Több mint egy éve vette kezdetét az utóbbi idők egyik legvéresebb konfliktusa, az etióp polgárháború. A kelet-afrikai ország Tigráj tartománya azután lázadt fel, hogy a béke Nobel-díjas etióp miniszterelnök, Abij Ahmed a koronavírus-járványra hivatkozva elhalasztotta a 2020-as választásokat. A tartomány ellenszegülése hamar fegyveres konfliktussá mélyült, a tigráji lokális haderő elfoglalta az etióp hadsereg egyik katonai bázisát, melyre a központi hatalom további fegyveres egységek bevetésével reagált. A konfliktus idővel az utóbbi idők egyik legsúlyosabb humanitárius krízisévé változott, tigráji menekültek milliói kényszerültek lakóhelyük elhagyására, tömeges éhínség is felütötte a fejét. Mindeközben az Etiópiával 2019-ben békét kötő Eritrea feltételezhető beavatkozása államközi konfliktussá súlyosbította a polgárháborút. A lázadás nem csupán a nemzetközi körökben korábban igen népszerű etióp elnök, Abij Ahmed hatalmát veszélyezteti, de a feléledő etnikai és nemzeti alapú konfliktusok akár Etiópia széthullását is eredményezhetik. Elemzésünkben arra keressük a választ, hogyan sodródott Etiópa a polgárháború szélére, mit is kell tudnunk Tigráj tartományáról és az ott élő tigrinyák etióp történelemben játszott szerepéről, valamint felvázoljuk a konfliktus lehetséges kimeneteleit is.
***
Előzmények
Az Etióp Birodalom azon kevés afrikai országok egyike volt, mely egészen a harmincas évekig ellenállt az európai országok gyarmatosítási törekvéseinek. Etiópia a 19. század második felében igen komoly terjeszkedésbe kezdett, a többségében amharák által lakott állam számos más népcsoport által lakott területet olvasztott a terjeszkedő birodalomba. Az elfoglalt területek lakói igen sokáig csupán másodosztályú polgárnak számítottak, az amharák után a második legnépesebb etnikumot az oromo képezte, míg a harmadik legnagyobb csoportot az északon élő tigrinyák alkották. A ma több mint nyolcvan etnikumot tömörítő Etiópia kialakulása igy közelítőleg a huszadik század fordulójára tehető.
Az ország történetének következő fordulópontját az 1930 és 1974 közt uralkodó Haile Selassie hatalomra kerülése jelentette. Selassie a Nemzetek Szövetsége előtt tartott beszédével vált világhírűvé, melyben elítélte a harmincas évek terjeszkedő fasizmusát. Uralkodása alatt született meg az etióp alkotmány, valamint a rabszolgatartást is törvényen kívül helyezték.
1935-ben a Mussolini által vezetett fasiszta Olaszország megszállta Etiópiát, Selassie menekülni kényszerült, csupán az olaszok 1941-es kivonulását követően térhetett vissza. Az etióp-eritreai föderáció bukását követően Etiópa 1962-ben megszállta Eritreát, ami elvetette a két ország közti, máig releváns konfliktus magvait.
Selassie uralkodásának a Derg nevő kommunista junta államcsínye vetett véget 1974-ben. A kommunista Etiópiát (melyet 1987-tól Etióp Népi Demokratikus Köztársaságnak neveztek) 1977 és 1991 között az ország teljhatalmú diktátora, Mengistu Haile Mariam vezette. A Mingistuhoz köthető Vörös Terrorban mintegy félmillió etióp vesztette életét. A kommunista diktatúra ellen már a hetvenes években szerveződtek paramilitáris szervezetek, melyek közül kiemelkedett a szintén baloldali, Tigráji Népi Felszabadítási Front (TNFF). A TNFF más etióp milíciákkal együttműködve létrehozta az Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Frontot (ENFDP) és az etióp központi hatalom ellenségének számító Eritreai Népi Felszabadítási Fronttal (ENFF) együtt 1991-ben megbuktatta Mingistu rezsimjét.
Eritrea 1993-ban, népszavazást követően kiáltotta ki függetlenségét, az első független etióp választásokat pedig a tigrinyák dominálta ENFDP nyerte 1995-ben. Az ENFDP 2018-ig maradt hatalomban, bár a sorra megnyert választások tisztaságát sokan megkérdőjelezték.
Meles Zenawi az ENFDP színeiben 1995 és 2012 közt miniszterelnökként irányította Etiópiát. A kilencvenes évek második felében elfogadott alkotmány megteremtette az etnikai alapon szerveződő etióp szövetségi államot. Ennek lényegét az képezte, hogy a központi hatalom a különböző népcsoportoknak feladatköröket delegált, a központi hatalom pedig az egyes népcsoportok közreműködésével működött. A Meles-miniszterelnökség másik fontos momentumát az 1998 és 2000 közt vívott etióp-eritreai háború jelentette, melyet 2000-ben békeszerződés zárt le, azonban a szerződés etióp ratifikálására egészen 2018-ig nem került sor. A Meles-korszakot stabil gazdasági növekedés és növekvő életszínvonal jellemezte, azonban a tigrinyák által dominált ENFDP kizárólagos uralmával Etiópia gyakorlatilag egypártrendszerré vált.
Meles 2012-es halálát követően halálos áldozatokat is szedő tüntetések robbantak ki országszerte, melyek 2018-ra a Meles után hivatalba lépő miniszterelnök, Hailemariam Desalegn lemondásához vezettek.
A polgárháború
Az ENFD vezetőségi választását 2018 márciusában Abij Ahmed nyerte, akit októberben hivatalosan is beiktattak miniszterelnöknek. Abij Etiópa első oromo származású vezetője lett. Az új kormányfő igen nagy reformlendülettel kezdte meg ciklusát, számos korábbi politikai foglyot elengedtek és lazítottak a sokak szerint csak a politikai ellenfelek elnyomására hozott terrorizmus ellenes törvényeken. A lépéseket ellenezték a kormánykoalíció keményvonalas tagjai, akik leginkább a Tigráji Népi Felszabadítási Front és annak vezetője körül csoportosultak. A belpolitikai reformok mellett Abij átadta Eritreának a 2000-es békeszerződésben rögzített területeket, amivel hivatalosan is megszületett a béke a két ország között. Abij Ahmed 2019-ben béke Nobel-díjban részesült.
A miniszterelnök másik fontos törekvése a kormány állítólagosan korrupt vezetőinek eltávolítása volt, számos kormánytisztviselőt elbocsátottak (igen nagy számban tigrinya vezetőket). Az Abij és TNFF közti végső szakítást az jelentette, hogy 2019-ben a korábbi ENFDP pártkoalíciót feloszlatták és a tigrinya tagpárt kizárásával létrejött egy új politikai formáció, a Jólét Pártja. Abij kormányzati filozófiája a medemer (szinergia) nevet viseli, könyve is jelent meg ezzel a címmel. A megközelítés lényege egy közös etióp identitás kialakítása („nemzetépítés”), ami az etnikai alapú megosztottság felszámolását célozta.
Ezzel szemben a tigrinyákkal szembeni fellépést sokan annak tudták be, hogy Abij igyekezett megszabadulni a legfőbb politikai riválisnak számító tigrinya vezetőségtől. Az egy éve kirobbant polgárháború azt bizonyítja, a miniszterelnök igencsak elszámította magát.
A fegyveres harcok 2020 novemberében törtek ki Tigráj tartományban miután Abij Ahmed bejelentette, hogy a járványhelyzet miatt elhalasztják a 2020-ra tervezett választásokat. Az ellenszegülő tigrinyák a központi döntéssel ellentétben megtartották a regionális választásokat, amin a TNFF fölényes győzelmet aratott. A TNFF gyengítésére Abij Ahmed a régiónak járó anyagi támogatások megvonása mellett döntött. Válaszul a TNFF megtámadott egy Tigráj tartományban található, központi etióp sereghez tartozó katonai bázist, amit a fegyveres konfliktusok elmélyülése követett. 2020 novemberének végére a központi seregek elfoglalták Tigráj fővárosát, azonban az irreguláris tigrinya haderők folytatták a harcot a bevonuló központi seregekkel szemben. Az újdonsült etióp szövetséges, Eritrea feltételezhető északi beavatkozásával a konfliktus államközivé vált, a harcok miatt lakhelyüket elhagyni kényszerülő tigrinya menekültek a szomszédos országokba távoztak.
Többen etnikai tisztogatásról és népirtásról számoltak be a régióban, az események pontos feltárása az információs zárlatok miatt azonban igen nehézkessé vált.
A Tigráji Védelmi Erők 2021 júniusában sikeres ellentámadást indítottak a kormányerőkkel szemben, Tigráj tartományának jelentős részét visszafoglalták és megkezdték a tartományon kívüli régiók (pl. Afar, Amhara) ellen indított offenzívát. A regionális konfliktus így országossá terebélyesedett, a tigrinya erők immár nem kényszerültek védekezésre, támadásba lendültek. Az összecsapásokat csak súlyosbította, hogy számos más nemzeti kisebbség csatlakozott a tigrinyák kormányellenes lázadásához (pl. agawok), augusztusban pedig a második legnagyobb etnikai csoportot képviselő Oromo Felszabadítási Hadsereg is közölte, hogy csatlakozik a tigrinyákhoz az addisz-abebai kormány megdöntésére. Az eseményeket úgy is értelmezhetjük mint etnikai alapú háborút, amit a központi hatalmat képviselő amharák vívnak a többi népcsoporttal szemben. Az egyesített kormányellenes erők gyors előretörése mostanra már a főváros elestét és a kormány bukását is kilátásba helyezte.
A kormányellenes erők létrehozták az Etióp Föderalista és Konföderalista Erők Egységes Frontját, ami jelenleg is Addisz-Abeba felé tart.
Lehetséges kimenetek
Jelenleg a legvalószínűbb kimenetet az egyesített tigrinya és oromo seregek győzelme és a kormány bukása jelenti. A nagy kérdés persze az, létrejöhet-e úgy egy stabil kormányzat, hogy abban nem képviseltetik minden népcsoport, amelyikkel szemben a fő etnikumot alkotó amharák nyílt konfliktusban állnak. A válasz aligha lehet pozitív.
A második kimenetet egy békemegállapodás jelentheti, melynek keretében a tigrinya erők lemondanak Addisz-Abeba elfoglalásáról, Tigráj pedig nagyobb autonómiát kap. Egy hasonló rendezés biztosan feszültséget eredményezne az oromo szövetségesekkel, akiknek kitett szándéka, hogy Addisz-Abebát Oromia fővárosává tegyék. Kérdéses, egy potenciális békemegállapodás elvezethet-e a hosszú távú békéhez.
A harmadik eshetőség egy kormányoldalon belüli puccs és Abij Ahmed megbuktatása lenne. Bár egy hasonló forgatókönyv alapjaiban alakítaná át a fennálló helyzetet, a fegyveres konfliktus megoldását aligha remélhetnénk Abij bukásától, egyes jelentések szerint a központi etióp seregek már most is az összeomlás szélén állnak.
A végső forgatókönyvet egy elhúzódó patthelyzet jelentheti. Ebben az esetben a kormányellenes erőknek nem sikerül elfoglalniuk a fővárost, azonban a kormányerők sem tudnak érdembeli ellentámadást indítani, vagy konszolidálni a hatalmukat az esetlegesen visszafoglalt területeken. A patthelyzet idővel kikényszerítene egy békekötési tervezetet, azonban a két oldal közt nairobiban zajlódó tárgyalások egyelőre eredménytelenül zárultak, mindkét fél részéről a keményvonalasok álláspontja érvényesült.
Etiópia jelenlegi válsága Afrika egyik legstabilabb államának túlélését veszélyezteti.
A különféle etióp etnikumok politikai képviselethez jutása az elmúlt huszonöt évben egy érzékeny egyensúlyt eredményezett, ennek ez egyensúlynak a felborulása pedig a több mint egy éve tartó polgárháborúban csúcsosodott ki. A fegyveres harcok az utóbbi évek egyik legnagyobb humanitárius kríziséhez vezettek, több millió etióp kényszerült lakóhelyének elhagyására, több százezreket pedig éhínség sújt. A konfliktus a korábban relatív stabilitást biztosító etnoföderalista rendszer visszaállítása, vagy a nagyobb tigráji autonómia valamilyen formájának megvalósítása nélkül aligha képzelhető el.
A fegyveres konfliktusok várhatóan folytatódni fognak a következő hetekben, hónapokban, a végső rendezés pedig nagyban fog azon múlni, az egyes felek mennyiben lesznek képesek felülkerekedni kollektív sérelmeiken, mennyiben fognak törekedni a széleskörű képviseletet biztosító államszervezet visszaállítására.
A stabil kormányzatot biztosító rendezés esélyei jelenleg nem túl jók, azonban Etiópia már korábban is bizonyította, hogy politikai akarattal sokszor megoldhatatlannak tűnő helyzetekben is lehetséges a béke és fejlődés lehetőségeinek megteremtése. Bízzunk benne, hogy Etiópia ismét rácáfol a zord várakozásokra.
