Trump esete a négy nővel és a lágerekkel

Amerikában győzött a polkorrekt őrület: nem felháborító a náci koncentrációs lágerekhez hasonlítani a menekülttáborokat, de felháborító, sőt rasszizmus, ha valaki elküldi az országból azokat, akik ilyeneket beszélnek.

Olvasni elemzéseket, amelyek szerint Trump kommunikációja zseniális, mert – még jóval az elnökválasztási kampány előtt – komoly kihívói helyett állandóan a négy ismert szélsőbalos demokrata nőről beszél, ezzel is meghatározva a demokraták valódi arculatát. Ráadásul amíg mindenki a tweetjeivel van elfoglalva, szépen lassan megszünteti a menedékjogot az Egyesült Államokban.

Nem osztom ezt a véleményt. Nem Joe Biden vagy Elizabeth Warren Amerika legnagyobb gondja most, hanem az, amit ennek a négy politikusnak a színre lépése jelent.

A menedékjog pedig még Trump tervei szerint is megmarad, csak az illegális migráción szigorítanak, ez nem éppen tragédia.

Disclaimer: ha Amerikában élnék, „Never Trump” republikánus lennék, aki rettegve nyitja ki reggel az internetet, mit twittelt már megint ez az ember, vagy milyen külpolitikai krízist súlyosbított éppen, és jól emlékeznék, milyen kirekesztő és szexista (nőellenes) megjegyzések kísérték első kampányát.

Trumptól nem áll éppen távol a bunkó stílusú twittelés — a mostani azonban egyáltalán nem erre példa.

Emlékezetes, mi miatt áll a bál: az elnök keresetlen szavakkal kritizálta a „négyek bandáját” (The Squad), amelyik hónapok óta nyomatja politikailag, gazdaságilag és kulturálisan szélsőséges agendáját, folyamatosan balra tolva a demokrata párt józanabb centrumát.

Trump „eredeti” hazájukba küldené vissza a tiszteletlen demokratákat

Újabb Twitter-bombájával a fiatal progresszív demokratákat bírálta az amerikai elnök, miközben az egyik legfőbb riválisának a védelmére kelt.

„Nagyon érdekes látni a «progresszív» demokrata képviselő asszonyokat, akik olyan országokból származnak, ahol a kormányok teljes katasztrófával egyenlőek (…) most hangosan és mérgesen oktatják ki a Föld legnagyobb és legerősebb nemzetét, az Egyesült Államok népét, hogy miként kell kormányozni.

Miért nem mennek vissza, és segítenek helyreállítani a teljesen lerobbant és bűnözéssel fertőzött helyeket, ahonnan jöttek? (…) Aztán jöjjenek vissza és mutassák meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Ezek a helyek sürgős segítségre szorulnak, nem lehet eléggé sietni”.

Ez tehát az éppen aktuális botránykő, ezek azok a szavak, amelyek miatt Trumpot ismét „rasszistának” lehet nevezni, mert történetesen színesbőrű képviselőnőket bírált, nyilván mert nem nagyobbá, hanem valójában csak fehérebbé szeretné tenni Amerikát.

Csakhogy Trump véletlenül sem a bőrszínűk, kulturális hátterük, hanem politikai véleményük miatt küldte „haza” Rashida Tlaibot, Ilhan Omart, Alexandria Ocasio-Cortezt és Ayanna Pressley-t (négyük közül egyébként csak Omar az, aki nem Amerikában született). Trump rasszistává minősítése olyan metapolitikai síkra tereli a diskurzust, ami megakadályozza a szélsőbalos politikusok nézeteinek racionális megvitatását.

Trump nem az amerikai nemzethez való tartozásukat kérdőjelezte meg, csak annyit mondott, hogy világmegváltó ökoszocialista ötleteikkel boldogítsák inkább azokat a nemzeteket, ahonnan eredetileg származnak (mármint hárman a négyből), hiszen tény, hogy ezek a helyek (Szomália, Puerto Rico, Palesztin Hatóság) sürgős segítségre szorulnak.

Nem mindenki olyan szerencsés, mint a venezuelai nép, amelynek bölcs vezetői önerőből elintézik az utópia megvalósítását, a bűnös CO2-kibocsátás csökkentését, a felesleges igényeket kielégítő fogyasztói társadalom korlátok közé szorítását, a fenntartható szocializmus alapjainak megteremtését.

Csak egy mércéjét és ízlését vesztett, politikai nézeteit folyamatosan a radikális baloldal elvárásaihoz igazító, a zöld klímavallást és az egyre komilfóbb antikapitalizmust követő nyilvánosság előtt fordulhat elő az, hogy nem a négy érintett politikusnak, hanem az őket kissé nyersen bíráló amerikai elnöknek kell magyarázkodnia szavai miatt.

Csak egy olyan, polkorrektté tett nyilvánosság előtt fordulhat elő, hogy a balos/zöld brancshoz tartozás esetén bárki bármit mondhat, bármely más brancshoz tartozás esetén viszont minden szó, érv, elv patikamérlegre kerül, magyarázatra szorul, szalonképtelenné válik. Még Angela Merkel is velük szolidáris, az véletlenül sem merül fel, hogy ezek a politikusok miket is nyilatkoztak korábban.

Az auschwitz-birkenaui koncentrációs láger bejárata

Az egyszerűség kedvéért hagyjuk most a Green New Deal-t, hagyjuk a BDS-párti Izrael- és zsidóellenességet, vegyük csak a demokrata nők esetét Trump menekülttáboraival.

Alexandria Ocasio-Cortez június közepén az Instagramon adta tudtul, hogy az amerikai-mexikói határon létesített menekülttáborok (detention centre) szerinte nettó koncentrációs lágerek:

„Az Egyesült Államok koncentrációs táborokat működtet a déli határunknál, mert azok bizony azok. (…) Koncentrációs táborok. És ha ez téged nem érdekel, akkor… nem is tudom…

…a «Never Again» jelent valamit, és az a tény, hogy a koncentrációs táborok fenntartása bevett gyakorlattá vált a szabadság hazájában, különösen bosszantó, és tennünk kell ellene valamit”.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az illegális migránsok számára fenntartott facilitások igen borzasztó intézmények, túltömöttek, kevés a víz, az élelmiszerek részben lejártak, elégtelen az orvosi ellátás, a gyerekeket elkülönítik szüleiktől, és ők is egészségtelenül táplálkoznak, például túl sokszor kapnak mirelit burritót, és sokszor a földön alszanak.

Oké. Illetve persze, nem oké. De álljunk már egy pillanatra: koncentrációs táborok, most komolyan? A történelmi ismeretek terén kihívással élő, szociális érzékenységgel igen szelektíven megáldott Ilhan Omar a maga verbális eszközeivel meg is magyarázta, miért elfogadható ez a kifejezés:

„Vannak táborok, ahová embereket koncentrálnak. Ez ilyen egyszerű. Nem értem, miért vitatható ilyet mondani”.

Ha csak így nem.

Ilhan Omar: „Vannak táborok, ahová embereket koncentrálnak. Ez ilyen egyszerű”

A demokrata képviselő megvédte Alexandria Ocasio-Cortez védhetetlen nyilatkozatát a mexikói befogadó táborokról.

Csakhogy ez a kifejezés, amellyel például Alexander Berkman amerikai-orosz anarchista még 1925-ben teljes joggal illette Sztálin szibériai munkalágereit, legkésőbb 1945 óta sajnos már foglalt.

A náci Németország megsemmisítő táborait értjük alatta, azokat tehát, ahol a deportált foglyokat nem egyszerűen rosszul tartották, mirelit burritóval traktálták, hanem egy állami szintre emelkedett népirtó ideológia alapján tudatosan, módszeresen, a kor technológiájának, infrastruktúrájának és logisztikai képességének megfelelően lemészárolták.

Aki bármiféle csip-csup nyomásgyakorlást rögtön a holokauszthoz hasonlít, az nem csupán a hatmillió meggyilkolt áldozat emlékébe tapos bele, nem csupán az ő szenvedéseiket bagatellizálja, de a történelem legsúlyosabb genocídiumát instrumentalizálja napi politikai célokra. Ezeknek az embereknek ennyit ér, hogy belerúghassanak Trumpba.

Pláne kilóg a lóláb, ha tekintetbe vesszük, mit is gondolnak ezek a nők valójában a zsidóságról és önálló államukról, de legyünk korrektek, nem ez az egyetlen lóláb, ami politikailag kilóg Omaréknál.

Visszautasította a holokauszt-túlélő auschwitzi meghívását Ocasio-Cortez

Edward Mosberg azután hívta meg a demokrata képviselőnőt, hogy az koncentrációs táborokhoz hasonlította az amerikai-mexikói határon levő fogva tartási központokat.

De hogy még mélyebbre ássunk: sajnos a helyzet még rosszabb. Az Ocasio-Cortez-féle hazug analógia megjelenése után a washingtoni Holokauszt Múzeum állásfoglalást tett közzé, amelyben korábbi elvi álláspontját megerősítve elítéli a Soá összehasonlítását „más, akár történelmi, akár jelenkori eseményekkel”.

Válaszul számos történész és kutató nyílt levélben utasította el az állásfoglalást, „történelmietlennek” nevezve az analógiagyártás tiltását, és külön felhívják a figyelmet a Soához vezető út feltárására, a jogsértések és szenvedések bemutatására.

Egyikük, a nálunk is ismert Timothy Snyder professzor még külön cikkben is reagált, „morális fenyegetésnek” nevezve a múzeum döntését, hangsúlyozva, hogy nem az a kérdés, egyetértünk-e Ocasio-Cortezzel, hanem hogy ne vágjuk el az analógiagyártás lehetőségét.

Itt azonban muszáj megállni. Ahogy más történeti intézmény vagy tekintély, úgy a Holokauszt Múzeum sem tilthatja meg történészeknek, hogy „összehasonlító genocídiumkutatást” műveljenek, feltéve, hogy nem a rosszindulatú relativizálás, bagatellizálás a cél. Történészeknek amúgy is feladata (lehet) kontextusukban, lehetséges analógiákban láttatni eseményeket. A Gulág, az örmény genocídium, Ruanda horrorjának felidézése önmagában nem üti a holokauszt egyediségét.

A kérdés csak az, hogy mivel hasonlítjuk össze a Soát? Más népirtással, vagy — napi politikai célból — bármely állami, vagy privát nyomásgyakorlással? A világ bármely tetszőleges 3. világbeli emberi jogi helyzetével? Nyugati világunk számos tökéletlen, brutális, jogsértő jelenségével? Mert hogy „az oda vezető utat” kell felmutatni, és ami ma menekülttábor, az holnap már megsemmisítő láger?

Nagyon jó lenne, ha nem azoké lenne az utolsó szó ebben a vitában, akik csöndben már meg is kezdték a múlt átértelmezését, hogy a jövőt uralhassák.

Erősödő Izrael- és zsidóellenesség az amerikai kongresszusban

Három, tavaly megválasztott demokrata párti kongresszusi képviselő is egyértelműen Izrael bojkottja mellett áll ki, erre korábban nem volt példa – írja a The Jewish Press.