A Deutsche Welle (DW) a német állam rádió- és TV-adója a külföld számára. Az a feladata, hogy reális képet fessen a német államról, annak politikájáról, és ennek keretében a szabadságot és a demokráciát pártolja. Mivel itt állami feladatról van szó, az 1953-ban alapított rádió- és tv-adót teljességében a német adófizető tartja el.
November végén a Süddeutsche Zeitung napilap tudósított elsőként arról, hogy az adó öt munkatársát felmentette, mivel azok többek között a Soát egy „mesterséges tákolmánynak” nevezték, és állították, hogy „a művészet, a média és a zene segítségével továbbra is a zsidók uralják az emberek agyát”. Az adó bejruti tudósítójának felfogása szerint mindenki kollaboráns, akinek „izraeliekkel bármilyen kapcsolata van”, az izraeli védelmi erők minden tagja „áruló, akiket ki kell végezni”. Az adó egyik állandó alkalmazottja az Iszlám Államhoz való csatlakozási szándékáról szólt, amennyiben az végre elkergetné „az izraelieket a Szentföldről”.
Peter Limbourg, az adó intendánsa, rögtön megpróbálta a dolgot elkenni, mondván az adónak szigorú értékrendszere van, amely minden ott dolgozót kötelez. Az adó állam által delegált tanácsa sem talált „semmilyen kivetnivalót” a munkatársak tevékenységében, sőt, még ki is kérte magának, hogy „általánosító vádakat emeljenek” ellenük. De időközben a botrány tovább dagadt, úgy, hogy a volt szabaddemokrata igazságügyminiszter Sabine Leutheusser-Schnarrenberger és a német-izraeli pszichológus Ahmad Manzour vezetésével egy vizsgálóbizottság létesült, amely a napokban hozta nyilvánosságra jelentését.
A bizottság szerint legalább öt alkalmazott egyértelműen nem tolerálható antiszemita kijelentéseket tett, őket el fogják bocsátani. További 11 dolgozó esetében még tovább folytatják a vizsgálatot. Az arab adások vezetője maga ajánlotta fel, hogy távozik az adótól, ezt a DW elfogadta.
Az intendáns Peter Limbourg találóan fogalmazott, amikor azt mondta: „Még csak a gyanúja is annak, hogy egy német, adófizetők által finanszírozott intézményben antiszemitizmus létezik, minden bizonnyal elviselhetetlen a Németországban és az egész világon élő zsidók számára.”
E mély felismerés azonban sajnos nem vezetett Limbourg lemondásához, holott ez lett volna az egyetlen elfogadható konzekvencia.
A Die Welt am Sonntag című hetilap már a kivizsgálást megelőzően maga vizsgálta az ügyet, és arra a következtetésre jutott, hogy az antiszemitizmus sokkal elterjedtebb az adó szerkesztői és dolgozói között, mint azt a vezetőség hajlandó lenne bevallani.
A lap az adónál uralkodó „strukturális antiszemitizmusról” szólt, mivel számos Izrael-ellenes, illetve antiszemita interjút, cikket és az adó logójával fémjelzett Facebook-bejegyzést találtak.
Itt csak néhány példa: Yasser Abunuailek, a Deutsche Welle riportere, aki többek között egy tudományos műsort moderál, azt írta egy bejegyzésében, hogy közismert az a tény, hogy Izrael gyermekeket gyilkol meg, és bírálta, hogy Németországban a „gyermekgyilkos Izrael” jelszó antiszemitának számít. Egy másik alkalommal Izraelt a hitleri Németországgal hasonlította össze és megállapította: „Most tudjuk, miért gyilkolja Izrael Gázában a palesztinokat … ez engem egy bizonyos rezsimre emlékeztet, amelyik hasonló végső megoldásokon dolgozott”.
Egy másik szerkesztő, Zahi Alawi, Izraelt több bejegyzésében „terrorállamnak” nevezte, és felszólította a palesztin vezetést, hogy vonja vissza Izrael állam elismerését. Ugyanezt a szerkesztőt az Arabi21 nevű arab internetes magazin mint szakértőt idézte, ott arról beszélt, hogy „sok német intézmény a zsidó lobby ellenőrzése alatt áll”, és így sikerül Izrael bírálatát megakadályozni. Asmaa Al-Khaledi, a DW producere, a DW-Akadémia kiképzője, a Hamasz terrorszervezet és a Kasszem-brigádok szimpatizánsa. Facebook oldalán az Iszlám Dzsihad azon harcosait, akiknek sikerült izraeli börtönükből kitörni, mint „a mi hőseinket” ünnepelte, és az Egyesült Arab Emirátust az izraeli békeszerződés megkötése után „Egyesült Cionista Emirátusnak” titulálta.
Így folytathatnánk még tovább, számtalan bejegyzés és tény bizonyítja, hogy a DW arab szerkesztőségében az antiszemitizmust nemcsak, hogy megtűrték, hanem helyeselték is.
Ennek egyik legeklatánsabb példája egy múlt heti TV-interjú volt, amelynek folyamán a török újságíró Hamza Tekin kamerák előtt megtagadta a közös fellépést az izraeli Shlomo Ganorral, mert, mint mondotta „nem lép fel Izraeliekkel együtt”. Ez után a botrányos adás után a DW Tekint továbbra is meghívta az adó műsoraiba. Az adást vezető szerkesztő pedig levélben fordult a kedves munkatársakhoz, hogy a jövőben figyeljenek a meghívottak esetleges „radikális” hátterére – na nem azért, hogy azokat a jövőben ne hívják meg, hanem hogy „sikerüljön hasonló eseteket megelőzni”.
Az állami pénzből fenntartott intézmények antiszemitizmusa nem egyedi eset. A kasseli documenta elnevezésű, a kortárs művészet állítólag világméretben legnagyobb bemutatója, több művészt is meghívott az idei rendezvényére, akik nyílt leveleket és petíciókat írtak alá, amelyekben Izrael apartheid-államnak nevezték és tömeggyilkossággal vádolták, valamint a német parlament által elítélt BDS-mozgalomhoz tartoznak.
Csak néhány példa: Yazan Khalili, egy meghívott művészkollektíva szóvivője még pár évvel ezelőtt Izrael állam bojkottjára szólított fel, amelynek Izrael „feloszlatása” lenne a végső célja. A művészeti bemutató fő meghívottjának, az indonéz Ruangrupa kollektívának több tagja szintén közel áll a BDS mozgalomhoz, egyik művükben Jeruzsálemet Palesztina részének titulálták. A zöld kulturális államminiszter Claudia Roth azonban a „művészi szabadság” nevében mindebben semmilyen problémát sem lát – miért is látna, amikor a Zöld párt a mai napig a „palesztin ellenállás” egyik fontos ideológiai és pénzügyi támogatója.
Hogy az antiszemita, Izrael-ellenes propaganda és a migránsok által behurcolt iszlám antiszemitizmus már mennyire átitatta a német társadalmat, egy akár tragikomikusnak is nevezhető eset bizonyítja. Az elmúlt héten sokaknak feltűnt, hogy a Duden, a legfontosabb német szótár szerkesztősége a szótár internetes változatában a „Jude”, vagyis a zsidó kifejezéshez újabban egy „külön utalást” tartott szükségesnek, konkrétan a következőt: „A Jude, Jüdin (zsidó, zsidó nő) kifejezést egyesek negatív megkülönböztetésnek érzik, mert a nemzeti szocialista szóhasználatra emlékezteti őket. Ilyen esetekben a zsidó emberek, zsidó polgárok vagy a zsidó vallású emberek kifejezést ajánljuk.”
Az új utalás leleplező, és minden bizonnyal – főként iszlám származású fiatalok körében – reálisan létező jelenségre mutat rá, ha nem is ez volt a célja. Ha időközben a „zsidó” kifejezés Németországban ismét szitoknak számít, mint ahogyan a szótár szerkesztősége jogosan észleli, akkor elkerülés helyett talán azon kellene elgondolkodni, hogy miért is van ez így.
A politikai buborék ezt követő felháborodása természetesen nem a baloldali és iszlám antiszemitizmus terjedése ellen irányult, hanem szerencsétlen szerkesztők ellen, akik véletlenül kimondták az igazat.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.