Bár ezekben a hetekben a külpolitika iránt érdeklődők főként Hongkongra szegezik a tekintetüket, Kínában legalább olyan agresszív átrendeződés zajlik a pártállam hatalmi politikáján belül. Ennek a hongkongi konfliktus csupán egy megnyilvánulása – de a szálak ennél mélyebbre vezetnek.
Kínában Hszi Csin-ping regnálása óta korántsem a megszokott „reformkommunizmus” jellemző. Nem beszélhetünk sem „revizionista” átrendeződésről, sem valamiféle konszolidált kádári „gulyáskommunizmusról”, hanem echte sztálinista fordulatról, ami kezd begyűrűzni a társadalom- és kultúrpolitikába, a nemzetiségi politikába és némileg a gazdaságpolitikába is.
Annyi biztos, hogy Hszi Csin-ping Mao Ce-tungban nem csupán az államalapító „vezért” látja, aki Népi Felszabadító Hadseregével „felszabadította a Csang Kaj-sek vezette reakciós és nacionalista Kuomintang-párti hadseregének megszállása alól Kínát”, hanem etalonnak az államvezetésben. Mondhatjuk úgy is: Mao Ce-tung a „hősök csarnokából” kilépve Hszi Csin-ping képében hozza vissza a kínai sztálinizmus korát milliárdok „örömére”.
A keményvonalas átrendeződés egyik legnyilvánvalóbb megnyilvánulása a nemzeti és vallási kisebbségekkel való bánásmód.
A kommunista pártállam mai napig azzal támasztja alá jogtipró intézkedéseit, hogy mindez csupán a „területi integritás” megőrzésére irányul a geopolitikai realitások figyelembe vételével, s ecsetelik a kínai császárság nyugati gyarmatosítás előtt meglévő „nemzeti szuverenitásának” fontosságát.
A kommunisták szerint amikor az állam hatalmi monopóliumának birtokában a végletekig korlátozza az egyén jogait, maximálisan alárendelve azt az államgépezet akaratának, az nem az államot favorizáló kollektivizmus része, hanem csupán a területi sérthetetlenség megőrzésére irányuló stratégia.
Ez azonban nyilvánvaló hazugság, a kommunizmus radikális kollektivizmusát és etatizmusát nem igazolja semmilyen „nemzeti akarat”, az érvelés már ott hibádzik, hogy az állampártot a nemzettel, a kommunizmust pedig a nemzetközösségnek identitást adó értékrenddel azonosítja. Ehhez pedig a brit kolonialisták elleni kirohanás, az ópiumháborúk és a boxerlázadás „csúnya” emléke társul, ami szintén legitimációs tényezőként bír a totalitárius pártállam számára.
Fontos itt megemlítenünk az ujgurok kérdését, akik nem kötődnek sem nyelvi, sem vallási értelemben Kínához.
A csaknem másfél millió négyzetkilométert felölelő Hszincsiangban élő ujgurok egy muszlim vallású, nyelvileg és kulturálisan is a türkökhöz húzó népcsoport, mely elkötelezett a függetlenség, a kulturális és vallási értékek megőrzése iránt. A velük kapcsolatos legfőbb cél, mint minden nemzetiséggel kapcsolatban: teljes beerőszakolásuk a han-kínaiak által dominált társadalomba, az állami agresszió eszközével.
Peking amellett, hogy kriminalizálja a függetlenség kivívására irányuló, demokratikus mozgalmakat, megtiltotta a muszlim vallású köztisztviselők böjtjét a ramadáni szent hónapban, ezzel is kidöntve életükben az iszlám egyik fontos pillérét, emellett az anyakönyveztetésben, illetve a házasságkötésben is komoly korlátozó intézkedéseket vezettek be. Ezen gyalázatos, jogtipró és a vallási-kulturális tradíciókat sárba tipró rendelkezéseket koronázta meg egy híres ujgur jogvédő aktivista, Ilham Tohti bebörtönzése, akit életfogytiglanra ítéltek „szeparatizmus vádjával”.
Az ujgurokkal szembeni brutalitás 2014-et követően is fokozódott, az utóbbi években a pekingi hatóságok internálótáborokat létesítettek, ahol megközelítően 1 millió kisebbségi muszlimot tartanak fogva „az iszlám radikalizmus elleni küzdelem” címén.
Kínában azonban Hszi Csin-ping regnálása óta felerősödött a keresztény egyházakkal szembeni agresszív fellépés is, mely példátlan a maoizmus kultúraromboló „forradalma” óta. A pártállam haragját a keresztény közösség politikai potenciáljával vívta ki. Attól tartottak, hogy eme közösségek olyan folyamatokat is képesek elindítani, melyek a kommunista rendszer bukását is eredményezhetik.
A keresztény egyházak megsemmisülését célzó utolsó tőrdöfés az a 2018-2022 között foganatosított kormányzati intézkedéssorozat, mely felállította a cenzúra és az állami kontroll intézményét, hogy előmozdítsa az egyházi tanításokat, hittérítéseket, lelkipásztori tevékenységeket végző keresztények hatósági felügyeletét.
S ha ez még nem lenne elég, az iskolákban és a városokban betiltották a karácsonyi ünnepségeket, így minden fiatalnak – vallási elkötelezettségtől és kulturális értékektől függetlenül – a kommunista mozgalmi panteon ikonikus alakjai előtt kell hódolniuk Isten és a szentek, illetve az anyaszentegyházak helyett.
Az ujgurok és a vallási és etnikai kisebbségek szisztematikus, agresszív elnyomása mellett köztudottan Hongkong került az államapparátus céltáblájára, az a különálló, szuverén gazdasági, társadalmi, politikai egység, amely a szabadság apró szigeteként funkcionál demokratikus intézményei és szabad gazdasága által.
Az 1997 óta Kínához tartozó városállam kiemelt státuszát rengette meg az a rendelkezés, mely lehetővé tenné Peking számára, hogy hongkongi lakosokat adjon a kézivezérelt kommunista igazságszolgáltatás kezébe. A tömeges demonstrációk aztán magasabb fokozatba kapcsolt jogkorlátozásra ösztönözték Pekinget a kínai látszatparlament által elfogadott „nemzetbiztonsági” törvénnyel, ami tovább csorbítja a városállam autonómiáját, beavatkozva a helyi kormányzat működésébe.
A kínai totalitárius pártállam gyakorlatilag az Anschlusshoz hasonlóan törvényellenesen és jogellenesen kebelezne be egy részleges függetlenséggel bíró államot, ami megköveteli az eddig preferált nyugati külpolitikák újragondolását.
Mike Pompeo amerikai külügyminiszter erélyes fellépése Kínával szemben biztatónak tűnik, mégsem lehetünk benne biztosak hogy a szavakban vállalt konfrontációt bármilyen határozott, radikális diplomáciai intézkedés fogja követni. Márpedig Hongkong a nyugati civilizáció ügye is: politikai és gazdasági rendszere, a független intézményeket preferáló parlamentarizmusa, jogállamisága és szabadversenyes kapitalizmusa. Mindezen körülményt figyelembe véve kijelenthetjük: itt az ideje a diktatórikus, pártállami rendszert működtető Kína megfékezésének.
A kérdés csupán az, hogy mik lehetnek Kína megfékezésének lehetséges stratégiái. Ennek mérlegelésénél nélkülözhetetlen az alapvető irányelvek lerakása. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy
ha olyan egyetemes értékek, mint az egyén jogai, az emberi méltóság, az igazságosság veszélybe kerülnek, akkor a lehető leghatékonyabb eszközökkel, a lehető legerélyesebb diplomáciai magatartással, a lehető legelrettentőbb intézkedésekkel kell azokat megvédeni,
függetlenül attól, hogy közvetlenül érint-e bennünket, mint a bolygó másik féltekéjén élő polgárt, vagy sem. Nem feledhetjük el annak fontosságát, hogy a szabad világ polgárai legyenek szolidárisak elnyomott polgártársaik iránt.
Ezen alapvető irányelveknek azonban csak egy hegemón világhatalom tud hathatósan érvényt szerezni: az Egyesült Államok, mely rendelkezik akkora potenciállal gazdasági dominanciájával és a fejlettségben vezető katonai erejével, hogy bármilyen regionális nagyhatalom jogkorlátozó, szabadságbitorló, vagy az élethez és biztonsághoz, tulajdonhoz való jogot drasztikusan megsértő rezsimjeire kemény nyomást gyakorolhasson.
S itt el is érkeztünk egy lehetséges külpolitikai stratégia felvázolásához. Véleményem szerint Amerikának, erőteljes neokonzervatív irányba fordulva, a politikai, s szükség esetén a katonai nyomásgyakorlásra kell összpontosítania.
A közkeletű aggodalmakkal szemben korántsem lenne kockázatos vagy őrült lépés egy ilyen akció, Kína ugyanis kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy az őt körülvevő országok 90%-a az Egyesült Államok potenciális szövetségese.
Ennek jele az erősödő katonai jelenlét a csendes-óceáni térségben, melyet nem akadályozott meg egyetlen Kínával szomszédos állam sem, emellett az Indiával való stratégiai együttműködés, a Vietnammal való diplomáciai kapcsolatok javulása, Amerika-párti kormány regnálása Afganisztánban, és Pakisztán lojalitása Washington iránt. Mindez megcáfolja azt a tézist, hogy Kína fokozottan magas kockázatot jelentene az USA számára.
Az Egyesült Államok az egyetlen nagyhatalom, melynek katonai dominanciája garanciát jelenthet a regionális konfliktusok elharapódzásának megelőzésére.
S bár kivételek akadtak – pl. Vietnám –, azért Washington többnyire meg tudta akadályozni, hogy egy-egy diktatórikus nagyhatalom terrorista szervezetek menedzselésével vagy katonai expanzióval, illetve genocídiumok megrendezésével tartsa rettegésben a régió kisebb, kevésbé befolyásos államait, s jelentsen veszélyt a nemzeti szuverenitásra.
Az Egyesült Államok – az empirikus tényeket, a történelmi tanulságokat, és a liberális értékek iránti mély elkötelezettségét mérlegelve – a legalkalmasabb nagyhatalom ahhoz hogy politikai és katonai erőként fellépve nem csupán tető alá hozzon egy számos államot felsorakoztató katonai/politikai szövetséget, hanem arra is hogy szankcióival, Kína gazdasági kapacitásainak mérséklésével komoly érvágást jelentsen a pártállam számára, s belső elégedetlenséget szítva komoly presztízsveszteséget okozzon a kommunista rezsimnek.
Ehhez azonban meg kell erősíteni a bizalmat Washington iránt, s
nemzetközi szinten kell megnyerni a külügyi apparátust és az elnöki adminisztrációt, hogy kezdeményezzen megfelelő politikai és katonai lépéseket annak elérése érdekében hogy megálljt parancsoljon Kína elnyomó és zsarnoki hatalmi gépezetének, s elindítson egy konszolidációt.
Szolidaritást kell vállalnunk az üldözött kínaiakkal. Szabadságuknak, függetlenségüknek érvényt kell szereznünk legalább annak formájában, hogy erkölcsi értelemben is segítjük Amerika lépéseit.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.