Kétszáztíz napja tart az eredetileg háromnaposra tervezett orosz “különleges katonai művelet”. Putyin azzal, hogy részleges mozgósítást rendelt el, maga ismerte el, hogy a hadművelet nem érte el az eddig lefektetett céljait. A háború eszkalálódott, és egy új, sokkal veszélyesebb szakaszába lépett.
A „különleges katonai művelet” vége
A hét hónapja tartó háború „eredményeit” mérlegre téve, az amúgy is súlyos demográfiai problémákkal küzdő Oroszország és Ukrajna fiúgenerációinak a harcmezőn megtizedelt, és megnyomorított tömegeit látjuk, kettétört sorsokat és életutakat, porig rombolt településeket, továbbá több millió ukrán menekültet, akik inkább nem várták meg amíg “felszabadítják” őket.
Az ukrán kritikus infrastruktúra elleni orosz támadásokkal, bekövetkezett amire lapunk főmunkatársa, Robert C. Castel, már februárban figyelmeztetett: miszerint, ha minden kötél szakad, akkor az orosz hadsereg az ukrán nép megtörésével próbálja majd kicsikarni a győzelmet.
„Tekintsük ezeket figyelmeztető csapásoknak”
– mondta hidegen Putyin a Krivoj Rog-i gát elleni orosz támadásáról, amelynek hatására a város egy része víz alá került, és százezrek maradtak ivóvíz nélkül.
De nem csak Ukrajnára, hanem Európára is nagyon nehéz időszak vár.
Oroszország hozzányúlt az energiafegyverhez, amelyet az egész kontinens meg fog érezni. Moszkva ezt nem csupán a szankciók, hanem elsősorban az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai segítség miatt teszi.
Oroszország ugyanis az elmúlt hónapokban nem a rendelkezésére álló anyagi erőforrásoknak volt híján, hanem a felmutatható katonai sikereknek.
Bármennyire is lelkesen számol be nap mint nap az orosz hadügyminisztérium az Ukrajnában megsemmisített nyugati fegyverekről, valahogy azok mégis utat találnak a frontravonalig, és lehetővé teszik az ukrán hadsereg számára, hogy – a háború során először – sikeres ellentámadást indítson az orosz erők ellen.
A harkivi fiaskó után még Oroszországban is úgy tűnik belátták, hogy ez a fajta „sikerpropaganda” már nem tartható tovább.
Eszkaláció a de-eszkaláció érdekében
Az orosz vezetés a háború eszkalációjában („eszkaláció a de-eszkaláció érdekében„) látta a megoldást az orosz hadsereg ukrajnai problémáinak (pl.: krónikus emberhiány a gyalogságnál) kezelésére.
Putyin részleges mozgósítási parancsával, továbbá a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokban, valamint Herszon és Zaporizzsja megyékben bejelentett Oroszországhoz való csatlakozásól szóló „népszavazásokkal” a háború egy egészen új szakaszába lépett.
Az eddigi legveszélyesebb szakaszába, amely után nem látni, hogy a háború belátható időn belül véget ér.
A mostani orosz eszkaláció egyik kétségtelenül legvészelyesebb hozadéka, hogy a Kreml nukleárisan is „megtámogatta” a területi követeléseit. Ahogy arra Rácz András Oroszország-szakértő is felhívta a figyelmet, a hatályos orosz stratégiai dokumentumok nyilvános része szerint az orosz területeket érő hagyományos támadás esetén lehetőség van nukleáris fegyver bevetésére is, ha az adott támadás „Oroszországot létében fenyegeti.” Márpedig ezeket az említett területeket Oroszország hamarosan „hivatalosan” is a sajátjának fogja tekinteni.
Putyin a szamarkandi beszédében már előrevetítette mindezt, amikor azt mondta, hogy az „ukrajnai különleges katonai műveletnek” nevezett háború terve nem képezi módosítás tárgyát.
A Kreml azonban az elmúlt félév során már többször bebizonyította, hogy nagyon rugalmasan, az aktuális harci helyzet alakulásának függvényében kezeli az általa kitűzött célokat.
Emlékeztetőül: mi is volt a „különleges katonai művelet” célja a kezdetekben?
- Megbuktatni a Zelenszkijt
- Demilitarizálni Ukrajnát, és megakadályozni az ukrán NATO-csatlakozást
- „Nácítalanítani” Ukrajnát
- Elfoglalni a Donyecki és Luhanszki Népköztársasághoz „tartozó” területeket
A Zelenszkijjel kapcsolatos orosz tervek a háború első óráiban majdnem sikerültek is, amikor az orosz különleges erők közel jártak ahhoz, hogy likvidálják az ukrán elnököt és kíséretét. Ezzel párhuzamosan megindultak az orosz csapatok is, hogy „bevonuljanak” Kijevbe, azonban a szívós ukrán ellenállásnak (és a háború első szakaszában létfontosságú nyugati páncéltörő fegyvereknek) köszönhetően a Kreml úgy döntött, hogy visszavonja csapatait az ukrán főváros alól.
Nem sokkal később Putyin, Naftali Bennett izraeli miniszterelnöknek maga is elismerte, hogy az ukrajnai hatalomváltás erőszakos kikényszerítése, és a demilitarizálás lekerült a napirendről.
Ami Ukrajna demilitarizálását illeti, napjainkban csaknem 600 ezer ukrán katona van fegyverben, akik közül sokan nyugati fegyverekkel harcolnak, nyugati kiképzést kaptak, a harcban pedig nyugati hírszerzési információk és nyugati tanácsadók segítik őket. A Nyugatnak köszönhetően Ukrajna ma erősebb és felkészültebb katonailag, mint ezt megelőzően bármikor. A NATO-tagság ügye pedig mondhatni okafogyottá vált. Ahogy arra Henry Kissinger rámutatott: a nyugati támogatás mértéke alapján Ukrajna, ha a de jure nem is, de de facto már a NATO részének tekinthető.
„Úgy gondolom, hogy így vagy úgy, hivatalosan vagy nem hivatalosan, de Ukrajnát úgy kell kezelni, mint a NATO tagját”
– magyarázta Kissinger a The Wall Street Journalnak.
Ukrajna „nácítalanítása” ugyancsak féloldalasan sikerült. Bár a hírhedt Azov-alakulat egy részét Mariupolban sikeresen megsemmisítették vagy fogságba ejtették, később mégis – az orosz nacionalisták felháborodása ellenére -, sokukat fű alatt szabadon engedték egy fogolycsere keretében. Mindezt úgy, hogy korábban az alakulat minden tagját bíróság elé akarták állítani, és másról sem szóltak a hírek, minthogy példásan meg fogják büntetni (értsd: kivégezni) őket.
Az eredetileg hangoztatott célok közül tehát maradt egy, a Donyeck és Luhanszk megszerzése (ami annyiban változott, hogy kibővült még Herszon és Zaporizzsja megyékkel). A Kreml a népszavazások bejelentésével úgy tűnik, hogy a Donyeck, Herszon és Zaporizzsja megye eddig meg nem szállt részeit is Oroszország részének fogja nyilvánítani, ami azért is érdekes, mert az ukrán ellentámadás miatt, az oroszok nemrég kénytelenek voltak feladni a Donyeck elfoglalásához nélkülözhetetlen Izjumot.
A Donbász ellenőrzése szempontjából kulcsfontosságú város visszaszerzése nélkül pedig kizárt, hogy a közeljövőben az oroszok el tudnák érni a jelenleg (!) nyilvánosan megfogalmazott céljaikat.
Hasonló a helyzet Herszon és Zaporizzsja esetében is. Az orosz hadsereg csak a megyék egy részét ellenőrzi, és védelemre rendezkedett be, ezen pedig nem fog változtani a mozgósított tartalékosokból álló haderő sem, amelyet vélhetően védelmi feladatokra fognak használni, ahelyett, hogy komplex támadóműveleteket hajtanának velük végre (amellyel sokszor még az orosz reguláris erőknek is meggyűlik a baja). Az orosz védelmi miniszter által említett 300 ezer katona mozgosítása, felszerelése és megfelelő ellátása pedig további komoly kihívás elé fogja állítani a már így is leterhelt, és alulteljesítő orosz logisztikát.
A Kreml sokszor hangoztatja, hogy véget akar vetni a harcoknak, és az ukránokat okolja a tárgyalások kudarcáért. A béketárgyalásoknak azonban alapfeltétele a minimális bizalom megléte a másik fél irányába. Azzal, hogy a Kreml újabb és újabb célokat tűz ki, és folyamatosan módosítja korábbi követeléseit, maga ássa alá a béke lehetőségét Ukrajnában.
Hogyan tovább?
A háború (valódi) végcélja orosz részről tehát továbbra is homályos és képlékeny, ahogyan az sem egyértelműen tiszta, hogy a Kreml mivel elégedne meg, mit tekintene saját maga számára is győzelemnek.
Egy biztos: az orosz vezetés nem siet sehova. Legalábbis a kommunikáció szintjén igyekszik ezt a látszatot kelteni, de a mostani eszkaláció is ebbe az irányba mutat.
Putyinék úgy érzik, hogy az idő nekik dolgozik.
A harkivi sikeren felbuzdulva így érez azonban az ukrán vezetés, és az ukrán nép is. Ukrajna elszántabb és magabiztosabb, mint eddig volt.
A konfliktus bizonytalan időbeli kifutása és a megfogalmazott területi követelések alapján úgy tűnik, hogy a Kreml egy „örökké tartó háborúba keveredett” Ukrajnában, hasonlóan az Egyesült Államokhoz, amely egy sor nem szándékolt, mélyreható (sokszor katasztrófális) változást indított el 9/11 utáni terrorellenes háborúja eredményeképp. Washington a mai napig nem tudott teljesen kikászálódni a maga által kreált helyzetből, és jóeséllyel Oroszország is hosszú időre hasonló szituációba kerül. Ezzel együtt a jelenlegi konfliktus hosszútávú következményeit korai lenne még megjósolni mind helyi, mind globális szinten.
Annyi azonban már most is látszik, hogy az ukrajnai háború miatt Oroszország befolyása meggyengült az őt körülvevő térségben.
Elég, ha csak Szíriára gondolunk, ahonnan komoly erőket volt kénytelen Moszkva átcsoportosítani, nagyobb cselekvési szabadságot hagyva ezzel Izraelnek az iráni erők ellen, amelynek köszönhetően a hírek szerint az Irán-barát milíciák „felfüggesztették” tevékenységüket az országban. Azerbajdzsán sem véletlenül érezte úgy, hogy most jött el az ideje az örmények elleni újabb leszámolásnak, pedig ahogy azt lapunk is megírta, Oroszországot szerződés kötelezte Jereván megvédésére. A kirgizek és a tádzsikok ugyancsak egymásnak estek, anélkül, hogy Oroszország rendet tudott volna tenni köztük. De említhetnénk még a kínai hátszéllel, saját pecsenyéjét látványosan sütögető Kazahsztánt is, vagy a további szír területek megszállásával kacérkodó Törökországot is.
Az azonban világosan látszik, hogy míg ezeket a befolyásvesztéseket a Kreml kénytelen-kelletlen hajlandó elviselni, addig Ukrajna esetében kész „elmenni a falig”.
Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az ukrajnai fegyvernyugvás, és a két ország közötti béke távolabb van, mint február 24-e óta bármikor.
