„A Sorsok Háza nem lehet sportcsarnok. Nem lehet a politika selejtje. A magyar holokauszt emléke nem maradhat örökké egy nyílt seb a magyar társadalmi emlékezet testén” – írja az Indexen közzétett véleménycikkében az EMIH vezető rabbija. Köves Slomó elmondja, miért szakított az EMIH anno Schmidt Mária NER-történésszel, és miért szólítja fel az MTK-t, hogy adja vissza az államnak a múzeumkomplexumot.
Különösen fájdalmas (….), hogy van egy, a zsidóságot és az egész társadalmat érintő ügy, amelyben a sokszor kicsinyes politikai és hatalmi megfontolások maga alá temették a lehetőséget. Ez az ügy a Sorsok Háza ügye – írja Köves Slomó az Indexen megjelent cikkében, amelyben minden korábbinál alaposabb betekintést enged abba, milyen (emlékezet)politikai játszmák folytak a projekt körül az elmúlt években.
Emlékeztetőül: Az Orbán-kormány 2013 őszén, a magyar holokauszt 70. évfordulójára készülve jelentette be, hogy holokauszt emlékhely és múzeum létrehozását tervezi a Magyarországról történt utolsó deportálások egyik helyszínén, a Józsefvárosi Pályaudvaron.
Évekig tartó vita után az ambíciózus projektet a kormány egy időre leállította, majd 2018-ban az EMIH – Magyar Zsidó Szövetség kezdte meg egy új kiállítási koncepció kidolgozását. 2024-ben a kormány ezt a határozatot visszavonta.
Tavaly pedig úgy határozott, hogy a projekt a Deutsch Tamás vezette MTK sportegyesülethez kerül, „Brüll Alfréd Ház – Magyar Zsidó Örökség Parkja” néven.
Köves Slomó: a Sorsok Háza név provokációt sejtetett
Az EMH vezető rabbija a projekt előéletét felidézve azt írja, a 2014-es 70. évfordulóra készülve a kormány láthatóan új emlékezetpolitikai modellt akart létrehozni. Lázár János vezetésével a zsidó szervezetek hosszú hónapokon át közösen készültek az évfordulóra, ötleteltek, egyeztettek.
Majd 2013 őszén minden előzmény nélkül megjelent Schmidt Mária, és Lázár miniszterrel közösen bejelentették a már névválasztásában is provokációt sejtető ‘Sorsok Háza’ projektet.
A bejelentéskor azt is közölték, hogy az új múzeum egy éven belül, már 2014-ben meg is fog nyílni. A zsidó szervezetek ezt érthető megdöbbenéssel fogadták – írja.
Nemcsak azért, mert korábban erről nem esett szó, hanem azért is, mert minden azt sugallta, hogy kész, megmásíthatatlan koncepcióról van szó.
Schmidt Mária politikában betöltött szerepe pedig eleve bizalmatlanságot szült sokakban
– írja Köves, hangsúlyozva: „Akkor kénytelen voltam azt mondani a jelenlevőknek, hogy jómagam, és az általam vezetett EMIH így ebben a formában nem látja értelmét, hogy a projektben részt vegyen, mivel a nemzetközi példák mind azt mutatják, hogy egy holokausztmúzeum létrehozása az ügy érzékenysége miatt legalább tíz év. Nem tölt el megéledéssel, hogy igazam lett.”
Történelmi felelősség, személyes, morális kontextusban
2018-ban Orbán Viktor miniszterelnök arra kérte Kövest, hogy próbálja meg segíteni a szinte teljesen elhalt projekt befejezését.
„Akkor világossá tettem, hogy nem célom Schmidt Mária kiszorítása, akinek a hitelessége a nemzetközi szakmai közvéleményben már visszafordíthatatlanul sérült. Akkori álláspontom is félreérthetetlen volt: csak akkor van értelme részt venni ebben, ha a projektet ki lehet emelni a személyes és politikai játszmák világából.”
Megindult a munka nemzetközi szakértőkkel (a terv itt megtekinthető), a koncepció lényege az (volt), írja, hogy „a történelmi felelősség kérdését nem elkerülni kell, hanem személyes, emberi, morális kontextusba helyezve megválaszolni.” A közös munka Schmidt Máriával aztán hamar összeomlott.
„Pár hónappal első beszélgetésünk után Schmidt egy fenyegető ügyvédi levéllel zárta le a maga részéről együttműködésünket.
Feltehetően megértette, hogy nem szervilis „kósersági felelősként” kívánunk az ügyhöz hozzájárulni, vagyis nem kívánunk legitimálni egy számos dimenziójában megkérdőjelezhető, aggályos megközelítést. Ekkorra számomra is sok minden világossá vált” – írja Köves Slomó.
A vezető rabbi szerint egyébként nem egy tudatos, frontális történelemhamisító koncepció volt a Schmidt által támogatott tervek mögött, „sokkal inkább volt ez egy méltatlanul végiggondolatlan, minden intellektuális erőfeszítést mellőző belsőépítészeti skicc.”
Hazugság volt, hogy a zsidó szervezetek nem tudnak megegyezni
Schmidt után a készülő terveket különböző fázisokban Gulyás Gergelynek és Semjén Zsoltnak is bemutatták, a koncepcióval szemben nyíltan soha, senki nem támasztott kifogást. Mégsem történt előrelépés Köves szerint.
„Haladtunk tovább a fejlesztéssel még akkor is, amikor rendre hangzott el Kormányinfókon újságírói kérdésre az a megalázó hazugság, hogy a múzeum azért nem valósul meg, mert „a zsidó szervezetek nem tudtak megegyezni”. Pedig a zsidó szervezetek, köztük a „riválisnak” tartott Mazsihisz vezetője többször is nyilatkozta, hogy nincs nézeteltérés a Sorsok Háza kiállítás tartalma kapcsán – írja, felidázve egy érdekes mozzanatot:
„Mindeközben egy magas beosztású kormánytisztviselő telefonbeszélgetésünk során arra tett utalást, hogy ebben az ügyben tekintettel kell lenniük Schmidt Mária személyes érzékenységére (?),
tui. arra az ‘áldozatra’, amit ‘ő egy nagy reményű történészi karrier feláldozásával tett a nemzeti oldal politikai támogatásáért…’”.
Ami pedig az Orbán-kormány ezzel kapcsolatos utolsó döntését illeti, Köves leszögezi:
„Az MTK-nak adni a területet nem egyszerűen rossz döntés, hanem a szimbolikájában bizarr, össztársadalmi üzenetében káros gesztus.”
Az MTK történelmi zsidó kötődése miatt ez akaratlanul is azt az üzenetet hordozza: ha a Sorsok Háza már nem lett a nemzeti emlékezet ügye, akkor legyen „zsidó sport ügy”, egy zsidó gyökerekkel bíró, és zsidó identitásúnak tartott sportklub belügye. Ez kínos, régi sztereotípiákra rímel, és méltatlanul leszűkíti a magyar holokauszt emlékezetét – írja, felszólítva a sportklubot, hogy adja vissza az államnak a választások előtt megkapott múzeumkomplexumot és területet.
„A zsidó egyházak, civil szervezetek és minden érintett végre talán tud együtt gondolkodni, félretéve a sérelmeket, hiszen mindez régen túlmutat az EMIH és a Mazsihisz világnézeti különbözőségének ügyén” – hangsúlyozza Köves Slomó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
