Mit jelent a zsidók számára, ha az állam mondja meg, ki a magyar?

Ilyen államközeli viszonyok között azért egy kicsit más árnyalatot kap az a kérdés, mit gondolunk a nyegle, illetlen vagy nonkonform magatartásról. Akár kisebbségként, akár többségként.

Nincs – gondoltam nemes egyszerűséggel, amikor először megláttam Veszprémy László Bernát kollégám cikkének címét: „Van-e átfogóbb tanulsága Miklósi és a Nélküled esetének?” Már a cikk elolvasása előtt megvolt a prekoncepcióm: ennek az ügynek nincs, nem lehet tanulsága. Az Index újságírója nem állt föl a tömeggel egy nemzeti műdal hallatán, mire ő lett a nemzet árulója, lezsidózták, magyarellenesnek kiáltották ki, Stürmer-karikatúrát közöltek róla, Izraelbe küldték.

Hazai pálya, ismert terep. Hétköznapi fasizmus. Konformizmus-kényszer. Megtörténhet bármelyikünkkel, aki más, mint a többség. Tanulság? Milyen tanulság?

Aztán persze elolvastam a cikket, és rájöttem, hogy egyetértek a szerzővel, muszáj feltenni a kulcskérdést:

„ha az ember egy kisebbség – különösen egy sokat üldözött kisebbség, a zsidóság – tagja, ráadásul ennek a ténynek itt-ott szakmai tevékenysége részeként is hangot ad, megvall, tud-e a többségi társadalom számára érzékeny identitás-kérdésekben úgy kritikát megfogalmazni, hogy az ne óhatatlanul zsidóságára, és a zsidóságából fakadó másságára hulljon vissza?”

Ha ugyanis így merül fel a „Miklósi-ügy”, hogy ti. az adott kisebbségi egyén adott kisebbségi identitására hullhat vissza egy bármilyen ügyben tanúsított magatartása, megfogalmazott kritikája, akkor arról beszélni kell. Az ugyanis nyilvánvalóan nem normális állapot, hogy ha valaki nyegle, illetlen, vagy nonkonformista, akkor zsidóként nyegle, zsidóként illetlen vagy nonkonformista.

Mit kezdjünk a nyilas írókkal?

Érdemes eltűnődni azon: miért szívügye a Fidesz politikusainak Wass, Nyirő és társaik „rehabilitálása”? Pelle János írása.

Ez következne legalábbis abból, amit Veszprémy a cikkben – a cionista Simon Lajos gondolatmenete nyomán – axiómaként állít: „egy Miklósi-féle megjegyzést hiába tesznek meg a liberalizmus jegyében, a többség akkor is zsidó véleménynek fogja felfogni, teljesen függetlenül attól, hogy a szerző amúgy vállalja-e zsidóságát (Miklósi egyébként egy évekkel ezelőtti Vona-interjúban hivatkozott erre).”

Ez a gondolat több sebből vérzik. Ha Miklósi a többséggel ellentétben nem áll fel a stadionban, amikor felcsendül az Ismerős Arcok nevű volt skinhead-zenekar „Nélküled” c. száma, akkor lehet, hogy nem ért egyet a szám üzenetével (bármi is az). Lehet, hogy baloldali és/vagy liberális. Lehet, hogy nem úgy gondolja, himnusz szintre kell emelni ezt a dalt. Lehet, hogy fájt a lába. Lehet, hogy zsidóként, de az is lehet, hogy újságíróként nem állt fel, mert neki a tudósítás a feladata, nem az azonosulás a tudósítás tárgyával.

Az viszont, hogy a számos opcióból kizárólag a zsidó „hullott vissza” rá a már említett formában, azt jelenti, hogy nincs menekvés: mi, a többség akkor is zsidónak tartjuk őt, ha semmit nem tudunk az identitásáról.

Ő a jól ismert toposzunk, a nemzetellenes idegenszerű skribler, aki persze hogy nagy ívben tesz a nemzeti szentségeinkre, mert ő ilyet nem ismer, ő kívül áll és gúnyosan destruál, mi viszont ismerjük a fajtáját, az orrát, sőt, valaki látta őt Lampedusánál is, amint Soros-röpcédulákkal a kezében migránsokat pakol egy kamionba.

Ebből az identitás-csapdából nincs menekvés. Ha az internet nem felejt, akkor megállapíthatjuk, hogy az Index újságírója nem „zsidó” közszereplő, életében egyszer állított valamit az identitásáról: amikor 2009-ben készített egy remek interjút a Jobbik akkori elnökével: „Én magyar zsidó vagyok, semmi közöm a Mazsihiszhoz, itt vagyok otthon, nem bujkálok semmi elől (…).”

Ha az a feladatunk, hogy ne legyünk naivak és ténylegesen észleljük azt a valóságot, ami körbevesz bennünket, akkor persze, tudomásul kell venni, hogy bármit mondhatok vagy tehetek, ha a külvilág zsidóként (vagy bármiként) akar elkönyvelni, akkor zsidóként (vagy bármiként) fog is elkönyvelni. De ez a tudomásul vétel csak egyfajta nyugtázása a ténynek, nem egyenlő a zsidó (vagy bármilyen) önazonossággal.

Orbán Viktor Wass Albert idézettel emlékezik 1956-ra

A magyar miniszterelnök a vitatott munkásságú erdélyi költő, író 1948-ban írt verséből választott egy sort az ünnep tiszteletére.

Persze, Miklósi írhat bármit, viselkedhet bárhogy, egy adott kör számára ő kizárólag zsidóként értelmezhető. Ez valószínűleg akkor is így lenne, ha nem közli a fentieket Vona Gáborral. A Veszprémy által is említett zseniális Alföldi Róbert is írhat-rendezhet bármit, kb. ugyanennek a körnek ő csak a „buzi liberális” lesz, aki lehetőleg ne rendezzen nekünk semmit.

Az individuum, incl. a zsidó egyén identitása azonban szerencsére soha nem volt kizárólag külvilág-függő. Ha elfogadnánk, hogy bárki vagy is, mindig be kell építened a tudatodba azt a képet, amit a külvilág, a többségi társadalom benned lát, akkor azzal le is számolhatnánk az egyéni (ön)tudat, valamint az egyéni identitás közösségi megélésének legkisebb lehetőségével is.

A külső nézőpont nyilván objektív tény, de ebből a kisebbségi egyén számára még az égvilágon semmi nem következik. Fordítsuk meg: ha következne, az olyan konformizmus-kényszert jelentene, ami a totalitárius társadalmakat jellemezte.

A cikk megjelenése óta ráadásul több olyan közéleti esemény is történt, ami a korábbinál is egyértelműbb társadalmi keretbe helyezi azt, ami itten Miklósi Gáborral novemberben megesett. Nem represszív társadalmi, többségi nyomás fejeződik ki, hanem egyre nyíltabban állami elvárás fogalmazódik meg identitásbeli kérdésekben. Ez mindenképpen határátlépés.

Senki ne mondja például, hogy a Fidesz központi pártlapjának korábbi vezető kultúrharcosa, Szakács Árpád civil, nem pedig a szó tág értelmében állami szereplő, amikor egy, a kormány érzékelhető hátszelével működő kis fasisztoid párt rendezvényén zsidó(ellenes) viccet mond, és arról értekezik, hogy „nemzetközi tudatformálás zajlik már jó ideje, aminek a célja a magyar identitás elfoglalása és megszüntetése.”

Senki ne mondja, hogy az antiszemita NAT-szakértő, Takaró Mihály nem állami szereplő, amikor arról beszél, hogy „ki kell egészíteni” a magyarság „kulturális kódjait”, és ezért kell Wass Albert meg Nyirő József a tantervbe.

Senki ne mondja, hogy Demeter Szilárd kultúrtényező nem állami szereplő, amikor meg akarja határozni, ki a támogatásra méltó, idehaza hatni akaró magyar író, és kik az „exportra termelő írók, de nem magyar írók.”

Ugyanígy a mai kormánypárt körüli orbitális pályán keringett korábban Szentmihályi Szabó Péter is, akinek volt bátorsága „Imre Kertésznek” nevezni és kitagadni a nemzetből Nobel-díjas írónkat, és ugyanennek a szellemi holdudvarnak a része máig Siklósi Beatrix, a közszol… elnézést, állami Kossuth rádiónak a David Irving-barát igazgatója.

Így, ilyen államközeli viszonyok között azért egy kicsit más árnyalatot kap az a kérdés, mit gondolunk a nyegle, illetlen vagy nonkonform magatartásról. Akár kisebbségként, akár többségként.

Van-e átfogóbb tanulsága Miklósi és a Nélküled esetének?

Az indulatok csillapodását követően van bármilyen konklúzió, amit egy zsidó hírportál levonhat az esetből? Veszprémy László Bernát írása.