Az „anticionistáknak” nem a gázai palesztinok szenvedése és halála a probléma, tehát Izrael válaszreakciója, annak vélt vagy valós túlkapásai az október 7-i mészárlásra, hanem Izrael létezése. Az Izraelről és Gázáról szóló vitában nem annyira két álláspont ütközik meg, mint két rendszer: a természetjog és a történelem (illetve a történelem helyén kavargó mitológia).
Beszéljünk egy kicsit az elmúlt időszak legragályosabb, legalattomosabb jelzőjéről, a „cionistáról„.
Mi a „cionista” szó használatának a retorikai funkciója? Egyfelől bizonyos, hogy leleplezi a „vita” túloldalán állók valódi ambícióit: nekik egyáltalán nem a gázai palesztinok szenvedése és halála volt a probléma, tehát Izrael válaszreakciója, annak vélt vagy valós túlkapásai az október 7-i mészárlásra, hanem Izrael létezése – a „cionista” ugyanis pont ezt jelenti: a bajuk mindazokkal van, akik támogatják Izrael létezését.
Számukra mind október 7-e, mind mindaz, ami azóta történt, egy tágabb történet része, az imperialista elnyomás története.
A kibucok felgyújtása, családok elevenen megégetése, a nők megerőszakolása, a levágott mellek gurigatása, a mészárlás soha nem látott mértékű, önfeledt, buzgó közvetítése a világnak, az elismerő apai és anyai szavak telefonon – mindez egy dekolonialista-neomarxista történeten belül nyer KAUZALITÁST, okozati előzményeket, azaz végső soron: igazolást.
Az anticionista retorika és a halál formai körülményei
Hányszor hallottuk: „It did not start on October 7. It started in 1948.” Az ő „vitájuk” végsősoron nem Izrael reakciójáról szól, hanem október 7. és a terror beolvasztásáról a Tágabb Történetbe, a Big Picture-be, ezáltal a teljesen egyedi, vad barbarizmus relativizálásáról.
Az egyedi, unikális jelenség – mely saját, katonai válaszreakciót kíván – feloldásáról egy történelmi narratívában, még inkább mitológiában, mondván:
október 7-e nem vákuumban történt, tehát nem is az a szörnyű jelenség, mint ahogy a megátalkodott „cionisták” leírni kívánják.
A relativizálás igénye más módon is kifejezést nyer: számokban. Hányszor hallottunk arról, mennyivel többen haltak meg Gázában, mint a Nova-fesztiválon és a kibucokban? Tegnap kaptam egy olyan elképesztő kommentet, hogy a civil/militáns halálozási arány is magasabb Gázában, mint október 7-én.
Ez történetesen lehet, hogy igaz, sőt, valószínű is, csakhogy semmi köze nincs október 7. és az izraeli válaszreakció egymással szembeni kategorizálásához:
az egyik terrorista népirtás, a másik katonai válaszreakció legitim katonai és természetjogi célok (a túszok visszaszerzése) érdekében, amelynek – ezt a célt elérve – vége is szakadt.
Ugyanis a normatív különbségek, amiket halál és halál, szenvedés és szenvedés, katonai eljárás és katonai eljárás, hadsereg és hadsereg között megvonunk, valóban normatívak – azaz nem MENNYISÉGIEK, hanem MINŐSÉGIEK.
A halálnak nemcsak ténye, tragikuma, hanem formai körülménye is van: a mélyebb, minőségi kérdés, hogy az ártatlanok halála önmagában való célként jelenik-e meg, vagy kikerülhetetlen eszközként egy magasabb természetjogi struktúrában, mint amilyen a túszok kiszabadítása, a nem-lemondás a saját polgárainkról, ami nemcsak az ősi zsidó szövetséghit, hanem a modern társadalmi szerződés alapja.
Struktúra és struktúra
A szemfüles olvasó mondhatja persze, hogy most ugyanazt csinálom, mint az általam kritizáltak, és egy magasabb „struktúrába” illesztem be a szenvedés unikalitását.
Csakhogy különbség van struktúra és struktúra között: az egyik a történelmi kauzalitás hamis eszközével épít az eseménytörténet helyén determinizmusokat, amelyekben az emberi ágencia a mostban, a jelenben végképp elvész, ezáltal végső soron a felelősség kérdései is elpárolognak, illetve csak egy „eredendő bűnön” át nyerhetnek megválaszolást; a másik pedig a természetjogi kauzalitás elve alapján egy bejárható rendszert épít, ami szerint egy államnak kötelességei és ezen kötelességek helyes hierarchiája van a mostban, a JELENBEN.
Eszerint tehát lehet cselekedni, lehet felelősséget vállalni, és lehet máshogy viszonyulni egyedi helyzetekben ahhoz, ami univerzálisan értékes: az élethez. Az egyik struktúra egyetlen logikai eredménye az, hogy Izrael október 7. után ne csináljon semmit, mert eredendően bűnös; csak hagyja, hogy a Greta Thunberg pólóján követelt intifáda elmossa.
A másik struktúra szerint Izraelnek KÖTELESSÉGE, hogy cselekedjen és visszaszerezze a polgárait, legalább azok holttestét, mert az elsődleges feladata, vállalása, egyben adóssága mindig a saját polgárai felé van. Az egyik rendszer – a történeti determinizmus – megbénít, kifoszt és relativizál, a másik rendszer – a természetjogi – az állami cselekvés legitim céljait és eszközeit határozza meg és strukturálja egymás viszonylatában. Ezzel pedig felhatalmaz a cselekvésre, a szabadságra.
Az Izraelről és Gázáról szóló vitában tehát nem annyira két álláspont ütközik meg, mint két rendszer: a természetjog és a történelem (illetve a történelem helyén kavaragó mitológia).
Leo Strauss hívta fel az ötvenes években a nyugati értelmiség figyelmét arra, hogy a kortárs akadémiai és ideológiai trendek hogyan pusztították a természetjogi érvelés fundamentumait a historizáló-relativizáló világszemlélettel szemben.
Később Karl Popper írt arról A nyílt társadalom és ellenségei c. művében, hogy a szabad társadalmak lényege a hatalmi cselekvést strukturáló természetjogi szemlélet a historizmus nyílegyenes teleológiái és nagy, sötét foltjaival szemben, ahol az „eredendő bűn”, vagy ellenkezőleg, egy magasabb télosz, a történelem célja és értelme, felülírják a cselekvést egyetemes jogon, egyedi helyzetekben.
Az a sajnálatos helyzet, amiben ma mi vagyunk, abból adódik, hogy annak idején a társadalom gondolkodó része nem fogadta meg az arisztokratikusabb Strauss és a demokratikusabb Popper intelmeit, helyette hagyta, hogy a gondolkodásunkat meghódítsák a számok és a történeti genealógiák.
Ezt hívják megváltásnak
És akkor vissza a „cionistához”: a vád nemcsak leleleplez, ahogy fent írtam, hanem TELEPORTÁL a természetjogi igazságosság teréből a történeti (és mitológiai) igazság terébe.
Azzal, hogy „cionistának” neveznek minket, a vita rögtön Izrael fennállásáról szól, azaz az eredendő bűnről, ami kierőszakolta a Hamász öntudatlan partizánjaitól október 7-ét.
Nem pedig az állam egyetemes kötelességeiről, aminek eleget kell tennie attól teljesen függetlenül, hogy mindent jól csinált-e a történelemben, vagy tapadnak-e rossz döntések a nevéhez.
A jelenben az állam – és az egyén – szabad, hogy a kötelességei szerint cselekedjen. Nem terhelik sem a saját múltbeli – vélt vagy valós – bűnei, sem fennállásának történeti genealógiája, sem az előtte álló erkölcsi dilemmák MENNYISÉGI oldala. Ez a belátás a civilizációnk lényege („prezentista eszkatológia”). Ezt hívják megváltásnak.
A mi civilizációnk mélyén formák, minőségek, döntések, választások vannak, nem örökölt bűnök és történeti-mitológiai gépezetek.
Ha mindenképpen történeti síkon fogalmazzuk meg a vita lényegét: a zsidó-keresztény civilizáció és (!) a felvilágosodás természetjogi, minőségi szemlélete áll szemben a késő modernitás történeti-mennyiségi szemléletével, amiben elvész az emberi autonómia, és elvész a jelen.
Mindenből csak egy nagy Múlt lesz, meg a boldog – vagy nem olyan boldog – Jövő. Ennek a blognak pedig az a lényege, hogy a két út közül habozás nélkül az elsőt választja: a civilizációt a fékevesztett személyes és törzsi igazságtudattal szemben; a jog, a realitás, a jelen, a kötelességek terét a mítoszokkal, az utópiákkal, a szabadságot elnyelő, feneketlen múlttal szemben, melynek kútja „mélységes mély […]. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”
Az Izrael-vita csak egy kód
Konklúzió: ez a blog nem „cionista”, hanem liberális, ennyiben pedig: konzervatív. A természetjogot, az állam egyetemes kötelességeit (és korlátait) választja nem annak ellenére, hogy ezzel szükségszerűen a saját örökölt civilizációs toposzai között reked, hanem pont azért. Szerintem ez egy becsülni, megőrizni való civilizáció.
A mai Izrael-vita pedig arról szól, hogy civilizációnk legalapvetőbb beidegződését, örökölt tudását destabilizálják (persze egyébként sem volt jó állapotban, lásd Strauss): a természetjogot. A leghangosabbak közül nagyon keveseket foglalkoztatnak a gázai gyermekek – annyi más gyermek foglalkoztathatná őket, akik tényleges, „minőségi” népirtás áldozatai, példának okáért Nigériában.
Az emberi szenvedés hosszútávú minimalizálásának útja viszont pontosan a természetjog: az evilági, jelenbeli keretek, amivel megjósolható és kiszámítható rendszert, dinamizmusokat iktatunk az életbe.
Enélkül semmik vagyunk – elpusztítanak a szekták, a mítoszok, a vallásháborúk, a törzsi áldozattudatok, az empátiával kiegészülő és arra apelláló, ezért önmagának lovagiasként tetszelgő gyűlölet.
Ezt a csatát vívjuk meg ma. Az Izrael-vita csak egy kód erre: a nyugati gondolkodás uralásáért folytott polgárháborúra. Közben persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy ami nekünk, békében és kényelemben, szavak és gondolatok háborúja, az mások számára továbbra is a lángoló kibucok és a bombák alatt összeomló panelházak háborúja.
Csakhogy ez az itteni konfliktus fontosságából nem von el, hiszen valódi polgárháború is mindig ott lesz, ahol a társadalmi együttműködés minőségi fundamentumai, az ezekhez kapcsolódó közmegegyezések összeomlanak. Ezt jó lenne megakadályozni, és nem behódolni a historizáló-kvantifikáló világkép minőségellenes lázadásnak.
Ez az írás eredetileg a szerző Sötét középkor c. oldalán jelent meg, és engedélyével került közlésre. Képünkön a Hamász 2023. október 7-i támadása. Fotó: SAID KHATIB / AFP
Béndek Ábris összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 19:00
2023. október 11. - 12:002020. július 2.
- 18:472019. november 23.
