Mi közünk van ahhoz, hogy Izrael mekkora?

A zsidó államnak egy feladata van: az, hogy önző legyen. A saját biztonságára figyeljen. Védje meg a határait, a népességét. Jó, ha segít a palesztinoknak, ahol tud, de nem kötelessége más népek életét eligazgatni. Arra ugye ott vannak ők maguk.

Izgalom járja be, nemcsak Európát, a fél politikai, akadémiai és médiavilágot: súlyos jogsértés készülődik, ideje hát megint petíciózni, kicsit verbálisan fenyegetőzni, a grundon golyózó fiúk háta mögé állni, nem einstandolva, de azért lábunkat megvetve jelezve, hogy itt vagyunk, figyelünk. Mi, européerek. Megkérdőjelezhetetlen rendfenntartói igazunk teljes tudatában.

A hallatlan jogsértés, ami készül, nem regionális háborús mozgósítás, nem idegen ország félszigetének elfoglalása, nem etnikai tisztogatás, nem vallási kisebbség lágerbe zárása, mindez még nem lépné át az Európai Unió ingerküszöbét. Ami átlépi, az ez: Izrael azt tervezi, hogy magához csatolja a ciszjordániai zsidó telepeket, ami a vonatkozó terület kevesebb mint harmada, plusz a Jordán völgyét, hogy legyen védhető keleti határa.

Az izgalom tárgya jól illeszkedik abba a, na jó, nevezzük narratívának, amely szerint Európának valamilyen okból spéci felelőssége, sőt kötelessége megszólalni izraeli-palesztin ügyben, óva intve a zsidó államot a felelőtlen, túlreagáló, nacionalista, stb. lépésektől.

Nyilván történelmi okokból, de főleg a német értelmiségi szeretné negyven éve megoldani az izraeli-palesztin problémát, és bár nézetei már rég nem ’68-asok, ez ügyben valamiért kitart. Van ugyanis egy dogma, egy megkérdőjelezhetetlen axióma, az ún. „kétállami megoldás”, amelytől eltérni olyan súlyú vétség, ami több évi halmozott petíciózást von maga után, sérelmére.

Mi történt hétfő késő délután Izrael északi határánál?

A Hezbollah terrorszervezet narratívája szerint az incidens valójában meg sem történt, azt csak az izraeliek találták ki.

Mi közünk van ahhoz, hogy Izrael mekkora? Nekünk, európaiaknak? Nekünk, magyaroknak? Nekünk, százezerféle eltérő identitású magyar zsidónak, legyünk neológok, ortodoxok, ateisták, mazsihiszesek, emihesek, baloldaliak, jobboldaliak, cionisták, melegek, hidegek? Hogyan viszonyulunk mi a zsidó államhoz, annak kül- (és egyébként: bel)politikájához, területi vitáihoz?

Van-e, és ha igen, milyen álláspontunk van a Trump-féle béketervről? Kell-e, hogy legyen nekünk ilyen? Nem tudom, de jó, ha van.

Tudjuk-e, mik azok a júdeai-szamáriai zsidó telepek, és tudjuk-e, hogy véletlenül sem azokon múlik az, amit majd egyszer, talán békemegállapodásnak hívunk, hiszen nem illegálisak?

Ugyanúgy hamis érv a sokat idézett negyedik genfi egyezmény 49. cikkének idecitálása, hiszen az embercsoportok kényszerű áttelepítését tiltja (joggal), nem pedig önkéntes áttelepülésüket.

Ötvenen túli korosztályomban, úgy látom, nem én vagyok az egyetlen másodgenerációs, aki a soá miatt nem tud hinni Istenben, eleve nem is ismerte meg soha ezt a dimenziót, de a kettőből az egyik szoros és megbonthatatlan köteléke a zsidó léthez az a holokauszt. A másik Izrael.

Nem valamilyen aktuális kormánya, miniszterelnöke, nem néhány négyzetkilométerrel nagyobb vagy kisebb területe érdekel, hanem az a tény, hogy van, és ez (kedvenc szerzőmet, P.J. O’ Rourke-ot parafrazeálva) jelentős minőségi különbség annak hiányához képest.

Izrael különböző mélységű és fajsúlyú jelentéssel bír számunkra, nem-ott-élők, diaszporások, hívők és hitetlenek számára.

Lehet Izrael fontos azonosulási tárgy. Lehet megnyugvási pont: de jó hogy van, és hogy erős, nem lehet többé soá, vagy ha igen, tudunk hova menni, idejekorán. Lehet (ön)gyűlölködő kivetítési felület progresszív zsidóknak: ők (mi vagyunk) az új nácik, eltiporjuk a palesztinokat, apartheid-államot szervezünk, hogy jövünk pont mi ehhez. Lehet cinikus közöny tárgya: az is csak olyan állam, mint a többi, éppúgy a hatalmi logikák vezérlik, mindegy, hosszú távon úgyis ugyanúgy végezzük.

Akárhogy is, a zsidó állam viszonyítási pont, mindannyiunknak.

Németország, Franciaország, Egyiptom, Jordánia közösen tiltakozik, a Hezbollah rakétákkal fenyegeti Izraelt

Közös nyilatkozatban ítélte el kedden a német, a francia, az egyiptomi és a jordániai külügyminiszter Ciszjordánia egy részének tervezett izraeli annektálását, az iráni hátterű libanoni terrorszervezet pedig rakétaesővel fenyegeti a zsidó államot.

Mint olyan entitásnak, amely nem akármilyen közelmúlt után jött létre, és amelynek szó szerint megszületése pillanatától szabadságharcot kellett vívnia egy, a gazdagréti lakótelepnél kicsit barátságtalanabb szomszédságban, Izraelnek szerintem egyetlen kötelessége van: önzőnek lenni. Egyetlen dologra kell figyelnie, a nemzetbiztonságra. A határok, a népesség (tudom, nemzet) védelmére.

Ha az annektálás ezt segíti elő, hajrá.

Senki ne mondja, hogy ez akkor most precedenst teremt, és hogy akkor most a Krím esete forog fenn. Nem az forog fenn,

és külön megtisztelne az Európai Unió, ha nem nézne hülyének minket, úgy is mint állampolgárait, hiszen az EU – kisebb verbális felhorgadásoktól eltekintve – csont nélkül lenyelte az ukrán terület Kreml általi katonai okkupációját, meg az azt övező polgárháborút, sőt, azóta is a konfliktuskerülés, az orosz kegy- és gázkeresés fázisát éljük.

Izraelnek a saját biztonságára kell figyelnie, és ehhez szerencsére nem kell idegen államot megtámadnia. Ellenkezőleg, őt terrorizálták folyamatosan.

Ez történt 1948-ban, 1967-ben, 1973-ban, 1982-ben, 2000-ben, 2005-ben. A ciszjordániai terület nem valamely más államé, hanem ahogy Izraelben helyesen fogalmaznak, 1967-ben – megtámadott félként – tökjogosan megszerzett vitatott státusú terület, amelyről, akárcsak a végleges határokról, majd egyszer tárgyalóasztalnál döntenek.

Az viszont nem az Európai Unió, nem az ENSZ Betéti Társaság, nem a FIFA vagy a Filatéliai Szemle szerkesztőségének kompetenciája, hogy megítélje, pro forma Izraelhez csatolhatók-e olyan zsidó települések, ill. blokkok, amelyek egy tárgyalás nyomán amúgy is Izraelhez kerülnének, ki máshoz. Az EU egészen biztosan nem az én nevemben beszél, amikor az (ajándék) magas lovon átesve, évtizedek óta leckézteti, kioktatja, fenyegeti „barátilag” Izraelt, mintha ez lenne a világ No.1 biztonsági problémája (miközben a palesztinokat gond, fennakadás, jogállamisági elvárás nélkül finanszírozza).

„Az annektálás nem egyenlő az apartheiddel”

Egy izraeli biztonságpolitikai szakértő szerint az enklávék abból az elvből következnek, hogy egyetlen palesztint vagy izraelit sem szabad elűzni otthonából.

És bár a zsidó állam eddig is megvolt fix keleti határ nélkül, azért a Jordán völgye is simán jöhet még, ugyanis van benne ráció: hátha a mostani jordán királynál udvariatlanabb emberek uralkodnak majd egyszer Ammánban, akik például – palesztinok lévén – az egész mai Izraelt tekintenék „megszállt területnek”, és tennének adekvát lépéseket az Izrael nevű anomália megszüntetéséért.

Nem éppen az annektálás melletti legerősebb érv az, hogy ezt most, Trump alatt lehet megtenni, hiszen az amerikai elnök sem nem jogforrás, sem nem a passzátszél működtetője, de abban van igazság, hogy ilyen lehetősége Izraelnek egyhamar nem lesz. Palesztinokat meg amúgy sem érint a dolog, ha Abbász elnök úr a Palesztin Hatóság feloszlatásáról dönt, az kizárólag az ő felelőssége.

Még valamit a palesztinokról: a Trump-féle béketerv mellett szól, hogy lassan, de biztosan ráéébreszti őket arra: egyhamar nem lesz saját államuk. Hogy tényleg világosan beszéljünk, így, ebben a mai formájában ne is legyen.

Kelet-Jeruzsálem meghatározásához lehet, hogy elég lesz egy közös arab-izraeli térképész- és nyelvészcsapat, de a teljes legfegyverzéshez, Izrael zsidó államként való elismeréséhez ennél kicsit több erőfeszítésükre lesz szükség. A palesztin vezetők ezzel a, számukra természetesen elfogadhatatlan ajánlattal pontosan azt kapták, amit hosszú, kitartó, destruktív munkával kiérdemeltek.

Kétállami megoldás? Miről beszél a t. européer nyilvánosság? Ez a terv több mint egy évtizede nem szerepel semmilyen komoly tervezőasztalon, és ma már az arab államok többsége is világosan látja, hogy kik miatt. Segítek: nem Izrael miatt. Egyszer kell, hogy következménye legyen annak, ha valaki évtizedeken át a legkomolyabb engedményekre is csak nemet tud mondani, és hogy ez most főként azt a palesztin Y-generációt érinti, amelynek ezekhez a „nem”-ekhez nincs köze, az tough luck, de ez van.

Egy egész palesztin generációnak kell megtanulnia, hogy apáik (update: és anyáik) attitűdje, harcmodora elbukott, kudarcos. Minden, amit fel tudnak mutatni az egy segélyre szoruló, életképtelen gazdaság, meg egy autokrata, korrupt, el nem számoltatható hatalom, amelynek elnöke, ha jól számolom, 14 éve nem meri magát demokratikus választáson megmérettetni. Hát, ez így nem fog menni.

A többé-kevésbé ismertté vált demilitarizálási elváráson túl a Trump-terv egyik méltatlanul alultárgyalt- és értékelt mozzanata, hogy a leendő palesztin államnak demokratikusnak kell lennie.

Alkotmányosság, joguralom, törvényesség, sajtó- és véleményszabadság, szabad és fair választások, emberi jogok, vallásszabadság, vallási kisebbségek védelme, átlátható pénzügyi intézmények – ilyenek sorjáznak a tervben, ha esetleg kíváncsiak lennénk a totális palesztin elutasítás valódi okaira. Nyilván könnyebb továbbra is az áldozatszerepben tetszelegni, a lakosság egy részét nemzetközi menekülttáborokban elvegetáltatni és újabb palesztin generációk életét elkúrni, mint egy (1 db.) bátor lépést megtenni a megfelelő irányba.

Izraelnek viszont nem kell semmire várnia. Az a dolga, hogy erősítse és védje meg magát, ahogy csak emberileg lehetséges és nemzetbiztonságilag szükséges. Az ő dolga. A mi dolgunk.

A Jordán-völgy annektálása: biztonságpolitikai szükségszerűség

Az egyik fő veszély, az Irán által finanszírozott terroristák beszivárgása a határvidék teljes kontrollja révén szűnhet meg. Bíró Ákos elemzése.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.