Mit kezdjünk a nyilas írókkal?

A kérdésre azért nehéz válaszolni, mert vitatott, hogy egyáltalán léteztek-e nyilas írók, és ha igen, kiket soroljunk közéjük.

Olyan magyar szerzők ugyanis nincsenek, akik pályafutásuk során, korai zsengéiktől kezdve Hitler Adolf és Szálasi Ferenc dicsőségét zengték, a zsidóság ellen uszítottak, és nézeteik mellett 1945 után, az emigrációban is kitartottak.

Ez nem állítható például Alföldi Gézáról, Szálasi „házi költőjéről” sem, aki 1991-ben, emigrációban halt meg. Igaz, őt a „nemzetvezető” 1944. novemberében államtitkári rangban a honvédelmi minisztérium nemzetvédelmi propaganda osztályának vezetőjévé nevezte ki, és a magyar-német bajtársi rádióórák előadója volt, mielőtt Németországba menekült. De ő is írt 1933-ban egy Csókos huszárok című, egyébként sikeres operettet, amiben nyoma sincs a náci eszméknek.

Ezért aztán a „Csak a gyökér kitartson!” poétája sem nevezhető száz százalékig nyilasnak, ahogy az 1954-ben Nyirő József díjjal kitüntetett, emigráns Marschalkó Lajos, az „Országhódítók” és a „Vádló bitófák” szerzője sem.

Másrészt viszont a két világháború között alkotó legnagyobb magyar íróknak és költőknek – a nevektől itt eltekintek – is akad néhány antiszemita megnyilatkozása. Ha nem is irodalmi műveikben, de újságcikkeikben vagy naplójukban és leveleikben, melyeket az utókor émelyegve olvas, „engedtek a korszellemnek”. De ettől nem lehet őket nácinak vagy nyilasnak nevezni, ami kétségtelenül megbélyegző.

Takaró Mihály: „Itt az ideje, hogy kiegészüljön a mi kulturális kódunk”

A korábban zsidózó irodalomtörténész szerint az új NAT megpróbál „kiegyensúlyozottan” tekinteni a 20. századi magyar irodalomra.

Hogy lehet tehát megkülönböztetni a vállalható és a vállalhatatlan irodalmárokat? Ez a kérdés aktuális, tekintettel arra, hogy Takaró Mihály buzgólkodása és nyilvános szereplései nyomán fellángolt a parázsló vita a Nemzeti Alaptantervről (NAT). Be lehet-e venni olyan szerzőket, mint Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cecile, vagy a velük egy lapon nehezen említhető, nacionalista, Mussolini-hívő, ugyanakkor filoszemita Herczeg Ferenc?

A felsoroltak egyike sem tekinthető olyan kiemelkedően tehetséges, egyedi hangú, nagy írónak, mint az antiszemita írásokat és csodálatos regényeket egyaránt publikáló francia Ferdinand Céline, vagy a norvég Knut Hamsun. Érdemes ezért eltűnődni azon: miért szívügye a Fidesz politikusainak Wass, Nyírő és társaik „rehabilitálása”?

Tényleg úgy gondolják, hogy a szélsőjobboldali irodalmárok kultuszának felvállalásával megtarthatják, illetve táborukba csábíthatják a szélsőjobboldali, az antiszemitizmussal kacérkodó szavazókat a 2022-es választásokon?

Kiket akart megnyerni 2012-ben Kövér László és Szőcs Géza, amikor kiálltak Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetése mellett, és állítólag Erdélybe csempészték, majd visszahozták Nyirő József hamvait? Milyen célból állítottak az utóbbi években országszerte tucatnyi szobrot Wass Albertnek, és leplezték le őket ünnepélyesen? Annyi lelkes olvasója lenne ezeknek az íróknak, hogy érdemes a szavazataikkal számolni?

Vagy egyesek úgy gondolják, hogy a személyük és újraértékelésük nyomán fellángoló társadalmi vita felrázza majd a mai magyar társadalmat és 2022-ben is elviszi az urnához a fásult és kiábrándult volt Fidesz-KDNP szavazókat?

Meggyőződésem szerint Magyarországon a kormánypárt és az ellenzék politikusai egyaránt túlbecsülik az irodalom, illetve a művészet hatását a társadalomra. „Nem a kakas szavára kezd el virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad”, írta a minden politikai oldal számára vállalható Madách Imre, ami igaz a többpártrendszerű demokráciákban zajló folyamatokra is.

Monty Python, Kertész Imre, Ottlik Géza és Esterházy Péter is bekerült a kerettantervbe

A diákok még Gyalog galoppot is kapnak Wass Albert, Herczeg Ferenc és Nyirő József mellé.

Vagyis ha a tömegek elégedetlenek a regnáló kormánnyal, részben gazdasági, részben politikai okok miatt, vagy csak azért, mert az ellenzék felépít egy vonzóbb jövőt ígérő miniszterelnök-jelöltet, akkor az irodalmárok és művészek megnyilatkozásai nem sokat nyomnak a latban. Szimbolikus, a „felhőrégióban” vívott ideológiai csatákkal nem lehet megnyerni a választásokat.

Pedig ezt még egy olyan hagyományos értelemben politikai pártnak nem nevezhető teljhatalmú szervezet, mint a Magyar Dolgozók Pártja is elhitte. Vezető kultúrpolitikusa, a Szabad Nép főszerkesztője, Horváth Márton is úgy vélte, hogy Erdélyi József rehabilitálásával csökkenteni lehet a „jobboldali opportunistának bélyegzett népi kommunista ellenfelek befolyását”. Ezért 1955-ben MDP vezetősége úgy döntött, adják ki a Solymosi Eszter vére című hírhedt költemény szerzőjének új kötetét.

De a körmönfont taktikai húzás 1956. október 23-án teljesen hatástalan maradt. Mert a népharag órák leforgása alatt úgy elsöpörte a „népi demokráciát”, mintha soha nem létezett volna.

Megjegyzendő, hogy a paraszti családból származó Erdélyi József sem volt mindig nyilas. Tehetséges költőként indult, a húszas évek második felében József Attilához hasonlították. Uszító verse, melyet 1944. májusában, amikor rohamtempóban folyt a vidéki zsidók deportálása Magyarországról, többször is „belebömböltek” a rádióba, 1937. júliusában született – a költő ezzel akart bosszút állni az „elzsidósodott magyar irodalmi életen”, amiért abban az évben nem kapta meg a Baumgarten-díjat (előtte háromszor megkapta).

Erdélyi József. Fotó: Fortepan

Megjelenése után a Népszava zsidó származású kritikusa, Forgács Antal nyílt levelet írt Erdélyinek. A szöveg tükrözi, mennyire vak volt a korabeli baloldal a legagresszívebb ösztönöket mozgósító zsidógyűlölettel szemben:

„Uram! Elolvastam a Virradat augusztus 2-i számában a Solymosi Eszter vére című versét, amelyben felújítja a tiszaeszlári vérvádat, megfellebbezi a bíróság ítéletét, s a ’kiontott ártatlan vérrel’ ’hajnalt fest a magyar égre’. Elolvastam a verset és sírni szerettem volna. Kitűnő költő, hová süllyed Ön? Milyen kétes mélységekből hallatja szavát? Erdélyi József a nép üres frázisokat harsogó elnyomói között? Erdélyi József a pogromra uszítók elvadult seregében?”

Figyelemre méltó, hogy Forgács az „osztályharccal” magyarázta, teljesen félreértette a nyilasok elfojtott ösztönöket mozgósító antiszemitizmusát:

„A kis Tisza-parti falusi lány soha ki nem folyt vérét azok kérték számon, akiknek érdekében állt, hogy az igazság elsikkadjon. Azért terjesztették tervszerűen ezt a szörnyű mesét, hogy a közvélemény figyelmét eltereljék az ő bűneikről: az Ön szüleinek szörnyű nyomorúságáról, a földtől megfosztott magyar parasztságról, amelynek milliós tömegei épp a tiszaeszlári per idején kényszerültek Amerikába.”

Visszatérve a NAT-hoz és az aktuális kultúrpolitikához: miért hiszik egyesek, hogy az ostoba és cinikus számítás, ami nem jött be Horváth Mártonnak és az ötvenes évek kommunista kultúrpolitikájának, számukra hasznot hoz majd?

Közismert antiszemiták dönthetnek a Herczeg Ferenc-díjról?

Takaró Mihály, Dörner György és Raffay Ernő tehetnek majd javaslatot arra, ki kapja meg az új elismerést.