Aki Mengele csontjai után most a Sorsok Háza jövőjét szakérti

A Neokohn munkatársa

New York-i, washingtoni és berlini tudományos intézetek vezetői beosztása után a budapesti Sorsok Háza múzeumának felkért szakértője David G. Marwell, akinek Josef Mengeléről írt könyvét a napokban mutatták be magyarul Budapesten. Az amerikai történész-kutatót meglepte Mengele emberi oldala és a tudomány iránt érzett szenvedélyes ragaszkodása, és mint a Neokohnnak adott interjújában elmondta, világszínvonalúnak gondolja az évek óta húzódó múzeum eddigi terveit.

David G. Marwell 1951-ben született az Egyesült Államokban. Történész diplomáját a Brandeis Egyetemen szerezte, doktori diplomáját modern európai történelemről írta a Binghamton Egyetemen. 1977 és 1987 között az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának Különleges Nyomozó Hivatalának kutatójaként, majd kutatási vezetőjeként dolgozott. Történelmi és kriminalisztikai vizsgálatok elvégzéésért felelt, melyek segítettek abban, hogy büntetőeljárás induljon náci háborús bűnösök, köztük Klaus Barbie és Josef Mengele ellen. 1988 és 1994 között a Berlini Dokumentumközpontot vezette, 1997-től 2000-ig a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum társigazgatója, majd 2000-2015 között a New York-i Zsidó Örökség Múzeumának igazgatója volt. Mengele – A halál angyalának leleplezése című könyve 2020-ban jelent meg, Marwell történelmi és múzeumi tanácsadóként tagja a Sorsok Háza kuratóriumának.

***

Azt mondta a pesti rendezvényen, hogy a pandémia miatt a könyvével főleg virtuális találkozókon vett részt, eddig még alig jutott el valódi közönség közé.  

Stockholmban és Londonban tudtam már személyesen is találkozni nemzetközi olvasókkal és pár hónapja az Egyesült Államokban is, de valóban, ez az élmény eddig újszerű.

Kapott-e bármilyen érdekes visszajelzést a magyar közönségtől? 

Az ilyen események nagyon élvezetesek tudnak lenni, mert habár csak rövid ideig, de mégiscsak tudunk beszélgetni olyan emberekkel, akiket érdekel a munkánk. Szívesen mesélnek saját őseik történetéről.

Itt most többen is kérték tőlem, hogy a könyvet az ő családtagjaik számára dedikáljam, és ez nagyon megérintett.

New Yorkban nem annyira jellemző, hogy sok olyan emberrel találkozhatsz ilyen eseményeken, akiknek a családjában voltak közvetlenül elszenvedői a holokausztnak.

Ezzel kapcsolatban az jutott eszembe amikor megtudtam, hogy a könyvét már bolgár, német, holland és horvát nyelvre is lefordították, hogy a magyarra miért kellett ennyit várni?

Én ezzel nem vagyok tisztában pontosan. Azt hiszem, hogy Köves Slomó rabbi volt az, aki szerette volna, ha ez a könyv magyarul is megjelenik. Írt nekem egy levelet, amelyben jelezte, hogy érdekelné a kiadás, ezután én összekötöttem az ügynökömmel, aki a könyvért felel, majd ezt követőn elég gyorsan elkészült a magyar nyelvű példány is.

Maga egy történész, aki egy korábbi munkája során hivatali nyomozókkal közösen végezte kutatómunkáját az amerikai Igazságügyi Minisztérium kötelékébe tartozó speciális ügyosztály tagjaként. Valahol olvastam, hogy alkalma volt Mengele csontjait is a kezében tartani. Hogy jut valaki ebben a munkakörben egy ilyen helyzetbe?

Ott voltam egy nemzetközi – izraeli, német, amerikai és brazil tagokból álló – kutatócsapatban amikor 1985-ben a nyilvánosság előtt, nagy felhajtás közepette először osztottuk meg a világgal azt, hogy feltételezhetően megtaláltuk Josef Mengele földi maradványait. Ez Brazíliában volt, ahol pár évvel korábban, 1979-ben Mengele elhunyt.

A sajtónyilvános eseményen a kamerák előtt természetesen felmutattuk azt, ami a “halál angyalából” megmaradt. Nekem is jutott egy zacskóba belehelyezett “adag” a csontjaiból.

Ami meglehetősen furcsa, hogy ezután én úgy mentem vissza Amerikába, hogy említettem a főnökömnek, nem biztos, hogy ezt az ügyet most minden kétséget kizáróan le tudjuk zárni. Ezzel különben nem csak én voltam így: az izraeli és a német partnerek is ezen a véleményen voltak. Egyedül a brazilok zárták le a nyomozást. Nekem lehetőségem volt arra, hogy tovább folytassam a kutatást, de arra kért a főnököm, hogy ezt a sajtó teljes kizárásával tegyem. Miután megkaptam az engedélyt, több hetes németországi kutatómunkára mentem, majd Dél-Amerikában, Mengele korábbi lakhelyein – Argentínában, Paraguayban — is keresgéltem újabb egyértelműsítő bizonyítékokat arra, hogy a keresett személy valóban azonos lehet azzal a személlyel, akinek a maradványait 1985 nyarán feltártunk a nyilvánosság előtt. Rátaláltam újabb hatalmas mennyiségű személyes iratra Mengelétől.

1985 után ugyanis óriási érdeklődés övezte az ő életét, például Németországban Mengele fia eladta személyes feljegyzéseinek közlési jogait, és több részlet is megjelenhetett sorozatokban egy nagy német bulvárlap hasábjain. Nekem nem csak Mengele fiával volt alkalmam interjúzni, de elemezhettem a több száz oldalas iratokat is. Miután rengeteg új információt sikerült begyűjteni, a következő év tavaszán visszamentünk Sao Paoloba. Az is egy felejthetetlen látogatás volt: a nemzetközi csapatunkkal és helyi nyomozókkal látogattunk meg különféle helyeket, ahol a visszaemlékezésekből sejthettük, hogy Mengele járt korábban. Ő ugyanis precízen feljegyezte életének azon éveit is. Így voltunk orvosi irodákban, fogászati, belgyógyászati vagy éppen szívsebészeti klinikákon, ahol az archívumokban kutakodhattunk, sőt beszéltünk olyan orvosokkal is, akik Mengelét kezelték. Próbáltuk hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztani saját magunknak, hogy a már egy évvel korábban véglegesnek gondolt álláspontunk valóban alapos volt.

Az igazi áttörést – a végleges megerősítést — számomra ezek a személyes orvosi visszaemlékezések és jelentések adták, én ezek után lettem biztos abban, hogy tényleg Mengelét találtuk meg.

Ennek az összetett történetét részletesen kifejtem a könyvben.

Ezzel együtt is Mengele maradványainak kérdése még jó pár évig nyitott történet maradt. Egészen 1992-ig, amikor az akkori legmodernebb DNS-vizsgálat is megerősítette a tényt. Mi történt maradványokkal 1985 és 1992 között?

Egy egyetemi orvosi kutató intézetben tárolták Sao Paolótól délre, Campinasban. Úgy tudom, orvostanhallgatók számára a mai napig is hozzáférhető és kutatható ennek a náci bűnösnek a maradványai.

Ön modernkori európai történetet, ezen belül Németország történetét kutatta egyetemi évei alatt. Gyerekkorától kezdve érdekelte a huszadik század? Esetleg a holokauszt iránti nyitottságának vannak-e családi gyökerei? 

Mivel nekem már a nagyszüleim is Amerikában születtek, ezért szerencsére nem tudok arról, hogy saját közeli és közvetlen családtagjaink átélték volna a 20. század európai borzalmait. A felmenőim között a mai balti országokból érkeztek sokan a 19. század közepén és vannak Lengyelországból és a mai Oroszországból kivándorolt őseim is. Amikor az egyetemen tanultam, akkor kezdett egyre jobban érdekelni a második világháború, de még akkor se hittem volna, hogy évtizedeket fogok majd eltölteni a holokauszt tanulmányozásával.

Egy szekuláris családban nőttem fel, nem volt mindennapos téma a zsidó eredetünk, habár a Rigából származó nagyapám élete végéig megmaradt vallásos, hitét gyakorló zsidónak.

Azt hiszem, hogy az egyetemen az egyik tanárom, aki egy kiváló könyvet írt Hitlerről, nagy hatást tett ara, hogy később ebbe az irányba induljak el. Eltöltöttem egy évet Németországban, ahol a PhD-szakdolgozatom témájáról, Ernst „Putzi” Hanfstaengl munkásságáról kutattam. Ami mindig is a legjobban érdekelt, az az elkövetői szempont volt, nem az áldozati szerepkört próbáltam boncolgatni. Ahogy ebben a könyvben is az elkövető lelkivilágát, társadalmi helyzetét, motívumait igyekeztem elemezni.

Egyetemi évei végén jelentkezett országa Igazságügyi Minisztériumának egyik különleges ügyosztályára (Chief of Investigative Research for the U.S. Department of Justice Office of Special Investigations), amelynek fő feladata olyan emberek utáni nyomozás volt, akikről sejthették, hogy kollaborálhattak a náci rezsimmel. Melyek lehettek azok a képességei, amelyek alapján közel évtizedes szolgálata alatt történész-levéltárosból vezető kutató lett?

Először is kezdjük azzal, hogy a kutatásaink tárgykörei sokszor Washingtonból nézve több ezer mérföldnyi távolságra lévő helyeken voltak. Az osztályunkon, ahol levéltárosok, történész-kutatók mellett nyomozók és jogászok dolgoztak, nem volt ritka az elején, hogy a jogi oldal vagy a nyomozó hatóság képviselői olyan kérdésekkel álltak elő, hogy “hol is van a térképen ez az Ukrajna nevezetű hely”? Mi akkor a nyelvi és a kutatói képességeinkkel tudtunk velük együttműködni, nagyjából kontextusba tudtuk helyezni a történteket. Tudtuk, hogy milyen egy levéltári kutatás, melynek jelentősége a nyomozati cselekmények megalapozásában rejlett. Nagyon sokat tudtunk utazni Németországba, sőt hozzáférhettünk a Szovjetunió bizonyos irataihoz is. Ami különleges volt akkoriban, hiszen a hidegháború évei zajlottak. Az 1980-as évek elején én kétszer is eljuthattam a Szovjetunióba. Állami archívumok közelébe természetesen nem engedtek, de szemtanúkkal tudtunk interjúkat készíteni.

Az iroda, amelynek kutatója volt az ismertebb esetek — Klaus Barbie és Josef Mengele — mellett összesen hány feltételezett háborús bűnös ügyét tudta felkutatni, eseleg bíróság elé citálni őket?

Nagyon sok szálon zajlottak a kutatásaink, amelyek rendkívül összetettek és költségesek is voltak. Hogy kellőképpen hatásosak? Nem én tudom a legobjektívebben megítélni. De ne felejtsük el a történelmi kort, a hidegháború időszakát éltük. Sokszor éreztünk politikai nyomást bizonyos helyzetekben. Amikor például Ronald Reagan lett az elnök, akkor lehetett azt is hallani, hogy be akarják zárni az irodánkat. Pat Buchanan, elnöki tanácsadó például nagy ellenségünk volt, mert olyanok is a célkeresztünkbe kerültek, akik elismert tagjai voltak különféle emigráns csoportoknak – például az ukránok –, akiket a szovjetek akartak ellehetetleníteni. Talán mások előtt is ismert John Demjanjuk, Treblinka „rettegett Ivánjának” ügye például.

Tehát az, hogy mi részben szovjet jelentések alapján próbáltunk nyomozásokat indítani amerikai állampolgárok ellen, az igencsak sajátságosan hathatott abban a politikai környezetben.

De a munkánkat illetően legtöbb esetben teljesen ismeretlen emberekről beszélhetünk. Egyes feltételezések szerint akár tízezer olyan ember tudott az Egyesült Államokban új életet kezdeni, akik összefüggésbe hozhatóak lehettek háborús bűnnel. Mi ezek közül alig néhány tucat ügyét tudtuk a bíróságok bevonásával kivizsgálni, ezek is összetett és hosszú időt igénylő kutatások voltak.

Zsidóként érzett-e valaha személyes elégtételt egy-egy sikeresebb ügy után?

Gondolkodtam ezen korban, de valójában soha. Komplex ügyek voltak. Azt éreztem, hogy fontos munkát végzek, talán a családom is úgy gondolhatta, hogy rendben van az, amivel foglalkozom.

Mengele-kutatása után több nemzetközi intézmény vezetőjeként is dolgozott, ezt a könyvet, amivel kapcsolatban most beszélgetünk, 15 olyan év után kezdte el írni, amikor is a New York-i Zsidó Örökség Múzeumát vezette. Új intellektuális kalandra vágyott?

Mivel évtizedes kutatások alatt sok mindent tanulmányozhattam a 20. század egyik legfelkavaróbb időszakáról, felmerült bennem már korábban is, hogy egyszer talán érdekes lenne egy történelmi visszatekintést írni a folyamatokról. Erre akkor nyílt lehetőségem, amikor 15 év New York-i múzeumvezetés után eldöntöttem: tartok egy kis szünetet és kipróbálom a könyvírás mesterségét. Ehhez az is kellett, hogy

felhívott a New York Times újságírója és megkérdezte, hogy a lemondásom után mihez fogok kezdeni? Mondtam neki, írni akarok egy könyvet Mengeléról. Amikor ez másnap megjelent a lapban, úgy éreztem, nincs visszaút.

Több múzeum és kutatóintézet szakmai és operatív vezetőjeként nyilván rengeteg tapasztalatot szerzett. Mit gondol, melyek azok az eredményei, amelyek alapján megkeresték, hogy segítse a Sorsok Háza projektjét? És mi az, amit ön tud hozztenni az intézményhez?

15 évig vezettem a New York-i Zsidó Örökség Múzeumát, képes voltam arra, hogy megtaláljam az utat a különféle zsidó szervezetek között.

A témánk összetettsége mellett, a különféle kiállítások és rendezvények eredményeivel a múzeumot sikeresen tudtuk integrálni a világ egyik legfontosabb városának kulturális kínálatába. A folyamat közben sokat tanulhattam a múzeumok működéséről is, szervezeti és szerkezeti értelemben egyaránt. Azt hiszem, van affinitásom ahhoz, hogy megállapítsam, felmérjem és vállaljam a felelősséget abban a kérdésben, hogy egy-egy témát miként lehet bemutatni eredményesen.

És mindezek alapján miért eshetett önre a választás?

Erről Köves Slomót kellene megkérdezni. A tapasztalatokon túl talán tudok hitelességet és nyitottságot adni a múzeumot létrehozó csapatnak, akikkel megoszthatok egy másfajta szemléletet is. A múzeumok különleges helyek. Pláne, ha azok a holokauszt témáját vállalkoznak bemutatni. Nagyon komplikált történelemől van szó, amelyet nem a szakértők számára kívánnak ábrázolni, hanem az átlag nézőknek. Azzal együtt, hogy nem egyszerűsíthetik le a végletekig ezt a nehéz anyagot, de nem adhatnak valamilyen könnyedén megemészthető ismeretet sem.

Az egésznek az alapja az a történelmi ismeret, amelyet a legjobb tudósok állapítottak meg. Ezt az ismeretanyagot három dimenziós térbe kell lefordítani. Ráadásul a történetmesélés közben nem lehetsz giccses! Nem csak az érzelmekre, hanem az értelemre is hatni kell. Mindezt úgy, hogy a térben a különféle felkészültségű emberek is megtalálhassák a számukra befogadható üzenetet.

És az sem árt, ha a résztvevők végül elégedetten távoznak. Vagyis figyelembe kell venni, hogy egyszerre az iskolai gyerekek számára is megkapó legyen a múzeum, de a szofisztikált felnőttek se fanyalogjanak. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy a történetet különféle formában és módon el tudjuk mesélni, ez pedig összetett és nehéz feladat. Fontos, hogy értsük a közönséget, hogy sok érintett személy részese legyen a folyamatnak, és hogy több szintből álljon a történetmesélés. Remélem, az ebben szerzett tapasztalatom jó ajánlólevél lehetett.

New York-i múzeumigazgatóként VIP vendégekkel

Évek óta zajlik Sorsok Háza múzeum ügye, kisebb-nagyobb politikai és közösségen belüli csatározások színtere is volt már az intézmény, amely évekkel ezelőtt elkészült már, de kiállítás híján nem volt még megnyitója. Ön szerint milyen múzeum lesz a Sorsok Háza?

Azokból a tervekből kiindulva, amiket láthattam és tanulmányoztam azt kell mondanom, hogy a dizájn egészen különleges lesz. Van egy építészeti motívuma, amely úgy fut, mint egy történelmi szál. Egy vonal mentén vezeti a publikumot a térben. Esélyt adva annak is, akinek csak 45 perce van, vagy aki hosszabban is ráérne részletesebb ismeretekre. Mindehhez párosul egy nagyon jó digitális technikai rendszer is. Az intézményben elképzelt módszerek brilliáns példái a legkorszerűbb múzeumok hasonló történetet bemutató megoldásainak.

Ehhez fogható, ami itt terveződik, már létezik a világban?

A magyar zsidóság története nincs máshol a világon elmesélve ilyen alapossággal, hiszen ez egy magyar történet. Muzeológiai szempontból, a technikai részt illetően úgy gondolom, hogy azok a világ legjobb hasonló tematikájú múzeumaival egyenértékűek lesznek.

A maga információi szerint mikorra várható a múzeum megnyitása?

Erről nincsenek ismereteim.

Akik azt hitték a magyar vezetés majd segít rajtuk – Munkácsi Ernő tragédiája

Nina Munkkal beszélgettünk Munkácsi személyéről, a magyar zsidóság sorsáról és családja különleges történetéről. 

Térjünk vissza a Mengele-könyvére: a kötet két évvel ezelőtti megjelenése óta a fogadtatását illetően volt-e bármi, ami igazán meglepte volna?

Hálás voltam a visszajelzésekért, a kritikusok – például a New Yorker magazin vagy a New York Times és más tudományos-történeti folyóiratok — nagyon pozitívan értékelték a könyvet. A másik egy érzékeny téma, amin kicsit aggódtam már a kiadás előtt is. Ez pedig a visszaemlékezések és különféle tanúvallomások hitelességének kérdése. Mert ugye tanúvallomást emberek csak az alapján tudnak tenni, amit saját maguk tapasztaltak vagy láttak, és azt tudjuk, hogy a Mengelével kapcsolatos visszaemlékezések többsége sokszor alapul olyan állításokon is, amelyek nem az emlékező valós átélt élményén alapulnak, hanem különböző későbbi ismereteik alapján formált véleményen. Olyan konklúziókon, amelyeket a saját agyukban vontak le más információk ismeretében. Ezekről pedig némely szélsőjobboldali elemek — akik között holokauszt-relativizálók is akadhatnak – időnként a saját nézzőpontjukat igazolhatják vissza. Például az én megállapításaim alapján tudják demonstrálni, hogy bizonyos túlélők tanúvállomásainak hitelességét megkérdőjelezem, szigorúan tudományos alapokon. Ebből ők azt a következtetést is levonhatják, hogy nem volt őszinte és hiteles a túlélők visszaemlékezése. Természetesen ez csak egy elferdítése a tényeknek, egy extrém ütőkártya a radikális holokauszttagadóknak.

Okozott-e bármilyen nem várt meglepetést a könyv során folytatott kutatása magáról Mengeléről az emberről?

Amikor olvastam a fikcióra hajazó önéletrajzát, a szeretetteljes gondolatait korábbi tanítómestereiről, az igaz szenvedélyességét a tudománnyal kapcsolatban, az eléggé meglepő volt. Ezt a fajta tiszteletet és rajongást a tudomány iránt — amelyet élete végéig megtartott — nem tudtam volna elképzelni róla. A „fajnemesítés” (a génállomány javításának) tudományát hihetetlen alapossággal kutatta, hitt benne, és nemcsak mint egy nemzetiszocialista ideológián alapuló tudós tette ezt. Nem volt egyedül, mert korának több más nemzetközi kutatója is komolyan elkötelezett volt ebben. A másik ami meglepett Mengelével kapcsolatban, az a családi harmónia iránti vágyakozása, amit kifejezett 1944 őszén a feleségének írt több levelében. Arra kéri a nemrég gyermeket szült asszonyt, hogy jöjjön állomáshelyére, Auschwitzba, és hogy töltsék együtt a karácsonyt. Egészen emberi, ahogy részleteiben fejti ki a feleségének, hogy milyen előkészületekbe kezdett – a hidegre való tekintettel az utazás megszervezése vagy a babaágy beszerzése — azért, hogy oda költözzön hozzá a családja. Nem sokan tudják, de Mengele akkor, 1944 őszén azt is kérvényezte a vezetőitől, helyezzék át egy háborús frontra, mert elvágyódott Auschwitzból. Erre végül nem kapott engedélyt.

Ezek a személyes levelek és Mengele egyéb iratai, például a saját fikciós önéletrajza mikor és hogyan kerültek önhöz?

A feleségéhez írt levelei aukciós házak listáján szerepelt – alighanem a család árverése miatt –, és úgy tudom, hogy egy ortodox brooklyni zsidó vette meg, elsősorban azzal a szándékkal hogy ne legyenek fönt a piacon mások által hozzáférhetően. Az iratok nagy többsége akkor került a látóterembe, mikor 1985 után 1986 tavaszáig hosszú heteket töltöttem iratok tanulmányozásával. Ekkor a család által eladott példányok másolatait és részben eredeti leveleket és feljegyzéseket is tudtam kutatni. Nagyon nehéz volt a nyelvezete, sokat töltöttem szótárazással. Azért volt lehetőségem ezekhez hozzáférni hivatalosan, mert egy nyomozati ügy részeseként én voltam kijelölve a feladatra. A mi irodánk egyik fő feladata az volt, hogy megpróbáljuk kideríteni, hogy az Európából történt elmenekülése során kaphatott-e bármilyen támogatást az amerikai szervektől Mengele. A legösszetettebb anyag Mengele egyes szám harmadik személyben írt, több száz oldalas fikciós önéletrajza, amelyben mint valami regényhőst mutaja be saját magát, de csak ködösítve, megváltoztatott nevekkel és helyszínekkel, a cselekményeket egy bizonyos távolságba helyezve a történelmi tényektől.

Tudható, hogy miért írt önéletrajzot Mengele?

A fiával szeretett volna egy dialógust folytatni. Nagyon komplikált volt az ő sorsuk, hiszen a háború után el kellett tagadni azt, hogy Mengele volt a valódi apa. A család a fiúval azt hitette el, hogy ő csak egy nagybácsi, akivel alig találkozott 2-3 alkalommal. Majd nem sokkal a halála előtt a fiú meglátogatta őt Brazíliában, és akkor volt egy komolyabb beszélgetés közöttük erről. Azt lehet tudni, hogy Mengele megtagadta annak az esélyét hogy bűnt bánjon, következetesen kitartott eszméje mellett, és egyfajta magyarázattal szeretett volna élni a fia felé. Meg akarta magyarázni azt, amiről úgy gondolta, hogy meg kell tennie a saját lelkiismerete miatt elsősorban.

Szóval akkor mégiscsak sejtette, hogy van mit megmagyaráznia.

Nem hiszem, hogy lett volna bűntudata, de az elkeserítette, hogy az emberek gonoszként tekintettek rá. Azt mondja a fiának is, hogy ugye nem hiszed, hogy amit az újságokban írnak rólam, az igaz?! 

Különben a fia túl van az apai terhen?

Nem tudom pontosan, nevet változtatott, a mai napig Németországban él, ügyvédként dolgozik.

Könyvében szintén elemzi, hogy Mengele miként tudott a háború után a Vöröskereszt segítségével könnyedén Dél-Amerikába távozni? Milyen indokokra hivatkozott?

Hitelt érdemlő papírokat tudott szerzni magának, voltak segítői és volt a családjának is arra anyagi forrása, hogy a lehető legmegfelelőbb papírokat szerezzék be. Ma már nehéz ezt elképzelni, de 1945 és 1949 – Mengele Európából való távozásának időpontja — között több tízezer ember, köztük rengeteg volt katona, is próbált különféle szervezeteken keresztül elmenekülni Európából. Hogy mindenkinek volt mielől elrejtőzködnie? Ezt nem lehet állítani. A szövetséges államoknak egyszerűen nem volt kapacitása mindenkit a legalaposabban megvizsgálni a határátlépéseknél, a kikötőknél. Hamis személyazonosságival sokkal könnyebben lehetett akkor mozgolódni. A mi egész

kutatási osztályunk működésének az volt lényege, hogy vajon ki tudjuk-e zárni annak az esélyét, hogy Mengele amerikai segítséget használt-e? Nyomozásainknak végül ez lett a konklúziója. Persze, ki az aki mindent biztosan tudhat?

Argentínában Mengele még Eichmann-nal is találkozott, az is ismert, hogy egy ideig náci menekülteknek elég jó táptalajt biztosított az akkori politikai vezetés. Lehet-e azt tudni, hogy az igazi múltjáról beszélt-e bárkinek is?

Én úgy gondolom, hogy csak a legközelebbi bizalmasainak vetette fel a múltját. Nem volt a náci menekültek közösségében egy celebritás, inkább mértéktartóbb és visszahúzódóbb életet élt. Komoly kapcsolatai maradtak Európával, a családja vállalkozása a háború után is profitot termelt, sőt, Dél-Amerikában ő maga is részt vett ügynöki tevékenységet folytatva a vállalalt gazdasági tevékenységben. Nagyon kellett arra figyelnie, hogy nehogy kikotyogjon olyan információkat, amivel kapcsolatban bárkiben is gyanút kelthet. Természetesen Eichmann elfogása utántól méginkább óvatosabb lett. És bár volt periódusa életének amikor a saját nevén élt, azért

később megváltoztatta a nevét és egészen halála végéig érezte azt mindennap, hogy egyszer utolérheti a végzete.

A különleges osztályuk küldetését tekintve betöltötte funkcióját?

Az osztály 2010-ig működött, ismeretem szerint később integrálták egy szélesebb körű, emberi jogi osztály létrehozásakor. Hogy megérte létrehozni? Ez attól függ, hogy honnan nézzük. Nagyon sok pénzbe kerültek ezek a kutatások, és attól függ, hogy milyen politikai irányból akarja az ember nézni az eredményeket lehet meghúzni a végleges következtetéseket. Hogy az eredmények és a kutatások segítségével egy biztonságosabb világot hozunk létre? Talán nem. Inkább egy szimbolikus jelentőségű munka volt? Talán igen.

Köves Slomó rabbival a magyar nyelvű könyvbemutatón Budapesten

Érezte valaha, hogy valamiféle politikai gépezet részeként dolgozik az osztályon?

Nem, de abban biztos voltam, hogy a politika fontos szerepet játszik a működésünkben.

A különleges osztályon végzett munkája után hat évre Európába költözött, ahol a Berlini Dokumentációs Központban dolgozott.  Mi volt a feladata?

A központ igazgatója voltam, az intézmény a korábban elfogott náci bűnösök archívumának kezelője volt. Azért lehetett egy amerikai vezetője az intézménynek Berlinben, mert akkor még a négy részre osztott város azon része, ahol az archívum volt, Amerikához tartozott, 1953 óta működött az amerikai belügyminisztérium felügyelete alatt.  Amikor én odakerültem 1988-ban, többnyire már történészeket kiszolgáló központ volt. Engem azért neveztek ki, mert volt egy nagy botrány a korábbi igazgatóval, aki hanyagul kezelte az iratokat és a központ hírneve nagyon alacsony volt. Nemcsak hogy fontos iratokat tulajdonítottak el az archívumból, de komolytalan és szakmaiatlan munkafolyamatok is jellemezték a központot. A német hatóságok több eltulajdonított irat tolvaját is bíróság elé állították. A mi főbb feladatunk volt, hogy a reputáció visszaállítása mellett az összes iratott mikrofilmekre vettük, és eljuttattuk a Washingtoni Nemzeti Levéltárba. Ez a mikrofilmes projekt vagy öt évig tartott, és mintegy 50 munkatárs dolgozott rajta. Az intézet most már a német állami archívum részeként működik tovább.

Van-e esetleg újabb könyvtémája, vagy ismét intézményi feladatkörre vágyik?

Utóbbi egyáltalán nincs a napirenden. Sok-sok évet töltöttem távol az otthonomtól, akár Washingtonban, akár New Yorkban vagy Berlinben dolgoztam, igaz Németországban együtt költöztünk a családdal. Nincsenek unalmas napjaim. Több tudományos, kutatói és zsidósággal kapcsolatos szervezetnek vagyok bevonva a működésébe. Ezek nemzetköziek, többnyire amerikai bázissal. Például a Leo Beck Intézett tanácsadói testületében vagyok vezető, és heti szinten értkezünk az operatív csapattal, akiknek Németországban is van egy fiókirodájuk. Most például innen utazom oda egy értekezletre. A másik rendszeresebb elfoglaltságom az igazgatótanácsi feladataim egy ösztöndíj-odaítélő szerveztben (Fellowships at Auschwitz for the Study of Professional Ethics (FASPE), amely jövőbeni vezetők számra ajánlanak lehetőséget, hogy a náci mintákon keresztül tanulmányozzanak különféle szakmai – például orvosi, üzleti, ügyvédi vagy újságírói — etikai gyakorlatokat.

És hamár rákérdezett a könyvre: igen, éppen a mostani európai látogatásomnak is van egy kutatási célja, hiszen dolgozom a második könyvemen. Persze egy kiadónak majd el is kell tudnunk adni az ötletet. Egyelőre Ausztriában és Németországban fogok kutatni és interjúzni. Részleteket nem szeretnék kifecsegni, de egy olyan személyről van szó, aki ismerte Mengelét és köze volt Anne Frankhoz is. Egy olyan karakter, akiről sokan mondanák, hogy ő a  legérdekesebb ember, akiről még soha nem hallottak. Munkacímnek a “Vér és lekvár”-t adtam magamnak, ami utal a főhös foglalkozására és különös kapcsoltatára Mengelével és a nácikkal. Boldog vagyok, hogy most Budapesten összeérnek szálai a múltamnak és jövőnek is azzal, hogy itt most pár száz kilométerrel arrébb kutathatok egy következő témáról. Másrészt pedig a hosszú évek munkájának eredményeként elkészült könyvem magyarul is megjelenhetett egy csodálatos változatotban, amelyet saját magam mutathattam be a magyar közönségnek, ráadásul az ünnepi könyvhét idején.

Mit gondol, az ön kutatási témái, a 20. század háborúival összefüggésbe hozható történetek ma, a TikTok generációk korában képesek-e úgy rezonálni, ahogy azt a történelemtudomány képviselői szeretnék?

Ez egy jó kérdés. Én azt hiszem, hogy van egyfajta kielégületlen szomj erre a  történelmi korra. A holokauszt a szélsőségek története. Talán már nem érdeklődnek iránta annyian, de mégis

megmaradt a kíváncsiság az ördögiesség, a szélsőségek iránt, ami pedig meg tud mutatkozni az emberi magatartásformákban. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a tényeket megfelelő kontextusba tudjuk helyezni.

Én erre fogok törekedni minden munkámmal.

Mengele leleplezésével indította az idei könyvfesztivált az EMIH új kiadója

Hiánypótló és izgalmas könyveket ígér a Könyv Népe Kiadó.