Ha az amerikai média le akarja cserélni az objektivitásra törekvést a „morális tisztaság” meghirdetésére, akkor mindkettőt félreérti. Nem „aktivista” újságírásra van szükség, hanem a tények tiszteletére és független, eredeti, és ha kell, kényelmetlen véleményekre.
Engedjék meg, hogy Magyarországon elsőként közzétegyük a halhatatlan Monty Python csoport legújabb jelenetét. A helyszín Washington, a Lincoln Park-i felszabadítási emlékmű, amelyet meglátogatnak a tüntetők, hogy ha már ott vannak, jól leszedjék.
Tüntető (megafonba kiabálva): „Fekete vagyok, az én véleményem többet ér a tiédnél! Micsoda? Azt hiszed, azért, mert fehér vagy, neked van igazad?”
Fehér nő: „A véleményeink egyformán érvényesek!”
Tömeg: „Nem, nem egyformán!”
Férfi (a fehér nőhöz): „Amit csinálsz, azt fehér privilégiumnak hívják!”
Fehér nő: „Hogy lenne privilégium azt mondani, hogy az ő jogai meg az én jogaim egyenlő fontosságúak?”
Fekete nő (kiabálva): „Én sose leszek veled egyenlő!”
Fehér nő: „De igen, most az vagy!”
Sajnos nem szatíráról van szó: ez a párbeszéd néhány napja valóban megtörtént, és ha valaki azzal jönne, hogy egy-két ostoba tüntetővel még ne minősítsünk egy egész tüntetéssorozatot, igaza van: az ostobák ennél sokkal többen vannak. Váratlanul csapnak le, és ha elsőre nem érted, amit mondanak, akkor még egyszer bejönnek. „A két fegyverünk az elrettentés, a meglepetés… és a könyörtelen végrehajtás” (Monty Python Cirkusza: a spanyol inkvizíciós szkeccs).
A gond csak az, hogy a többségében békés antirasszistáktól eltérően ők azok, akik hangot és arcot adnak a hetek óta dúló kultúrharcnak, ők mennek neki – már rég nem csak a déli konföderáció szobrainak (azt sem így kéne mondjuk intézni), hanem Jeffersonnak, Lincolnnak, Rooseveltnek, az egész Rushmore-hegynek meg a liberális demokráciának. Az őrület egyre szélsőségesebb követeléseket és egyre több behódolást hoz napvilágra: hirtelen szobrok tűnnek el, állami zászlók módosulnak, iskolák és repterek keresztelkednek át, már az amerikai himnusz „rasszizmusa” is napirenden van.
Mindez pillanatok alatt, mint minden történelem-átíró, szabadságellenes forradalom idején.
A szabad és független sajtónak ilyen történelmi helyzetben kiemelten fontos feladatai adódnának, gondolhatnánk, és tény, hogy ezeket a kihívásokat a páratlanul szabad amerikai sajtó ma még simán teljesíti. De nem a máról van szó, hanem a holnapról. Ma még csak ott tartunk, hogy – kvázi az őrület farvizén – komoly minőségi sajtótermékekben kezdődött vita arról, fenntartható-e még a klasszikus újságírás, ahogy eddig ismertük. Spoiler alert: pár év, és vége.
Közhely, hogy ma már mindenki újságíró: a Facebook, a Twitter és a többi szocmédia a passzív hírfogyasztóból aktív hírterjesztőt, kommentálót, posztolót és riposztolót faragott, akiknek a hírforrás-ellenőrzés nélküli ámokfutása akkor is újságírói, szerkesztői munka után kiált, ha ők maguk nem tudnak róla, vagy igen, de semmi szükségét nem érzik.
A fake news és a hazug narratívák elleni harc főhőse a klasszikus funkciójú újságíró, aki a saját attitüdjét lerakja a ruhatárban, a véleménycikket ráhagyja a publicistára, és megpróbálja a megírandó témát olyan objektíven körbejárni, ahogyan csak emberileg lehetséges.
Ne hallgassunk a mindentudó cinikusokra: ha teljes objektivitás nem is létezik az újságírásban, azért a minket körülvevő valóság adott, a tudatunktól függetlenül létezik, megismerhető, és nem, egy adott kontextuson belül nincs, nem létezhet két egyformán érvényes igazság. Számos újságírót ismerünk, aki a látszólag lehetetlennel dacolva utánajár, megismer, forrást ellenőriz, mérlegel, háttérbeszélget, összerak, számolgat, tényfeltár.
Ennek a fontos tudásnak köszönhetően a független, minőségi médiának egyedülálló hatalomellenőrző szerepe van, és bár a „negyedik hatalmi ág” kifejezés szereptévesztés, nem véletlen, hogy csak kevés kormányzat tud a sajtóval mit kezdeni. Amerika azért is az egyik legjobb hely a világon, mert az elhíresült első alkotmánykiegészítés garantálja: a törvényhozás nem sértheti – a vallásgyakorlás és a gyülekezés mellett – a szabad szólás és a sajtó jogait sem.
Amerikában azonban a sajtó betámadása most nem a paranoid Trump-adminisztráció vagy valami befolyásos gazdasági lobbiszervezet részéről jön, hanem belülről, korábban minőséginek ismert lapok berkeiből.
Az egész természetesen a George Floyd üggyel kezdődött: a Black Lives Matter (BLM) által kezdettől sulykolt, mára a többség által elfogadott narratíva szerint a férfi brutális megölése az afro-amerikaiak kiszolgáltatottságának, az őket érő rendőrségi brutalitásnak, a „rendszerszerű rasszizmusnak” az ikonikus megjelenítése volt. Mivel a narratíva fontosabb volt a tényeknél, senkit nem zavart, hogy
a) a számok azt mutatják, jóval több (idén pl. kétszer annyi) fehér áldozata van a rendőri erőszaknak, mint fekete, b) ha történik is fehérek elleni rendőri erőszak, az akkor sem kap akkora társadalmi vagy BLM-figyelmet, ha kísértetiesen hasonlít a Floyd-gyilkosságra.
A The Washington Post volt újságírója, Wesley Lowery (maga is fekete) azonban arról tweetelt, hogy az „amerikai nézet-a-semmiből-típusú, ‘objektivitás’-megszállottságú, mindkét-oldalt-megszólaltatjuk-újságírás egy félresikerült kísérlet. (…) Úgy kell újraépítenünk az iparágunkat, hogy az a morális tisztaság alapjáról működjön.”
Ez a kijelentés számos sebből vérzik. Először is érdemes szépen, határozottan visszautasítani az objektivitás idézőjelbe rakását és megszállottsággá minősítését, akárcsak azt, hogy a szerző a tények sokoldalú bemutatását most valamiért túlhaladottnak tekintse. Nem érti az objektivitást, aki azt valami neutrális szürkeségbe vesző ál-semlegességként láttatja, és nem érti a morális tisztaság fogalmát, aki azt az objektív tényektől elvonatkoztatja, és egyfajta érzelmi elköteleződést tesz újságírói normává.
Az idézőjelbe rakott, lenézetté váló objektivitás (amit a baloldali Media Matters már „mítosznak” nevez) bepakolását a szekrényben porosodó régi tárgyak közé, a megírandó tárggyal való érzelmi azonosulást sürgeti a San Francisco Chronicle szerzője is, szerinte a szerkesztőségek alkalmazzanak több fekete riportert, és akkor más perspektívába kerül az egész, véget ér az, hogy „zavargásnak” nevezzék – a zavargást.
A szerkesztőségi diverzitás persze fontos szempont: minél több kisebbségi (fekete, roma, nő stb.) újságíró talál helyet egy szerkesztőségben, annál jobb – de nem azért, mert valamiféle unikális fekete, roma vagy női szempontot visznek bele a munkába, hanem csak. Mert így helyes. Nem is hiszem, hogy létezne külön fekete, roma vagy női újságírás. Szakszerűségre és empátiára férfiak és nők, kisebbségi és többségi újságírók egyaránt képesek. Az viszont nem járja, hogy egy riporter ne a megírandó tárgyra, hanem saját identitására fókuszáljon (kivétel itt is van, ld. a gonzo műfajt).
Igazi újságírás-ellenes csúcsformában azonban leginkább a legendás zászlóshajó, a The New York Times (NYT) volt.
Látványosan megerősítették Bernard Goldberg Médiahazugságok c. könyvének egyik fő állítását: a ballib média magától értetődőnek tartja, hogy ők a főáramlat, övék az igazság. Minden más csak szélsőség lehet.
Miután az op-ed (tehát nem a szerkesztőségi vélemények, hanem a külsős szerzők oldala) megjelentette Tom Cotton republikánus képviselő határozott (és egyébként: antirasszista) írását arról, hogy a rend helyreállítása végett szövetségi katonák is besegíthetnének a szerencsétlenkedő helyi rendőröknek, kitört a belső lázadás.
Az NYT-újságírók szerint a „fasiszta” cikk annyira rendpárti, hogy az őket magukat is életveszélybe sodorja (!), egyikük, a korábban fehérellenes rasszista kiszólásokat is közzétevő Nikole Hannah-Jones nyilvánosan megírta, hogy a „tulajdon szétrombolása nem minősül erőszaknak”; a lap elhatárolódott Cotton írásától és külön magyarázkodást fűzött hozzá, kirúgták a rovatvezetőt, mostantól pedig a véleményrovat munkatársai megvétózhatnak egy külsős cikket, ha az sérti az érzékenységüket (vö. „mi egy anarcho-szindikalista kommuna vagyunk”).
Cotton cikke természetesen csak egy olyan világban lehet „fasiszta” vagy szélsőséges, ahol az erőszakos tüntetések, fosztogatások lassan elfogadottá, a BLM hazug narratívája pedig konszenzussá válik. A médiamunkások számára ez egyenesen kötelező lesz.
Márpedig a NYT szakmai átrendeződése most teremt éppen iskolát más szerkesztőségekben is, az első eredményeket már láttuk.
Az öt lövöldözést és jelentős káoszt okozó, szerencsére már felszámolás alatti Seattle-i „autonóm zóna” hétköznapjait a mainstream média egyfajta laza hippi-partyként tálalta, amely party békéjét rendőrség híján felfegyverzett brigantik őrizték. Ugyanez a mainstream média véletlenül sem foglalkozott érdemben az egyik BLM-vezető kijelentésével arról, hogy ha nem kapják meg, amit akarnak, „leégetik az egész rendszert.” Elhallgatják a rendőrök elleni erőszakot, bagatellizálják fekete elkövetők feketék elleni tetteit.
Aki kritizálni meri a BLM-et, azt ellehetetlenítik. Aki nem úgy fogalmaz, ahogy kell, azt lerasszistázzák – ez természetesen egzisztenciák végét jelentheti az állítólag „szisztematikusan rasszista” Amerikában.
Az antirasszizmust csak tetszetős fedősztorinak használó utcai nihilisták elérték az egyik legfontosabbat, amivel árthatnak Amerika demokratikus szövetének: a szavak, a magyarázatok, az értékek relativizálását, a követeléseikhez vakon igazodó főáramú média értékvesztését, behódolását, a korábban szigorú újságírói normák felhígulását. Két fegyverük az elrettentés, a meglepetés… és a könyörtelen végrehajtás.
Meg is van az új elvárás: a riportokat, a tényeket egy világnézet elvárásaihoz kell igazítani. Lassan vége az amerikai újságírásnak, ahogy eddig ismertük.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.