egyéni szabadság, a politikai pluralizmus, a liberális demokrácia, a vallás- és sajtószabadság garantáltatása nélkül egy még-nem-atomhatalom Irán is fenyegetést jelent a térség stabilitására. Ezt egyetlen szabadelvű nagyhatalom sem hagyhatja szó nélkül.
A rezsimmel szembeni kérlelhetetlenség, ugyanakkor a sokszínű iráni társadalom megértése, mozgásainak érzékeny nyomon követése lenne az alap. A szabadság intézményeinek, a sajtónak, az ellenzéknek, a hidzsáb ellen küzdő bátor nőknek, a civil szervezeteknek a támogatása szintén elvárható Amerikától,
akárcsak a joguralmi intézményesedés erősítése: demokrácia nem háborúzik demokráciákkal, egy szélsőséges síita rezsim mentes Irán nem fog akarni atombombát, nem fog uszítani a zsidó állam ellen, nem fogja támogatni a fél Közel-Kelet terroristáit.
A demokrácia, ha csak látszólagos, persze nem feltétlenül azt az eredményt fogja hozni, amit a Nyugat esetleg elvár („arab tavasz”, Líbia, stb.), éppen ezért kell Amerikának végre átgondolt, elvi stratégiát alkotnia Iránról is – az állandó megbékéltetésben (appeasement) utazó, egyszerre cinikus és naiv Európai Uniótól ne kívánjunk lehetetlent, ők ezzel képtelenek megbirkózni.
Simán lehet, hogy a neokon stratégia túlzottan idealista, de talán még így is értelmesebb, mint a kiüresedett, napi érdekeket néző „reálpolitika”, amely abból indul ki, hogy az irániak, az arabok „nem érettek még” a demokráciára. Figyeljünk oda Iránra: egyáltalán nem biztos, hogy nyugati típusú demokrácia lesz belőle. De hogy valami készül ott, az hétszentség.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.