Az antiszemitizmus egy mélyebb, szélesebb társadalmi romlás tünete, amely végső soron a társadalom életképességét is veszélyezteti.
Douglas Altabef az Im Tirtzu igazgatótanácsának elnöke és az Izraeli Függetlenségi Alap igazgatója a JNS oldalán megjelent véleménycikkében járta körül a nyugati civilizációban tapasztalható zsidógyűlölet káros hatásait.
Zsidógyűlölet mérgezi a civilizációnkat
„A nagy civilizációk, társadalmak és politikai rendszerek gyakrabban pusztulnak el belülről, mint kívülről”
– kezdi gondolatmenetét Altabef. A szerző szerint ma szinte lehetetlen úgy újságot olvasni vagy rádiót, podcastot hallgatni, hogy ne találkoznánk antiszemita incidensekkel sorozatával. Mint írja, a jelenség skálája széles: „gyűlöletkeltő tüntetések, személyes támadások és zaklatások, gyújtogatások vagy lövöldözések” – a felsorolás szerinte gyakorlatilag végtelen.
Altabef felveti a „holnapután” kérdését is, hogy mégis hová vezet mindez? Általában ez a kérdés a zsidó közösségek sorsára irányul egyes városokban vagy országokban, arra, hogy mennyivel lesz rosszabb még a helyzet, és mit fognak tenni az érintett zsidók. Altabef ugyanakkor hangsúlyozza: a modern korban már létezik egy „menekülőút”, amely a zsidó ősök számára nem állt rendelkezésre:
az alijázás, azaz Izraelbe való kivándorlás.
„Ez az opció létfontosságú és kétségbeesetten szükséges menekülési útvonal” – írja, külön kihangsúlyozva ennek jelentőségét az európai zsidóság számára. „Izraeli állampolgárként tudom, hogy menedéket és enyhülést találhatnak”.
Mi lesz így a Nyugattal?
Altabef azonban tovább lép a zsidók helyzetén, és felteszi a kérdést, hogy mi lesz azokkal a társadalmakkal, amelyek jelenleg még otthont adnak ezeknek a közösségeknek?
„Hogyan képesek ezek a társadalmak fenntartani önmagukat, ha figyelmen kívül hagyják, eltűrik vagy akár bátorítják ezt a gyűlöletet?”
– teszi fel a kérdést.
Altabef szerint szinte közhely, hogy ami a zsidókkal történik, az soha nem ér véget a zsidókkal. Úgy véli, az antiszemitizmus egy mélyebb, szélesebb társadalmi romlás tünete:
egy olyan gyűlölet és intolerancia, amely végső soron a társadalom életképességét is veszélyezteti.
A szerző egy találó hasonlatot is használ: szerinte az antiszemitizmus az „áttétes rákhoz hasonló”, amely nem áll meg a társadalom testének megtámadott „szervénél”, azaz a zsidó közösségnél, hanem más részekre is átterjed.
Altabef szerint amikor egy társadalomnak szüksége van egy csoportra, akire minden baját rá lehet vetíteni, akkor felmerül a kérdés: mi történik, amikor – „voilà!” – ezt a „méregforrást” eltávolítják? A szerző szerint a történelem és az emberi természet azt mutatja, hogy „mindig egy újabb bűnbakra lesz szükség, talán többre is”.
Meddig lehet fokozni még az antiszemitizmust?
Innen jut el a szerző ahhoz a kérdéshez, hogy mi történik, amikor egy társadalom „kimeríti magát a zsidógyűlöletben”?
Megfigyelése szerint a nyugati társadalmakban a korábbi politikai viták és nézetkülönbségek egyre inkább olyan szintre jutnak, ahol már nem egyszerű véleménykülönbségről van szó, hanem arról, hogy a felek „alapjaiban elutasítják egymás létjogosultságát”.
Ezt Altabef úgy értelmezi, hogy ez gyakran nem pusztán politikai nézeteltérés, hanem valami mélyebb és nyugtalanítóbb lelki-szellemi probléma tünete: nevezetesen az, hogy a társadalom egy része valójában saját magával szemben is elégedetlen, sőt bizonyos értelemben „önutálatot” hordoz magában.
„A nagy civilizációk, társadalmak és politikai rendszerek gyakrabban pusztulnak el belülről, mint kívülről”
– ismétli meg alapgondolatát, majd bevezeti az „oikofóbia” fogalmát, amelyet „a saját társadalommal szembeni önutálatként” ír le. Szerinte ez a jelenség gyakran jólét és siker idején jelenik meg, és lassan erodálja a társadalmi alapokat.
A folyamat első lépése a nemzeti jelképek és hagyományok „arrogáns elutasítása”, amely később a nemzet felemelkedésének alapjait is megkérdőjelezi. Altabef példaként az Egyesült Államokat említi, ahol – mint mondja – „egykor természetes volt, hogy a gyerekek minden reggel elmondják a Hűségesküt (Pledge of Allegiance) az iskolában”, mára viszont ez sokak szerint „kényszerítő vagy elavult gyakorlatnak” számít.
Altabef hasonló vitát lát a kötelező katonai szolgálat kérdésében is: „akik akarnak, úgyis szolgálnak, de miért kellene ezt mindenkire rákényszeríteni?” – idézi a szerző az ennek kapcsán gyakran hangoztatott érvelést. Szerinte ez a gondolkodás „csúszós lejtő”, mert ha a nemzet közösségében való részvétel pusztán egyéni döntés kérdése lesz, akkor maga a nemzet is szétesik.
„Ha nem érezzük magunkat egy nálunk nagyobb közösség részének, akkor törzsi széttagolódásba csúszunk”
– figyelmeztet.
A modern világ kanári madarai
A szerző szerint a modern világ „élni és élni hagyni” hozzáállásból könnyen olyan légkör alakulhat ki, amelyet már a gyanakvás és a másik féllel szembeni bizalmatlanság jellemez. Mint felhívja rá a figyelmet, a kortárs antiszemitizmus egyik klasszikus toposza, hogy „a zsidók okozzák a problémáinkat: mindent birtokolnak, mindent irányítanak”. Ám az önutáló társadalmakban, a már említett „gonosz eltávolítása” után is új bűnbakot kell találni, mert „elképzelhetetlen, hogy a probléma bennem van”. A szerző hozzáteszi, hogy a patriotizmus és a vallásosság gyengülése a közös társadalmi kötelékek felbomlásához vezet, ami viszont csak fokozza a bűnbakkeresést.
Altabef úgy véli, a Nyugatot „egyre erősebben hatja át az önutálat”. Példaként brit közvélemény-kutatásokat említ, amelyek szerint a fiataloknak csak a kisebbsége lenne hajlandó megvédeni hazáját támadás esetén.
„Egy olyan világban, ahol romboló erők igyekeznek aláásni a nyugati társadalmakat, ez a fajta elszakadás önpusztító”
– írja.
Altabef végkövetkeztetése szerint a zsidók ismét „a bányában lévő kanári madár szerepét” töltik be, vagyis figyelmeztető jelként szolgálnak – ugyanakkor már „maga a bánya is veszélyesen inog”.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.







