Magyar Picasso, mekkora Izrael, titkos háború, vitatható botlatókövek, zsidók a Gulágon, megbélyegzett fehér nők, neosztálinista fordulat, antiszemita kerékpárverseny. Az elmúlt hét izgalmas olvasmányainak összefoglalója Neokohn cikkek környezetbarát újrahasznosításával.
Wallenstein Róbert a „magyar Picassó”, Gorka Géza műveiből rendezett páratlan kiállításon járt, mely a XX. századi magyar kerámia egyik legsikeresebb alkotója előtt tiszteleg a budapesti Kieselbach Galériában. A művész vélhetően zsidó származású ősöktől született, bár szüleinek anyakönyvében nem szerepel az izraelita vallási megjelölés. Ezzel együtt a lapunknak nyilatkozó Szabó Lilla úgy véli, az 1945-ös munkaszolgálati kötelezettségében valószínűség szerint nem csak az játszhatott szerepet, hogy a sikeres művésznek sok irigyese akadt, hanem az alkotó származása is.
Seres Lászlót nyugtalanítja, hogy Európában boldog-boldogtalan szívügyének tekinti, hogy lesújtó véleménye legyen az izraeli annektálási tervről, és ezt minden lehetséges és lehetetlen módon kifejezésre is juttassa. Felveti a kérdést, hogy mégis mi közünk van nekünk európaiaknak, nekünk magyaroknak ahhoz, hogy Izrael mekkora? Szerinte a zsidó államnak egy feladata van: az, hogy önző legyen. A saját biztonságára figyeljen. Védje meg a határait, a népességét. Jó, ha segít a palesztinoknak, ahol tud, de nem kötelessége más népek életét eligazgatni. Arra ugye ott vannak ők maguk.
Pelle János a nagy kínai stratéga Szun Ce két és fél ezer éve született műve, „A háború művészete” tanításait vetette össze korunk digitális hadviselésének módszertanával, hogy miként lehet úgy behatolni az ellenség, illetve a potenciális ellenség számítógépes hálózatába, választások során működtetett szavazatszámláló szerverébe, infrastruktúráját szabályozó, digitális központjaiba, hogy ne maradjon nyoma, és az okozott kárért senkit ne lehessen felelőssé tenni. A közelmúlt iráni balesetek hátterét elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az új, titkos fegyverek bevetésével a Nyugat egy lépéssel sem kerül közelebb a Közel- és Közép-Kelet globálissá növekedett problémáinak megoldásához, mivel fejlettebb technika segítségével végrehajtott szabotázsakciók csak fokozzák az irániak frusztrációját és az ajatollahok fanatizmusát.
Richard Molnar a botlatókövek ausztriai elhelyezésének a dilemmáit mutatta be. A projekt célja egyértelmű: belebotlunk a kőbe, reflexszerűen nem lépünk rá, kikerüljük, majd rátekintünk és elolvasva szembesülünk a múlt szörnyűségével. Azonban felvetődik a kérdés, hogy az elhelyezés után milyen sors vár a botlatókőre? Ki tartja rendben, ki tartja tisztán? Vannak városok, ahol fiatal diákok, egyetemisták gondolták úgy, hogy ez a feladat rájuk vár, míg bizonyos önkormányzatok inkább kerülik a botlatókövek elhelyezését, és más módon emlékeztetnek.
Végső István a „Magyar zsidók szovjet lágerekben, 1939-1956” című 2018-as kötetének kapcsán készített interjút Botos János történésszel, aki elmondta, hogy a túlélőket a felszabadítók csupán munkaerőnek tekintették. Gyakori tapasztalata a holokauszt-kutatóknak, hogy a zsidó túlélők az 1945 utáni sorsukkal kapcsolatban helyenként kevésbé nyitottak. Sokszor utólag derül ki, hogy a család sorsa a „felszabadulás” után is igen keserű volt. A felszabadítók nem bántak kesztyűs kézzel a zsidókkal sem.
Csere Ivett arra figyelt fel, hogy cinikus, fehér nőket megbélyegző kultúrmém terjed az USA-ban, mely pár hónap alatt a „női fehér felsőbbrendűség” elleni harc eszközévé vált. Utánajárt hát, hogy kiket neveznek Karennek.
Gyenge Dániel jótanácsokkal látja el a Nyugatot, hogy miképpen reagáljon Kína neosztálinista fordulatára. Úgy véli, hogy szolidaritást kell vállalnunk az üldözött kínai kisebbségekkel, erkölcsi értelemben is segítenünk kell Amerika kemény fellépését.
Hamarosan indul a Tour de France idei futama, ennek kapcsán felidéztük, hogy hogyan vezetett az antiszemita Dreyfus-per a világ egyik legnevesebb kerékpárversenye elindulásához.
Előző összefoglalónk itt olvasható:
