Mind meghalunk, de legalább csökken a CO2

A vírus arra jó volt, hogy kiderült: vannak köztünk önjelölt világmegmentők és komoly tudósok, környezetvédők, akik ezt a termelés-, fogyasztás- és utazásmentes járványügyi vészhelyzetet tartanák az új normálisnak. A Föld érdekében, nyilván.

„Az emberi boldogság nem annyira fontos, mint egy vad és egészséges bolygó… Amíg el nem jön az az idő, hogy az ember úgy dönt, újra egyesül a természettel, néhányunk csak reménykedhet, hogy eljön a megfelelő vírus” – summázta radikális környezetvédő álláspontját 1989-ben David M. Graber biológus a Los Angeles Times-ban: az ember csak púp a természet hátán, a természet érintetlensége tabu, az abba önzőn belegázoló, azt leigázni vágyó ember jogos büntetése egy világjárvány. Hát, most biztos örül.

Nehéz nem észrevenni, hogy a még hetekkel ezelőtt is közeli világvégét jósló klímaaktivisták a valódi veszély, a vírus hatására kikerültek a figyelem fókuszából; egy részük nem kevés sértettséggel kéri számon az apokalipszisnek kijáró tiszteletet és figyelmet, mások, mint pl. maga Greta Thunberg, adaptálódnak a viszonyokhoz, az utcai helyett online klímasztrájkot hirdetnek – ami nem tudjuk, hogy néz ki, hiszen eleve mindenki karanténban él.

És pont ez a lényeg.

Az a karanténlét, amire most kényszerűen hetekre-hónapokra be kell rendezkednünk, döbbenetesen emlékeztet arra a világra, amit a környezetvédők egy része évek óta kívánatos modellként ajánl a figyelmünkbe.

Ne repülj, ne utazz, ne fogyassz, légy a helyi közösséged hasznos tagja, ha költesz, a lokális gazdaságot támogasd, ne a szemét multikat, fedezd fel a kicsit, a keveset, az igénytelenség és az aszkézis erkölcsi fölényét. Small is beautiful.

A várható fejlemények közül az még hátra van, hogy a koronavírus terjedését is a globális felmelegedésre fogják, akárcsak a hurrikánokat vagy az erdőtüzeket, de az már most látszik, hogy van, aki a globális vírushelyzet közepén is képes annak örülni, hogy legalább tisztul a levegő.

A járvány „átmenetileg közelebb viszi az emberiséget a valaha volt egyik legnagyobb kihívása megoldásához, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséhez”

írja a gazdasági szaklap, racionálisan ugyan, de azért azt a képzetet keltve, mintha a CO2-kibocsátás csökkenése öncél volna, ami akkor is pozitívan értékelendő, ha a világ bedől alatta, az emberek nem termelnek, nem fogyasztanak, nem látogatják egymást, gazdaságuk nem bővül, viszont örülnek annak, hogy valahol megint megmenekült egy gleccser.

Európai zöld megállapodás: szabadságellenes fenyegetés

Az átállásra százmilliárd eurós költséget irányoznak elő – az adófizetők kontójára. Ez biztos recept egy újabb gazdasági válsághoz. Gallai Tamás írása.

„Az elmúlt két hónapban Kínáról készült légi felvételek mutatják, hogy a körülbelül hatvannapos termelési leállás mennyire kitisztította az eget és a levegőt: a károsanyag-kibocsátás radikális csökkenésével az emberek újra lélegezhetnek az országban” – örül a fejleménynek egy holland trendelőrejelző, Li Edelkoort, remélve, hogy „a vírus a fogyasztási szokások karanténját is jelenti, melynek hatalmas kulturális és környezeti hatása lesz.” Hát, az egészen biztos.

A vírus- és a klímaügyi intézkedésekkel kapcsolatos kettős mércére panaszkodik a korábban liberális, mára radikális baloldali Spiegel Online publicistája, előhozva, hogy ha ezt a sok drámai szigorítást meg lehetett hozni vírusügyben, miért nem lehetett mindezt „a ránk váró összemérhetetlenül veszélyesebb katasztrófa” kapcsán? A szerző szerint csak „kognitív torzulás”, hogy a koronavírus halálosabb kimenetelű a klímaváltozásnál, úgyhogy valaki csináljon már valamit.

A tény persze tény: a Carbon Brief brit honlap szerint a fő „szennyező” Kína 25 százalékkal, a NASA szerint 30 százalékkal, több száz millió tonnával csökkentette CO2-kibocsátását.

A Columbia Egyetem kutatói kimutatták, hogy New Yorkban „az elsősorban autókból származó szén-monoxid-kibocsátás tavalyhoz képest csaknem 50 százalékkal csökkent”, és az igazán érdekes most jön: „A mutatók szerint tehát a felesleges gépkocsihasználat visszaszorításának jelentős környezeti hatása van.”

Felesleges? Ki szerint felesleges? Az az út lenne felesleges, amiről egy súlyos világjárvány miatt kényszerűen, kivételesen lemondok? Vagy mostantól az felesleges, amire Columbia kutatói azt mondják? Ki dönti el majd helyettem, használhatom-e munkába, bevásárláshoz, gyerekügyi logisztikához az autómat? Az érv mindenesetre igen árulkodó:

vannak köztünk önjelölt világmegmentők és komoly tudósok, akik ezt a járványügyi vészhelyzetet tartanák az új normálisnak. A Föld érdekében, nyilván.

Sorban jönnek – nem azok a cikkek, amelyek a kényszerhelyzetet átmenetinek, a globalizációt továbbra is esélynek tekintve buzdítanak kitartásra, hanem azok, amelyek kvázi ünneplik a vírust, hiszen esélyt látnak a nyomorban. Így például a hálózatkutató biológus, aki semmi gondot nem lát a repülés, a kereskedelem visszaesésében, „nem olyan nagy baj az sem, ha az alsógatyánk nem Bangladesből vagy Kínából érkezik.” Hanem nyilván itthonról, kétszer annyiért.

Izrael nem pánikol, hanem intelligens technológiával küzd a klímaváltozás ellen

A klímaváltozás terhei mellett a zsidó állam a háborús légkör posztmodern környezetromboló kihívásaival is szembesül. Nagy Gabriella írása.

Van, aki rögtön öt okot is talál arra, miért jó ez a járvány ökoszempontból (a kevésbé iparosodott, utazásmentes, helyi jövő boldogabbá tesz minket, egész komolyan). Van, aki kiszámolja, hogy inkább ez a pár ezer halott, mint amennyi a klímaválságtól lenne.

Emberi minőségben az ilyen progresszívek nem sokban különböznek attól a lengyel szélsőjobboldali politikustól, aki azt bírta mondani, hogy a vírusnak megvan a pozitív olvasata is, hiszen ahogy a zsidók ellen elkövetett pogromok, úgy „a természetes szelekció felszámolja a gyengéket, ez javítja az emberiség génkészletét.”

Van, aki pro forma elmondja, hogy persze senki halálát nem kívánja, de utána („bestiának” nevezve az embert, amelyet csak a pénz nevű „monster” mozgat) tulajdonképpen egészen rendjén való dolognak tartja a félelemkeltést, és elfogadható modellnek azt a hadikommunista rendszert, amivé a világ a szemünk láttára – ideiglenesen – fajul.

Akad (a magyar gramsciista jobboldal részéről), aki azt ünnepli, hogy vége a liberalizmusnak és eljött a globalizáció előtti értékek, az „önkorlátozás”, az „állami szuverenitás” és a „nemzeti autarkia” ideje, és akad (a magyar globkrit szélsőbal részéről), aki arról delirál, hogy „Covid-19 fedőnévvel valójában a mai globális kapitalizmus összeomlásáról beszélünk.” Nem meglepő, hogy így gondolkodnak, az kicsit már igen, hogy kis idő, és a két oldal összeér.

A világjárvány kellős közepén egyre gyűlik az írásos bizonyíték arra, hogy az állítólagos környezetvédők egy része mindig is társadalom-mérnökösködésben, az ember nélküli, tehát emberellenes „természetvédelemben” utazott,

és irigykedve látja, hogy ha a kormányok tényleg akarnák, be tudnák vezetni a széndioxid-kibocsátás nélküli ökodiktatúrát. A Föld a lényeg, nem az ember.

„Láttuk, hogy a kormányok tudnak cselekedni és emberek rövid idő alatt is meg tudják változtatni a viselkedésüket” – örül például May Boeve, a 350.org klímavédő csoport igazgatója, hangsúlyozva: „Ez pontosan az, amit a klímamozgalom évek óta kért a kormányoktól és az emberektől, tekintve egy másfajta fenyegetést, a klímaválságot, de nem láttunk megfelelő cselekvést.”

A már most közel tízezer halottat produkáló koronavírus tehát egyenrangú veszély azokkal a számítógépes modellezésen alapuló prognózisokkal, amik majd, egyszer, talán elhozzák a pár fokos melegedést, értsd a teljes apokalipszist.

Épp a környezetvédők által előszeretettel előrángatott elővigyázatossági elv (precautionary principle) lényege, hogy ahol még hiányos a tudományos háttér egy bizonyos veszélyes probléma megoldásához, ott óvatosságra és fenntartásokra van szükség pl. egy új technológia, gyógyszer bevetése vagy a véges források allokációja előtt: nem mindegy, mire mi miatt költünk.

A helyzet az, hogy teljesen racionális dolog gigaösszegeket fordítani egy reálisan létező, halált és súlyos recessziót produkáló világjárvány kezelésére, ellenben nagyon is kétséges, megéri-e ugyanezt egy – egyelőre – bizonyítatlan ökológiai világvégére költeni.

Eljött azoknak az ideje, akik mindig is utálták az ipari forradalmat, az általános materiális jólétet, a „felesleges” autóutakat, a „felesleges” dolgok vásárlását, a „kizsákmányoló” kapitalizmust és annak világszerte győztes globalizációs forradalmát, elfeledtetve, hogy minden korábbihoz képest milyen jó világban is éltünk a vírus előtt: a 2010-es években

  • megfeleződött a szélsőségesen szegény körülmények között élők száma, és ez a szám naponta közel 160 ezerrel csökken;
  • harmadával csökkent a Földön a gyermekhalandósági ráta;
  • 69,5 évről 72,6 évre tolódott ki a várható élettartam;
  • 19%-kal csökkent a szennyezésben elhunytak száma;
  • a 60-as évek óta 95%-kal csökkent a természeti katasztrófákban elhunytak száma.

Azt a rendszert, amely az egyén szabadságában, kreativitásában, az önkéntes együttműködésben, a kölcsönös előnyökben, értékek és érdekek összehangolhatóságában hisz, kapitalizmusnak hívjuk, és nem hiba, hanem bűn lenne lebontani. Akár államosító hadikommunista, akár „progresszív” ökopolitikai okokból.

Aki autarkiát hirdet, aki kizárólag helyi, természetesen mindig „fenntartható” gazdaságokat akar, CO2-kibocsátás, gáz és olaj nélkül, gazdasági növekedés nélkül, az egyszerűen leállítaná a világ vérkeringését. Ez ugye a halált jelenti.

A vírust a mindenki által szidott globalizációra kenni olyan, mintha valaki az internetet szidná a dark web miatt. Épp a mindenki által szidott globalizáció nyújtotta együttműködés, az ész és az új technológiák fogják legyűrni ezt a problémát is. Yuval Hararinál pontosabban nehéz lenne fogalmazni: „Manapság az együttműködés azt jelenti, hogy amit egy orvos reggel fölfedez Milánóban, az este már életeket menthet Tel-Avivban.”

„Nem okolni kell a globalizációt, hanem élni kell az információáramlással járó előnyeivel: a járvány elleni küzdelem eszközeinek átadásával. Ha a mostani események növelik a nemzetközi együttműködést és a globális szolidaritást, akkor ezzel az emberiség elért valamit, és ez védeni fog minket a jövőbeli járványok és válságok idején” – mondta az ismert történész.

Csatlakoznék az előttem szólóhoz.

Apokalipszis most: zöld támadás a szabadság és az értelem ellen

A klímapánik nem a környezetről, a Föld iránti aggódásról szól, hanem kapudrog egy eltervezett, ökoszocialista gazdaságpolitikához. Seres László publicisztikája.