A hosszú napok óta tartó amerikai zavargások, fosztogatások és gyújtogatások valószínűleg szervezetten, szélsőbalos háttérrel zajlanak, de ettől még nem biztos, hogy az Antifa „belföldi terrorszervezet”. És ez még a kisebbik gond Donald Trump felvetésével.
Bármennyire jogos is a békés tüntetők kiállása a jogegyenlőségért, a feketéket ért rendőri erőszak megfékezéséért, ez semmiben nem menti a gyújtogató, a helyi fekete közösségek életét is tönkretevő erőszakos plebsznek az akcióit, amelyekkel – az alapvetően békés megmozdulások tömegtámogatását kihasználva – folyamatosan polgárháborús állapotokat provokálnak ki Amerika nagyvárosaiban.
Aki látta ezeket a felvételeket, megértheti, hogy az amerikai elnök feldühödött, és Twitter-üzenetében belengette: belföldi terrorista szervezetnek minősíttetné át az amerikai Antifasiszta Akciót. A szövetségiek már el is kezdték feltérképezni a tüntetések hátterét, a „profi agitátorok” hatását, bizonyítható-e az Antifa perdöntő jelenléte. Eddig nem igazán, legalábbis a május 31-i erőszakos washingtoni tüntetéseken az FBI nem találta a szervezet nyomait.
A felvetődő gondok közül egyébként még a legkisebb az, hogy az Antifa valójában nem „szervezet”, hanem a szó szoros értelmében ütőképes, de központ, vezetőség és tagság nélküli, helyi csoportok decentralizált hálózata.
Komolyabb probléma, hogy sem az ilyenkor szokásos ügyrend (a külügyminiszter az, aki felvehet külföldi szervezetet a terrorlistára), sem az amerikai alkotmány első kiegészítése nem engedi belföldi politikai szerveződés átminősítését terrorszervezetté, emiatt nem került fel a listára a rasszista KKK sem, a maga egyértelműen terrorista múltjával.
Ettől még persze az Antifa él, mozog és megfélemlít – egységes fekete szerelésben, egyforma fekete-piros zászlókkal, néha logóval ellátott egyenmaszkokban, és főként: egységes üzenettel. És itt el is érkeztünk a probléma leglényegéhez. Az Antifa főbb politikai üzeneteit ugyanis a terrorszervezetté minősítés nem tenné semmissé. Álláspontjukat (és főleg: kiinduló axiómáikat) túl sok balliberális politikus és véleményformáló osztja, ha néha más nyelvezetbe csomagoltan is.
Az Antifát erőszakos akcióik dacára övező általános jóindulat elsősorban a felszínes megközelítésnek köszönhető: hát mi azzal a baj, ha antinácik? Ha az utcán is megjelennek, és megpróbálják megakadályozni, hogy gyűlölködő, uszító fasiszták szabadon szervezkedhessenek? Önmagában ezzel semmi.
Nem ez a gond. A felszínes szemlélő számára egyértelmű, ki a fasiszta – de akkor nincs tisztában az Antifa alapvetésével: bárki az lehet, akire ők ráfogják.
Európai testvérszervezeteihez hasonlóan az amerikai Antifa is elsősorban marxisták, autonómok és más szélsőbalosok informális hálózata. A neonáci, fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok elleni harcuk elválaszthatatlan „a rendszer”, tehát az állam, a rendőrség, a kapitalizmus, a magántulajdon elleni harctól.
Ebből persze logikusan következik, hogy mindenki fasiszta, akinek a ténykedése lehetővé teszi a nácik „társadalmi elismertségét”: a jogrendszer, a „jobboldal” mint olyan, a Trump-hívők, a konzervatívok, de még a liberálisok is előkerülnek időnként, leküzdendő ellenségként.
Az Antifa által hirdetett „forradalmi, antifasiszta harc” magától értetődően terjed ki az embereket áruba bocsátó, embertelen profitelvet követő, elnyomó kapitalista „rendszerre”, hiszen a fasizmus annak legmagasabb foka. Ide tartozik a nőket semmibe vevő patriarchális elnyomás elleni harc éppúgy, mint a küzdelem mindenki ellen, aki szkeptikus a kiterjesztett LMBT-jogokkal vagy a menekültek tömeges befogadásával szemben.
És még egyszer: náci, rasszista, elnyomó, kizsákmányoló az, akit ők annak tartanak.
Mivel számos híradás kritika nélkül átveszi az Antifa egy részének „anarchista” mivoltát (és mivel e sorok szerzője is ex-anarchista), fontos tisztázni: az anarchisták fekete és az anarcho-szindikalisták fekete-piros zászlói dacára ezeket az embereket véletlenül sem érintette meg az anarchista gondolat. A görög anarkhia szó nem káoszt, hanem az állam- és uralomnélküliség utópiáját jelenti, tehát felelős emberek és önkormányzatú közösségek erőszak nélküli, önkéntes együttműködését.
Ez nagyfokú naivitás, de nem terror. És persze mi sem áll távolabb a valójában mélyen leninista Antifától.
Az Antifa tudatosan készül az utcai erőszakra: úgy vélik, a szólás szabadsága nem vonatkozik ellenségeikre, ezért nemcsak bekiabálásokkal, kő- és tégladobálással, de általuk kezdeményezett verekedésekkel is elejét akarják venni annak, hogy a tényleges vagy állítólagos „nácik” (pl. a meleg jobboldali aktivista, Milo Yiannopoulos, vagy csak békés konzervatív tüntetők) élhessenek alkotmányos jogaikkal. Legkésőbb 2017-ben, Charlottesville-ben aztán nyilvánvalóvá vált, hogy támadó utcai erőszak, szervezett összecsapások tekintetében nem is különböznek már olyan nagyon azoktól, akik ellen kivonultak.
A fasizmus elleni harc jegyében az Antifa aktivistái nemcsak a fizikai, de a lelki terrortól sem riadnak vissza: előszeretettel alkalmazzák az itthon a náci Kuruc.info által használt „doxxing” harcmodort, ellenfeleik nevének, lakcímének és telefonszámának online közzétételét.
Veszélyesebb aspektusa már a kérdésnek, hogy egyes Antifa-tagok dokumentáltan keresték és meg is találták a kapcsolatot külföldi terrorszervezetekkel, így akadtak közülük, akik hírek szerint Szíriában, a sztálinista kurd PKK-nál kaptak kiképzést, mások az Iszlám Állam európai csoportjainál próbálkoztak – ennek azonban csak akkor lehet jelentősége, ha a Trump-adminisztráció egyszer úgy dönt, ezek a kétséges külföldi kapcsolatfelvételek és az Antifa más országokbeli jelenléte adhat alapot a terrorszervezetté minősítésre.
Addig is érdemes egyrészt helyi értékén kezelni az Antifát (brutálisan verekednek ugyan, de embert eddig nem öltek; az ADL adata szerint a tavaly Amerikában szélsőségesek által megölt 42 ember 90 százalékát szélsőjobboldali elkövetők gyilkolták meg), másrészt a „szervezet” veszélyessége nem ezen mérendő.
Sokkal inkább azon a hallgatólagos szimpátián, ami a főáramlatú politikai, akadémiai és médiaközegben övezi.
Amely közegben napi szinten terjednek az antikapitalista eszmék. Ahol még a 21. században is naponta keltenek bűntudatot a fehér többségben a „fehér privilégiumok” (sőt: „fehér férfi privilégiumok”) és az afroamerikaiak rabszolgamúltja miatt. Ahol ugyanúgy lényegében fasisztának tartanak mindenkit, aki tőlük jobbra van, legfeljebb nem mindig mondják ki. Ahol az antiszemitizmus nem szalonképes – kivétel, ha Izrael-gyűlölő, BDS-párti köntösbe bújik. Ahol az erőszakot hivatalosan megvetik ugyan, de elnézően mosolyognak, ha az ellenfeleiket éri.
Ahol tehát a világnézet, az üzenet viszonylag egységes ugyan – de a mérce, az bizony kettős.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.