Az új EU-terv gyönyörűen meg van ideologizálva, roppant demokratikus is – egyszóval demagóg: homályos adatokra épít populáris legitimációt, mintha az legalábbis mércéje volna az igaznak és a jónak.
Európa tobzódik a zöld őrületben. A Merkel-kormány bezárja az atomerőműveket. Greta Thunberg az ENSZ-ben gyakorlatilag megüzente a fejlődő országoknak, hogy dögöljenek meg. A Vatikánban lassan jobban tisztelik a Pachamamát, mint a Boldogságos Szűz Máriát. A zöldpártok egymásra licitálnak az öngyilkos és népirtó célkitűzésekkel. A klimatológia és az ökológia vulgáris recepciójából politikai bunkósbot lett.
Ursula von der Leyen és Frans Timmermans, az Európai Bizottság új elnöke és ügyvezető alelnöke, hivatalba lépésük után tüstént közzétették „európai zöld megállapodás” fedőnevű tervüket, aminek célja „az első klímasemleges kontinens megteremtése.”
Először jól ráijesztenek a népre a tétlenség következményeit és költségeit sorolva, aztán a tervből az egyéneknek, a vállalkozásoknak és a társadalomnak fakadó remélt előnyökről értekeznek, de eldicsekednek a környezetügy terén eddig elért eredményekkel is – függetlenül attól, hogy a vívmányok zömét sokkal inkább köszönhetjük a tudományos szabadságnak és a szabad vállalkozásnak, mint az állami cselekvésnek.
„Az európai zöld megállapodás az új növekedési stratégiánk. Hozzájárul a kibocsátások csökkentéséhez, ugyanakkor munkahelyeket is teremt” – hinti a port szemünkbe von der Leyen. „Olyan környezetkímélő, inkluzív átállási folyamatot javaslunk, amely segít növelni az emberek jólétét, és biztosítani bolygónk egészségét a jövő generációi számára” – hímez-hámoz tovább Timmermans.
Gyönyörűen meg van ideologizálva, roppant demokratikus is – egyszóval demagóg: homályos adatokra épít populáris legitimációt, mintha az legalábbis mércéje volna az igaznak és a jónak.
Megtudjuk, hogy az európaiak 93%-a szerint az éghajlatváltozás komoly probléma, ugyanennyien tettek már legalább egy lépést annak megfékezésére, és 79%-uk egyetért azzal, hogy a vele szembeni fellépés innovációhoz vezet. Egy szó sem esik arról, hogy a naprendszer minden olyan bolygójának és holdjának változik az éghajlata, aminek van légköre, és az éghajlatváltozás mértéke épp a Földön a legkisebb, hiszen ezzel nem lehetne a gonosz ember nyakába varrni a folyamatot.
Az átállásra egy százmilliárd eurós (harminchárombillió forintos) költséget irányoznak elő – a mások kontójára, természetesen. Ezt egyrészt az adófizetők vagyona és jövedelme fogja bánni, ahogy a tagállamokban nő majd az adóterhelés, másrészt pedig a megtakarítások vásárlóereje látja kárát a jegybanki pénzhígítás miatt.
Mindkettő biztos recept egy újabb gazdasági válsághoz, amiből egy már így is a küszöbön áll.
„Az átállás nagyon költséges lesz, de még többe kerül, ha nem teszünk semmit” – fenyeget az EB elnöke. 400 ezer korai halálesetet rónak a légszennyezés terhére, 90 ezret a hőhullámokéra. Az ivóvízkészlet drasztikus csökkenését, 2,7 millió ember folyó- és tengeráradások miatti károsodását, 50 millió ember árvíz-fenyegetettségét vizionálják, 190 milliárd eurós kárt, 20%-os élelmiszerár-emelkedést és évi 40 millió euró halálesetek miatti járulékos költséget vetítenek előre különböző feltételes módokban fogalmazva.
Egy szó sem esik arról, hogy épp a koszos-füstös XIX. században nőtt 300%-kal az ipari országok népessége és duplázódott meg születéskor várható élettartamuk, mert az ipari termelés felfutása által – először az emberi történelemben – olyan tömegek számára vált lehetővé a túlélés, akik korábban vagy meg sem születhettek volna, vagy szükségszerűen elhullottak volna a malthusi csapdában.
Az Európai Bizottság új elnöke a zöld megállapodásról:
Ugyan a szennyezett talaj, víz és levegő nyilvánvalóan nem jó az embernek, de a szennyezés korántsem akkora gondteher, mint azt az alarmisták elénk tárják, és arra nyújtanak is komoly megoldásokat gondolkodó és vállalkozó emberek.
Néhány éve, például, minden komolyabb állami ösztönzés nélkül is 90% feletti hozamokat értek el az indiai zöldgazdaságba befektető részvényalapok.
Ez arról tanúskodik, hogy az emberek nem szeretik maguk körül a szennyet, és igenis megvan az önérdek-érvényesítésre alapuló piaci magatartásban is az a törekvés, hogy tudományos, műszaki és üzleti megoldásokat találjanak környezetünk tisztábbá tételére.
Arról is nagyvonalúan megfeledkeznek azok, akik tengeráradásokkal riogatnak, hogy például a Déli-sarkvidék átlag hőmérséklete –40°C, tehát ha még 20°C-kal melegedne az éghajlat, amire nem volt példa a földtörténet során, annak jégtakarója nem olvadna el. A tényleg olvadó Északi-sarkvidék jege pedig eddig is vizet szorított ki a világtengerből, annak halmazállapot-változása tehát mit sem változtat a tengerszinten.
Az utolsó jégkorszak után azért emelkedett a tengerszint, mert a szárazföldön jégként felhalmozódott víz lefolyt a tengerekbe. Az egyetlen reális veszélyt a kontinensvándorlás jelentheti, mert ha az Antarktisz elvándorol a Déli-sarknál elfoglalt helyéről melegebb éghajlatra, akkor valóban elolvadna jégtakarója – a tektonikus mozgások ellen viszont végképp semmit sem tehet az ember.
„Ebből az átállásból senki sem maradhat ki” – fenyeget von der Leyen. „Mindenki számára méltányos átállásra van szükségünk, máskülönben nem fog működni” – nyomatékosítja Timmermans. Ezek ugyanis fenyegetések a javából.
Mindenkinek mindenét feláldozzák egy mondvacsinált probléma állítólagos megoldása érdekében, mert ha nem lép mindenki egyszerre, akkor abból nem lesz nagy menetelés. Az emberek azonban nem sakkfigurák. Épp olyanok, mint azok, akik őket bábuként akarják a táblán tologatni, szükségleteiket, igényeiket, vágyaikat és reményeiket ignorálva.
Egy szabad társadalom spontán rendjében az egyén alkalmazkodik személyi és tárgyiasult környezetéhez. Van ugyanis az épelméjű emberek többségében annyi empátia, hogy nem éli meg kényszerként, hogy embertársait nem használhatja eszközül céljai eléréséhez, ezért inkább együttműködik velük a munkamegosztáson alapuló gazdaság keretében.
Friedrich Hayek és Bruno Leoni megállapították: a gazdaság és a jog egyetlen központi tervezője sem bírhat azzal a tudással, amivel az egyes piaci szereplők, illetve peres felek és bíráik rendelkeznek.
David Friedman libertárius közgazdász pedig rámutat, hogy bár az emberi tevékenység összehangolásának kérdésére adná magát a központi irányítás válaszul, de az a valóságban roppant kevéssé hatékony, míg a kontraintuitívnak ható önszerveződés háborítatlanul hagyása nagyon jól működik. Elég elolvasni Leonard Reed: „Én, a ceruza” című híres esszéjét, hogy belássuk ennek igazságát.
Ha gondolkodásunkban továbbra is segítségül hívjuk a kapitalizmus politikai gazdaságtanát és figyelünk néhány gazdaságjogi megfontolásra is, akkor Frédéric Bastiat tanácsa szerint nem csak arra kell tekintenünk, ami látható, hanem arra is, ami láthatatlan, vagyis végig kell gondolnunk olyan alternatív okfolyamatokat, amelyeket a gazdaságelmélet alapján tudunk modellezni, majd értékelnünk kell ezeket.
Carl Menger, William Jevons és Léon Walras óta azt is tudjuk, hogy a gazdasági érték alanyi megítélés függvénye. Közös agy nem lévén, az egyén saját élethelyzetét értékelő szerepét senki más átvenni nem tudja. Minden az egyéni gazdálkodó viselkedését keresztező, az akaratot hajlító vagy megtörő kényszer szükségszerűen vezet hasznosságvesztéshez, általa pedig vagyonvesztést szenved el mind az egyén, mind a társadalom.
Pedig volna egy egyszerű, olcsó és hatékony megoldás is, ami ráadásul nem is kényszeralapú. Mielőtt az 1830-as évek derekán először az Egyesült Államokban jogalkotással felülírták volna e jogelőzményeket, a common law-ban voltak olyan irányadó jogesetek, amelyek alapján a bíróságok a birtokvédelmi perekben sorra a szennyezés sértettjei javára ítélkeztek, a szennyezőket eltiltották a szennyezéstől és kártérítésre kötelezték.
Az eredeti common law szerint ki mit csinál, azé.
Aki szennyet termelt, annak szennye van, és ahogy nem lehet büntetlenül más földjére ráépíteni, úgy nem lehet más földjére szennyezést bocsátani sem.
Jogalkotással újra kell osztani a tulajdonjogokat ahhoz, hogy a szennyezést a szennyezőtől elválasszuk, majd azt, mint káros külső hatást államilag a társadalom költségére hárítsuk, ezzel feladatot és hatáskört biztosítva a politikai autoritásnak a környezetszennyezés negatív externáliája, mint piaci kudarc miatt a gazdaságba való beavatkozásra – pedig ezt az állapotot épp az állam hozta létre jogalkotással! Úgy kezdődött, hogy visszaütött.
Ugyanez fenyeget most is az EB-komisszárok áldatlan tevékenysége nyomán is. Ráadásul a kortárs emberi jogi irodalom egy része már ott tart, hogy a tulajdonhoz való jogot nem tekinti természetes jognak, tehát olyasminek, ami az ember természetének erkölcsi követelménye egy emberhez méltó élet megéléséhez. Ez azt jelenti, hogy mind a tulajdonhoz való jogot, mind az egyes tulajdonjogokat és viszonyokat az államok úgy szabályozzák, ahogy nekik tetszik, akár figyelem nélkül a természetes okviszonyokra.
Ez biankó csekk a politikának: nincs többé magánélet és magánvagyon, minden állami szívesség, ami a politikusok jó- vagy éppen rosszindulatán múlik.
Most épp a környezet védelme az a fedőtörténet, amivel rémisztgetnek minket, hogy adjuk fel magánéletünket, magántulajdonunkat és egyéni szabadságunkat. Volt ez már sok minden más. Amikor divatosabb volt a nacionalizmus, a nemzethalállal riogattak. Amikor divatosabb volt a (mainál becsületesebb) szocializmus, akkor a szegényekért kellett krokodilkönnyeket hullatni. Amikor még szalonképes volt az antiszemitizmus, a zsidók voltak minden társadalmi és gazdasági rosszért a bűnbakok. Ugyanazon téma variációi ezek, és a bamba tömeg eleddig mindig bedőlt nekik.
Lehetne csak most az egyszer, hogy ez ne így legyen?
