Olyan Izraelben, amilyet Bede Márton vizionál, egy percig sem akarnék élni

Válasz Bede Márton 444-en megjelent, “Egymást kiirtani” című cikkére. Pettik Ági írása.

Az Árnyék podcast Közel-Kelet, távol Magyarország című epizódjának egyik témája a háború első éve volt. Ennek kapcsán Bede Márton cikkét, mint alapos témába vágó írást ajánlotta a műsorvezető. Megfogalmaztam álláspontomat, hogy a cikk valóban alapos, alaposan koncepciózus, ráadásul hemzseg a tévedésektől. László Pali barátom arra kért, írjam meg a cikkben szereplő tévedéseket, mert Bede majd biztosan javítani fogja azokat. Nem vagyok előfizetője a 444.hu-nak, így csak a szabadon olvasható részhez tudok hozzászólni. 

Ha lett is volna előfizetésem, ezután a cikk után biztosan lemondtam volna. 

Bede kontextusukból kiragadott idézetekkel, féligazságokkal, csúsztatásokkal, hazugságokkal, önkényesen kiragadott tényekkel, és véleményekkel operál, mást meg éppen elhallgat, annak érdekében, hogy a lehető legegyoldalúbban mutathassa be saját szélsőséges narratíváját Izraelről. Az  összes csúsztatására képtelenség ésszerű terjedelemben válaszolni, a teljesség igénye nélkül próbálok meg minél többet megmutatni ezek közül.

Bár úgy gondolom mindenkinek joga van magát bárhogyan definiálni, válaszomban  az egyszerűség kedvéért az Izrael 1967-es határain (a Zöld Vonalon) kívül élő arabokat palesztinnak, míg az azon belül élőket izraeli araboknak fogom nevezni.

Fontos tudni, hogy az izraeli társadalom számára élesen elválik a 2023. október 7-e előtti, és október 7-e utáni világ. Bede cikke két idézettel kezdődik, amelyek az eredeti környezetükből kiragadva jelennek meg, ezekre fűzi fel véleményét. Mindkettő a 2023 október hetedike előtti világból való. 

Mindkettő abban a túlfűtött időszakban született, mikor az új Netanjahu kormányba szélsőséges nézeteket valló pártok is bekerültek koalíciós partnerként.

Bede első önkényesen kiragadott idézete szerint “Izrael a fasiszta teokrácia felé tart”. Ezt Ron Huldai annakidején az igazságügyi reformról, és Avi Maoz szélsőjobboldali politikus Oktatási Minisztériumi egyik posztjára való kinevezésével kapcsolatban mondta. Amitől Huldai tartott, amivel kapcsolatban ilyen nagy szavakra ragadtatta magát, mint például Maoz tervei természetesen semmilyen formában nem valósultak meg. 

Ennek a kormánynak egyik első intézkedési terve többek között az volt, hogy durván hozzányúljon az addig szent tehénnek tartott, gyakran baloldali aktivista Legfelsőbb Bírósághoz. Az október hetedikei mészárlás és a háború mindent elsodort, mellesleg a Legfelsőbb Bíróság természetesen elkaszálta az úgynevezett reformcsomagot 2024 januárjában.

Bede arról ír, hogy míg eddig csak a palesztin tankönyveken szörnyülködhettünk, most már az “Égjen le a falud” c.  diszkóslágerre buliznak az izraeli fiatalok. Az idézett dal a szélsőjobb marginális legaljának a szemete. Férjem zenész, minden fellépésén ott vagyok, napi szinten veszek részt a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek koncertjein, beleértve jobboldaliak, mizrahi zsidók, telepesek, sőt katonai bázisok bulijain is, így végighallgathatom a koncert előtti és utáni dj-szetteket.  Sosem hallottam a fent említett dalt. 

Létezéséről csak onnan tudok, hogy óriási botrányt kavart, az izraeli társadalom rövid úton a kukába is dobta.

Ezzel szemben rengeteg tényleg népszerű dal született a háborúról, ezek kivétel nélkül a társadalmi egység fontosságáról, az ellentétek félretevéséről, és a veszteségek feldolgozásáról szólnak. Bede egy marginális izraeli jelenséget hasonlít a Palesztin Autonómia rendszerszintű uszításaihoz. A palesztin tantervet az izraeli tantervvel kellene összehasonlítania.  Míg például minden izraeli iskolás az unalomig tanulja a másság elfogadásáról szóló hasznos gondolatokat, mind vallási, származás, kulturális, nemi identitás kérdésében, a palesztin oldalon szó sincs ilyesmiről, sőt a legegyszerűbb matek feladatban is szembe jöhet a kiirtandó zsidó.

Bede második önkényesen kiragadott idézete szintén 2022-ből, a frissen megválasztott Netanjahu koalíció  idejéből származik. J.N. Harari egy akkori friss közvéleménykutatás tetszőlegesen kiemelt egyetlen adatából vázol fel rémisztő jövőképet.

Bede egy hosszú, és szélsőségesen egyoldalú történelmi bemutatás után, ami már önmagában megérne egy önálló cikket, Harari sötét  jövőképét egy logikai triplaszaltóval már a  jelenre vonatkoztatja. Harari 2022-ben nem az akkori Izrael jelenjéről beszélt, ahogy Bede a cikke folytatásában hivatkozik rá, hanem egy szerinte legrosszabb forgatókönyv szerinti jövőről.

Izrael Függetlenségi Nyilatkozata (Megilat Haacmaut) kimondja, Izrael zsidó és demokratikus állam. A fontossági sorrenden jobb és bal oldal kezdetektől fogva huzakodik, de a társadalmi konszenzus nem kérdőjelezi meg sem a zsidót, sem a demokratikust.

Érdemes átfutni a különböző egy és két állami megoldási lehetőségeket.  Természetesen mind az október hetedike előtti világból való, azóta sajnos ennél égetőbb kérdésekkel is szembesülünk. Egyállami megoldásból rögtön három is volt.

A baloldal egyállami megoldásában egy olyan államról beszélt, ami  magában foglalja Izraelt, Ciszjordániát (Júdea és Szamária), és a Gázai-övezetet. Itt a zsidók és az arabok mind együtt élnének, egyforma jogi státuszban. Ezt mind a palesztin, mind a zsidó válaszadók nagyobbik része elutasította. A zsidók valószínűleg azért, mert így államuk elvesztené  zsidó jellegét, ez ellentmond a Függetlenségi Nyilatkozatnak.  A ciszjordániai és gázai  palesztinok többsége  pedig inkább saját nemzetállamot szeretne. Október 7-e óta ezek érthető módon egyelőre lekerültek az asztalról.

Egyállami megoldása a palesztin szélsőségeseknek is van egy a folyótól a tengerig terjedő országban. Ciszjordánia (Júdea, Szamária), a Gázai övezet és Izrael helyén csak ők élnének, zsidók nélkül, vagy korlátozott jogú zsidókkal. Ennek jelmondata a PLO által 1960-ban kitalált “From the river to the sea, Palestine will be free”. Ez a megoldás a nyugati szélsőségeseknek, és a földrajzból felmentetteknek  is tetszik, szerencsére mind a palesztin oldalon, és a nagyvilágban is ez csak egy marginális kisebbség véleménye. Reméljük Bede nem közéjük tartozik.

A szélsőjobboldali retorika egyállami megoldása egy olyan nagy Izraelről beszélt, ami  magában foglalja Ciszjordániát (Júdea, Szamária), és a Gázai-övezetet, de a zsidó, és arab lakosságnak nem biztosít egyenlő jogokat. Ez az a háromosztályú társadalom,  amiről az idézetben Harari beszél. Ennek támogatottsága Izraelben még a szélsőjobboldalon sem éri el a többséget, nemhogy a teljes társadalomban. Megvalósítása ellentmond a Függetlenségi Nyilatkozatnak, ezzel Izrael elvesztené demokratikus jellegét. Az rendben van, hogy Harari meghúzza a vészharangot, társadalmi párbeszédre sarkall, de az, hogy Bede úgy ír erről, mintha ez lenne az izraeli társadalom jelene, az csúsztatás.

Az úgynevezett kétállami megoldást, amit a jóérzésű nyugat annyira szeretne, az izraeli, és a palesztin társadalom többsége elutasítja. Ez nem meglepő, mindkét oldal sokszorosan csalódott a békefolyamatokban, céljaik is nagyon különbözőek. 

Az, hogy a két állami megoldással kapcsolatos népszerűség csökkent, nem azt jelenti, hogy Izrael fasizálódik, hanem azt, rossz tapasztalatokra tett szert az évek során. 

Egyszerűen érzékeltetve, hiába hiszünk az asszony hűségében rendíthetetlenül, mikor harmadszor találjuk az ágyunkban egy másik pasival, kevésbe vagyunk képesek hinni ebben. Ez nem ideológia, hanem tapasztalati tanulás. Bede gondolatmenete szerint például a Beeri kibuc október hatodikán még békepárti, baloldali, egy-, vagy kétállami megoldásban hívő lakosai október nyolcadikára fasizálódtak. Már akik túlélték.

Harari egyállami, háromosztályú társadalmi víziója óta eltelt két év, Izraelt hét oldalról megtámadták, legújabb honvédő háborúit vívja. Harari továbbra is nyilatkozik, tanulságos dolgokat mond. 2024 október 4-én például azt, hogy: “Amikor azt hallom, hogy a cionizmust a rasszizmussal hasonlítja össze valaki, az önmagában egy rasszista megnyilvánulás, hiszen a cionizmus a zsidó emberek nemzeti mozgalma. 

Ha pedig azt gondolod a cionizmus rasszizmus és, mint olyan gyűlöletes, akkor egyszerűen azt mondod, hogy a zsidók nem érdemlik meg, hogy lehessen nemzeti érzelmük.”

Egy idei márciusi beszélgetésben pedig a Gázai háborúval kapcsolatban az áldozati narratíváról beszél:  

“Ha elsősorban áldozatként gondolsz magadra, az felment téged a felelősség alól”

Ezt Harari a Palesztinokra és Izraelre egyformán vonatkoztatja. Annyiban vitatkoznék vele is, hogy az, hogy a jelenlegi háborúkban Izraelt megtámadták, nem áldozati narratíva, hanem tény. Izrael a lakóinak, és az ellenségeinek is azt igyekszik kommunikálni, hogy erős és legyőzhetetlen. 

Bede cikkében a palesztinok végig áldozati szerepben kerülnek bemutatásra, Izrael állam létrejöttét is ebből a narratívából írja le.

Ehelyett én hagyatkoznék inkább a tényekre. Az ENSZ 1947-ben, egy zsidó és egy arab állam megalakulását vetette fel az akkor éppen Brit Palesztin Mandátum területén. Ezt a zsidók azonnal elfogadták, az arabok pedig azonnal elutasították. Az 1948 május 14-én megalakuló zsidó államot másnap az öt szomszédos arab állam közösen megtámadta. Az ekkor elmenekült arab lakosság egy része félelem, vagy fenyegetés hatására ment el, egy másik része pedig egy olyan ígéret reményében, hogy nemsokára zsidómentes Palesztinába térhet vissza. Ők mindenképpen vesztesei a történteknek. Jelentős részük leszármazottai a mai napig menekült státuszban tengetik életüket Libanonban, Jordániában, sőt a Palesztin Autonómia (!) területén is. 

Így konzerválja az arab világ a palesztin testvéreinek problémáját generációkon át. 

Az ENSZ-menekültstátusz a világon semelyik másik nép esetében nem örökíthető generációról generációra. Jól jellemzi ez a korábban Harari által idézett áldozati szerepben maradást. A függetlenségi háború óta izraeli arabok mára a lakosság 21%-át teszik, akik Bede állításával szemben teljes jogú állampolgárok, törvény előtti egyenlőséget élveznek. Izrael 1967-es határain kívül élő palesztinok pedig nem a zsidó állam létrejöttének vesztesei, hanem a Palesztin állam nem-létrejöttének.

Bede szerint Európában egyedülálló módon csak Magyarországon nem lehet palesztin-párti tüntetést tartani. Bede téved. Tizenkét európai országban is tiltottak a palesztinpárti tüntetések.

Több európai országban tilos a Palesztin zászló lengetése, Németországban törvény tiltja a “From the river to the see, Palestine will be free” rigmus skandálását, azt népirtásra és területfoglalásra való felbujtásnak minősítették. Nagy Britannia fontolgatja ugyanilyen tiltás bevezetését.

Bede az izraeli tüntetésekről is ír. Úgy ítéli meg, hogy az igazságügyi reform néven elhíresült csomag elleni, túlnyomórészt baloldali tüntetések adták meg a lehetőséget Izrael megtámadására. Mikor a számtalan ok közül ezt az egyet nagyítja fel, az izraeli jobboldal narratíváját idézi, ami szerint a háború okai a baloldali tüntetők, szavazók. Ezzel párhuzamosan azt is állítja, hogy az igazságügyi reform egyetlen célja, hogy Netanjahu megúszhassa az ellene felhozott korrupciós vádakat. Ezzel pedig az izraeli szélsőbb baloldali narratívát hozza. Érdekes ezt így egymás mellett olvasni. 

Bede valahogy mindig onnan szemezget, ahonnan épp kényelmes.

Az igazságügyi reform valódi megértéséhez alaposabban bele kellene menni Izrael igazságügyi felépítésébe és történelmi távlatból vizsgálni a Legfelsőbb Bíróság történetét. A probléma onnan származik, hogy az ország nem rendelkezik alkotmánnyal. Az, hogy ez sem korábban, sem 2022-ben, sem azóta nem valósult meg, mutatja a helyzet bonyolultságát. Egy igazi közel-keleti probléma, amiben mindenkinek igaza van, és közben senkinek sem.

Bede Netanjahu politikájáról is ír. Én is tudnék, meg arról is amit Bede ír róla, de az vélemény lenne, nem tény. Bár minden választáson részt vettem, mióta Izraelben élek, és volt azóta néhány, még soha nem szavaztam arra a pártra, amit Netanjahu képvisel.

Bede az ország jobbratolódásának okaként a legújabb bevándorlókat jelöli meg, akik szerinte a Jemenből, Irakból, Marokkóból, Etiópiából, Üzbegisztánból érkező zsidók. Bede nem jól tudja, hogy ezekből az országokból érkeztek a legújabb bevándorlók, már az etióp alija nagy része is a 90-es évek története, de ekkor velük körülbelül egy időben egy náluk sokkal nagyobb tömegben érkező, a társadalomra sokkal jelentősebb hatást gyakorló bevándorlás is zajlott a volt Szovjetunió területéről. 

A körülbelül másfél millió főt számláló új oroszajkú bevándorlók csoportja valószínűleg azért kerülte el a szerző figyelmét, mert nem passzol elméletébe.

A jemeni, marokkói, iraki, iráni zsidók ennél sokkal korábban érkeztek. Bede lehet, hogy még nem olvasott róla, hogyan zsidótlanították az arab országok a társadalmaikat, de tény, hogy nem sokkal Izrael állam megalakulása után a fent említett országok cseppet sem finom módszerekkel rövid úton “haza” menesztették ezeket a vallásukhoz valóban erősen ragaszkodó zsidókat. Ez azonban az 50-60-70-es évek izraeli társadalmára volt nagy hatással, ami a mai napig veri a hullámokat. A holokauszt valóban messze történt és nem volt hangsúlyos ezeknek a keleti zsidóknak az életében, de az arab országokban is átéltek  pogromokat, és diszkriminációt. Bede ezekről a csoportokról megjegyzi, hogy sosem éltek szabadon. Ezt elmondhatjuk a már államalapítás előtt, vagy közvetlen utána Izraelbe érkezett európai zsidókról is. Személyes ismerőseink között egyformán található keleti származású baloldali és askenáz jobboldali, mint fordítva. 

Amit Bede sugall, hogy a keleti zsidók jobboldaliak, az askenázok balosok, az egy olyan általánosítás, amit itt Izraelben rasszizmusnak hívnak.

Izraelnek nincsen szüksége áldozati szerepének folyamatos verbalizálására, még Bede is megállapítja, hogy Izrael sikeres állam lett. Igen, Izrael az elmúlt 76 év alatt elért  tudományos, technikai, üzleti, kulturális, művészeti eredményeit felmutatva, a Közel-Kelet egyetlen nyugati típusú demokráciájaként úgy véli, hogy van helye a Nyugati világban. 

Az Izraeli ideál mindig az erős, önmagáért tenni tudó, önmagát megvédeni képes cselekvő személy volt. 

Ebbe sosem fért bele az áldozati szerep, nem volt összeegyeztethető a minden generációnak kijutó háborúk közepette helytálló katonafiúk és katonalányok képével. A holokauszt-túlélőket érkezésükkor inkább értetlenség, néha még lenézés is fogadta. Az elmúlt húsz évben kezdődött meg erről egy szélesebb társadalmi párbeszéd, ami túlmutat a kötelező megemlékezési kliséken. Érdekes új kezdeményezések szerveződtek, például családtörténet mesélő estek, amik mára a holokauszt emléknap visszatérő elemévé váltak. Jelentőségük, hogy lassan mindenki meghal, aki akkor élt.

Nem igaz Bede azon megállapítása sem, hogy a folyó és a tenger között Izrael élet és halál ura. A folyó és a tenger közötti területet fennhatóság szempontjából négy különböző részre osztható. A brit megszállás után a Gázai-övezet 49-től 67-ig Egyiptomi megszállás alatt állt. Egyiptom Gázát a Sínai-félszigettel együtt egy vesztes háború következtében vesztette el. A Sínai-félszigetet 82-ben visszakapta, de Gázát köszönte, nem kérte, így maradt az izraeli megszállás alatt. Izrael 2005-ben egy jobboldali kormány regnálása alatt vonult ki onnan egyoldalúan. Az ott időközben felépült 21 zsidó települést Izrael katonai erővel ürítette ki, amit hangos tömegtüntetések kísértek. Jobboldali kormány ellen jobboldali emberek tüntettek. 

Az izraeli katonai kivonulással, és zsidótlanítással a Gázai-övezetben megvalósult a kétállami megoldás pilot verziója.

A Ciszjordániai Palesztin Autonóm Területet vezető Palesztin Hatóság képviselői vették át Izraeltől az övezet irányítását. A Hamasz terrorszervezet, amelynek egyik fő célja már akkor is Izrael elpusztítása volt, különösen kegyetlen módszerekkel végezte ki az általa árulónak tartott Palesztin Hatóság embereit, majd átvette az irányítást az övezet felett. Egyiptom és Izrael emiatt helyezte blokád alá Gázát. A Hamasz egészen 2023 október hetedikéig igyekezett meggyőzni a világot, hogy ők valójában áldozatok, akik a szabad Palesztina érdekében lövik rakétákkal a szomszédos Izrael civiljeit. A világból több milliárd dollárnyi segély ömlött be a Budapestnél kisebb övezetbe, szociális, oktatási, egészségügyi célokra, de a terror alagutakon és fegyvereken kívül semmi nyoma nem maradt a beérkező pénzeknek. Leszámítva persze a Hamasz fejesek fényűző villáit. 

Bede állításával ellentétben 2005-2023 között a Gázai-övezetben Izrael nem volt élet és halál ura. A Hamasz terrorszervezet viszont igen. 

A 60-70%-os munkanélküliség, az oktatás körülményei, a tankönyvek tartalma, a nyomor mind a Hamasz vezetőségének megoldandó problémája lett volna. A szólásszabadsággal kapcsolatban a helyi lakosoknak nincsenek illúziói, hiszen a látványos és kegyetlen kivégzések gyakran az utcán zajlottak. 

Bede szerint a palesztinok mindent megpróbáltak, békés egymás mellett élést, és a terrorizmust, de egyik sem vezetett eredményre. 

Akkor tehát igazolja az október 7-i brutális pogromot? Izraelről is elmondható, hogy sok mindent kipróbált. Se a katonai megszállás, se az egyoldalú kivonulás, se a blokád, se az izraeli közvetítéssel havonta készpénben fizetett katari dollármilliók nem tudták megelőzni az október 7-ei tragédiát.

Ciszjordánia kapcsán Bede elfelejti megemlíteni, hogy területe nem egységes. Ciszjordániát a brit megszállás után a 1948-as Függetlenségi háborúban Jordánia (akkor Transzjordánia) Kelet-Jeruzsálemmel együtt annektálta. Akkor, amikor a zsidó állam mellett nem alakult meg egy arab állam. 1967-ben egy vesztes háborúban elvesztették a területet. A 95-ös Oslói békeszerződés Ciszjordániát “A”,“B”, és “C” területekre osztotta. Az “A”,és “B” területet nevezhetnénk judenfreinek, ide izraeli állampolgár nem léphet be, így nem is építkezhet, szemben azzal a sokat hangoztatott nézettel, miszerint a zsidók mindent beépítenek. Az “A” területen a hatalmat a Palesztin Hatóság egyedül gyakorolja. A “B” területen a Palesztin Hatóság és az IDF közösen, míg a vegyes lakosságú “C” területen Izrael irányít. Ciszjordánia (Júdea, Szamária) területének történetében szinte mindig éltek zsidók. 

Hebronban például a bibliai idők óta folyamatosan, egy kis rövid időszakot kivéve, amikor 1929-ben egy zsidóellenes pogrom után a britek kitiltották a zsidókat (!) onnan.

A Palesztin Hatóság biztonsági kérdésekben folyamatosan egyeztet az izraeli titkosszolgálatokkal, a Hamasz ezért őket árulónak tartja. Bede említi, hogy a ciszjordániai palesztinok nem utazhatnak szabadon Izraelbe, valószínűleg nem tudja, hogy ez fordítva is így van. 

Izraeli zsidóként én sem utazhatok Gázába, vagy a Ciszjordániában található Betlehembe, Jerikóba, és más “A”, vagy “B” területre. 

Ezzel szemben október 7-éig Gázából napi tizenhétezer munkás ingázott Izraelbe, ezt a számot húszezerre tervezték növelni. Közülük aztán nem kevesen részt vettek a mészárlásban. Ciszjordániából pedig naponta százötvenezer ember jött Izraelbe legális engedéllyel, és sok tízezer illegálisan. 

Október 7-éig ezek az emberek Izraeli bérekből élhettek, palesztin árakon. 

A Palesztin Autonómia elnöke Mahmoud Abbasz négyéves mandátumát 2005-ben kezdte meg, azóta Ciszjordániában nem tartottak választásokat a Hamasz győzelmétől tartva. Viszonyuk azóta sem javult. A Hamasz és a Palesztin Hatóság vezetői februárban Moszkvában, júliusban Kínában találkoztak, a legutóbbi kísérlet pedig október 12-én történt Egyiptomban. Nem jutottak semmilyen eredményre. Úgy tűnik Izrael létezésén kívül vannak még akadályai a szabad és független Palesztin Állam megalakulásának. 

A térséget jól ismerő elemzők közül többen úgy gondolják, ha kivonnánk Izraelt az egyenletből, Ciszjordánia területét Jordánia azonnal annektálná, a Gázai-övezetbe pedig már aznap bevonulna az egyiptomi hadsereg. 

Mikor Bede egy kalap alá veszi az Izraeli arabok különböző csoportjait, a Gáza-övezet és  Ciszjordánia területén élő palesztinokat, és mint homogén csoportot egyszerűen mindenkit palesztinnak nevez, az segíti őt narratívája alátámasztásában, de nem segít az olvasóknak a helyzet tényleges megértésében.

Bede kiegyensúlyozatlanul tájékoztat, amikor a telepesek által elkövetett terrorakciókról ír, de nem tesz említést a zsidók ellen elkövetett merényletekről. 

A zsidók szemében meglátja a szálkát, a palesztinokéban a gerendát pedig nem. 

Valóban létezik zsidó terror, a Sin Bétnek, az állambiztonsági szervnek külön ügyosztálya figyeli a lehetséges elkövetőit, de eltörpül a zsidók elleni merényletek gyakorisága, áldozatainak száma mellett. A Palesztin Hatóság ráadásul életjáradékot fizet a sikeres merénylők családjainak.

Bede az izraeli arabokról értekezve valótlant állít, mikor azt állítja, hogy azok nem vásárolhatnak a zsidókhoz hasonlóan szabadon földet Izraelben. Az igazság ezzel szemben az, hogy, ugyanolyan jogok illetik meg őket ez ügyben is, mint a zsidókat. Az sem igaz, hogy izraeli arabok nem szolgálhatnak az izraeli hadseregben. Szolgálhatnak, és szoktak is szolgálni. 

Izraelben a zsidó fiatalok számára kötelező a sorkatonai szolgálat, az araboknak pedig szabadon választható.

Az izraeli arab társadalom sok szempontból nem homogén csoport. A nagy egész részét képezik a sokféle csoportba tartozó muzulmán arabok, különböző beduin törzsek, önálló vallású drúzok, vagy keresztény arabok is. A honvédséghez való viszonyuk szempontjából is különbözőek ezek a csoportok. Vannak, ahol a fiúk generációk óta bevonulnak, és vannak olyanok, ahol ez szinte sosem fordul elő. Bede abban nem téved, hogy azok az izraeli arabok akik nem mennek katonának, nem kapnak zsoldot és leszerelési támogatást. Így jártak a mi zsidó gyerekeink közül azok is, akik nem voltak katonák, míg azok a gyerekeink akik szolgáltak a hadseregben, hozzájutottak ezekhez a juttatásokhoz. 

Vagyis aki nem kap, nem azért nem kap ilyen pénzt, mert arab, hanem mert nem volt katona. 

Bede egyoldalúan tájékoztat, amikor egy szót sem ír az izraeli arabokkal kapcsolatos pozitív diszkriminációról szociális területen, egyetemi felvételinél, tandíjkedvezménynél. Az izraeli arabok természetesen számos problémától szenvednek, az illegális fegyverek, a családon belüli erőszak, a rájuk telepedő szervezett bűnözés minden hónapban számos ártatlan áldozatot követel. Nem állítom, hogy az izraeli társadalom tökéletes, hogy nincsenek igazságtalanságok, visszaélések, rasszizmus. Mindig lehet és kell is jobban csinálni. Izraelben jellemző a Magyarországról mára teljesen kiveszett önkéntes társadalmi munka, jobbító szándékú mozgalmak elvi és gyakorlati megvalósulása. Amíg ezeket napi szinten érzékelni lehet, semmi sincs veszve. 

A társadalom, amiben Bede él, sem a különböző kultúrájú csoportok együttélése, sem az újonnan érkezők integrálása, sem a különböző jól körülírható csoportokkal szemben elkövetett jogsértések felderítése, jogorvoslata, sem a szólásszabadság, sem az LMBTQ jogok tekintetében még látótávolságon belül sincs Izraelhez képest, ezért meglepő az erős kritikája.

Bede azt írja, hogy a Gázai-övezetben zajló harcokról annyit lehet megtudni, amit a harcoló felek közölni óhajtanak. 

Bede és a 444.hu szerzőinek  cikkeiből például a Hamasz terrorszervezet információihoz lehet közvetlenül hozzáférni. 

A háború nagy tanulsága, hogy milyen nagy hatása van a világsajtóra a katari médiabirodalomnak. Ez legjobban azoknak a magyar újságíróknak a tollából érdekelne, akik voltak már olyan továbbképzésen, szakmai napon, konferencián, ami Katar és az Európai Unió együttműködésében valósult meg.

Az Izrael ellen megindított háború okait fejtegetve Bede figyelmét teljesen elkerülték az Ábrahám-egyezmények, amelyek Trump elnök közreműködésével 2020 augusztus, és december között kerültek aláírásra az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán, és Marokkó és Izrael között. Ez a normalizáció alapjaiban változtatta meg a térség geopolitikáját, ami komoly fejfájást okozott Iránnak, a Palesztin Hatóságnak, nem beszélve a Gázai övezetben hatalmat gyakorló Hamasz terrorszervezetről, akik az egyezménnyel kapcsolatban közleményükben azt árulásnak titulálták, mely kizárólag a cionista narratívát szolgálja, ami ellen minden arab államnak kötelessége fellépni. 

Az Ábrahám egyezményhez való csatlakozási szándékát fejezte még ki Omán, Indonézia, és Szaúd-Arábia. 2023 szeptemberében Biden Szaúd-Arábiába látogatott, hogy az ország Ábrahám-egyezményhez való csatlakozásának konkrét lépéseiről tárgyaljon. A tárgyalást a háború kitörése napján, annak befejezéséig elnapolták. Szaúd-Arábia a Közel-Keleti térség geopolitikájának meghatározó szereplője, legfőbb ellenfele Irán. Nagyon valószínű, hogy az Irán proxyjaként működő Hamasz október hetedikei támadásához erősen köze van ennek a bizonyos látogatásnak is.

A háborúval kapcsolatban Bede megállapítja, hogy Izrael semmilyen célját nem érte el, hiszen sem a túszokat nem hozta haza, sem a Hamaszt nem semmisítette meg.

Ez sem igaz.

Ha Bede Izrael Gázai-övezettel határos részén élne, tapasztalná, hogy az elmúlt közel két évtized heti jelenségének számító légiriadók, rakétázások gyakorlatilag megszűntek.

A legalább 17 ezer halott fegyveres terrorista, a 4700 megsemmisített terroralagút, a 40 300 felderítés után sikeresen kilőtt célpont, fegyverraktár, rakétakilövő, terrorista hadiszállás, ellentmond Bede véleményének.

A Hamasz mint ideológia sosem fog megszűnni, a polgári irányítást sem akarja egyelőre senki tőlük átvenni, de mint hadsereg, a Hamasz már nem létezik. A sokat idézett civil halottak számát pontosan nem ismerhetjük, a Hamasz Gázai Egészségügyi Minisztériumának 41000 fős adatait még a velük erősen rokonszenvező ENSZ sem tudta akkreditálni, ráadásul nem választja szét a civileket a fegyveresektől.

Egy Bedénél is komolyabb városi hadviselés szakértő véleménye a Gázai háborúról, civil halottakról:

Bede a túszokkal kapcsolatban sem állít igazat, hiszen egy részük hazatért, túszalkuval, vagy katonai akció keretében, de valóban fájdalmasan sokan még mindig fogságban vannak, annak ellenére, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa háromszor is felszólította a Hamaszt a feltétel nélküli és azonnali elengedésükre, és annak ellenére, hogy Izrael számtalan alkut kínált fel. 

A Hamasz terrorszervezet összesen több, mint negyven ilyen alkut sepert le az asztalról. 

Érthető, az összes túsz hazatérése egyben a konfliktus, és maga Szinvár végét is jelentené. Bede cikkében egy szót sem veszteget a túszokra, akik pedig elég fontos szereplői a háborúnak, nemcsak egyéni sorsok, vagy a társadalmi sokkhatás szempontjából, hanem a háború menetét és módját erősen befolyásoló tényezőként is. 

Már csak a szolidaritás miatt is szóba kerülhettek volna, de valószínűleg nem illenek Bede palesztin áldozati narratívájába. 

Ha nem lenne számtalan érintett barátom, ismerősöm, akkor is minden együttérzésem a túszoké és családtagjaiké lenne.

Bede megemlíti a humanitárius katasztrófát, aminek okaként a segélyszállítmányok támadó szélsőséges izraelieket teszi felelőssé. Ez azért butaság, mert bár valóban történt olyan eset, hogy az övezetbe igyekvő szállítmányt izraeliek megtámadtak, például a túszok családjainak is volt ilyen akciója, de a segélyszállítmányok ezután kivétel nélkül beérkeztek az övezetbe. A Hamasz fegyveresei ott ezeket aztán lefoglalják, és pénzért adják tovább a rászoruló civileknek.

Mára ez képezi a Hamasz bevételének legnagyobb részét.

Az IDF számtalan olyan kommunikációt csípett el, amiben a terroristák arról panaszkodtak, hogy megteltek a raktáraik a segélyekkel, miközben a lakosság elnincstelenedett tömegei esetleg éheznek.

Bede több megállapítást is tesz azzal kapcsolatban, hogy Izrael elvesztette a már korábban sem erős nemzetközi támogatását, a Nyugat türelmét, illetve a diaszpóra zsidóság szimpátiáját. A nemzetközi közvéleménynek tényleg van egy jól körülhatárolható, kicsi, de annál hangosabb csoportja, ami eddig is utálta Izraelt, csak csendben, mert békeidőben nem volt apropója. Ez a csoport a saját országainak kormányaival is hadban áll, pont azért mert azok Izraelt támogatják. Akkor most mi a mérvadó? 

Az Izraelt aktívan támogató nyugati kormányok, vagy ezen országok ellenzékének hangos kisebbsége?

Ők szervezik az akadémiai, és művészeti bojkottokat is, ami nem csak Izraelnek, hanem az egész világnak is veszteség. Az izraeli civil szervezetek adományokkal foglalkozó részlegeinek vezetői arról számolnak be, hogy soha nem tapasztaltak ilyen mértékű, és hosszantartó adományozói hozzáállást magánszemélyektől, külföldről. A háborús helyzet ellenére az adományok mellett nagy számban érkeznek önkéntesek is. Bede szerint Izrael a magyarországi diaszpórát is elvesztette. Ezzel szemben a különböző magyar szervezetek vezetői fokozott és elkötelezett adományozásról, az izraeli programok iránti soha korábban nem tapasztalt tömeges érdeklődésről számolnak be.

A cikkben a társadalom szétesésének baljós előjeleként szerepel egy fegyveres tömegmészárlásban résztvevő palesztin fogoly és az őt abuzáló őrizetbe vett katonák esete, és egy másik ciszjordániai eset. Bedével ellentétben számomra inkább megnyugtató, ha az ilyen jogsértések napvilágra kerülnek. Nem változtatja meg ezt bennem az a tény sem, hogy az illető jogsértést elszenvedők nem hétköznapi bűnözők, hanem fegyveres terroristák voltak. Bede a kiegyensúlyozottságnak látszatát sem próbálja fenntartani, egy szóval nem tesz említést a Gázai alagutakban egy éve senyvedő civil túszok fogvatartási körülményeiről, akik az említett esetek szereplőivel szemben nem gyilkos terroristák, hanem egy ünnep hajnalán ágyaikból, vagy zenei fesztiválról napfelkeltekor elrabolt civilek. 

Valószínűleg nem az adatok hiányoztak hozzá, hanem az akarat, hiszen a már kiszabadultak okán bőséges beszámolók állnak rendelkezésére.

Bedével egy dologban egyetértünk. Ha a nyugati ember azzal szembesül, hogy a nemzeti lobogó helyett palesztin zászló lobog, az baljós előjel. Következtetésünk viszont eltérő. Szerintem, ha a zászlólengetők ilyen kis háttértudással ilyen könnyen befolyásolhatóak, mint azt ennél a háborúnál látjuk, akkor bármikor sorra kerülhetnek a kékszemű biciklisták. Ez azonban nem Izrael, hanem a Nyugat problémája. A minta, és a recept már megvan.

Bede azt mondja az Izrael-kritika nem feltétlenül antiszemitizmus. Szeretném elhinni neki, de már maga a kifejezés léte is mintha megcáfolná. 

Miért nincs például “Olaszország-kritika”? Vagy “Kuba-, Észak-Korea-kritika”? 

Ezeket az országokat is szoktuk kritizálni, csak nem annyit, mint Izraelt, nem született rá ilyen önálló kifejezés. Emellett határtalan izgalommal várom Bede kritikáit a valódi fasiszta teokráciákról, katonai diktatúrákról, vagy más, tényleg totalitárius berendezkedésű államokról. Kezdhetné például a Gázai-övezet 2005-2023 közötti időszakát felölelő fasiszta teokráciájának bemutatásával.

Pettik Ági, mentálhigiénés szakember, Jeruzsálem

Kép: A palesztin Al-Kudsz Brigádok terrorszervezet egyik tagja cukorkákat osztogat az Izrael elleni halálos Hamász terrortámadás alkalmából a Beddawi „menekülttáborban” a libanoni Tripoliban 2023. október 7-én (b), és Bede Márton a 444 újságírója (j).

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.