Harminchárom évvel ezelőtt, amikor tizenéves voltam Nairobiban, én is égettem könyvet. 1989-ben, az évben, amikor Salman Rushdie ellen fatvát adtak ki, engem is elcsábított az iszlamizmus. Örömmel üdvözöltem a fatvát – írja Ayaan Hirsi Ali publicista az Unherd hasábjain.
Persze tényleges könyveket ritkán égettem, hiszen túl szegények voltunk ahhoz, hogy megengedhessük magunknak A sátáni versek egy példányát. Ehelyett kartonra és papírra írtuk a sértő regény címét és a szerző nevét, majd meggyújtottuk őket. Komikus és szánalmas volt, de halálosan komolyan gondoltuk.
Azt hittük, hogy Khomeini ajatollah kiállt az iszlámért a hitetlenek ellen, és Allah haragját egy hitehagyott hitszegőre zúdította. Ha Rushdie-t akkor támadták volna meg, ünnepeltem volna.
Az azóta eltelt évtizedek alatt menekült lettem és ateista. Áttértem a Nyugat legmagasztosabb eszméinek és értékeinek vallására: a szólásszabadságra, a lelkiismereti szabadságra, a nők emancipációjára és a szabad sajtóra. Amikor egy kényszerházasság elől elmenekültem, és Európában kezdtem új életet, megbabonázott a szabadság kultúrája. De még mindig borzongva emlékszem arra az időre, amikor a fanatizmus határán lévő hívő voltam.
Túlságosan jól tudom, hogy az iszlám nevében az igazságosság hogyan motiválja azokat, akik erőszakot követnek el az állítólagos hitetleneken.
A Salman Rushdie elleni fatvát mindig is két nagyon különböző személyiség furcsa konfliktusának tekintettem. Egyrészt egy író, aki a világi Bombayben nőtt fel, és a Monty Python Brian Élete Angliájában élt; egy irodalom- és nyelvszerető ember, aki hosszú évekig dolgozott azon, hogy műveit kiadják. Salman értelmiségi, a történetek szerelmese és mesemondó. Amikor megírta A sátáni verseket, jobban érdekelte a migráció témája, mint az iszlám szatirizálása. Természetesen nem volt apolitikus, de a könyvek és a képzelet világában élt, a fantázián keresztül kapcsolódott a valós világhoz.
Nem akarta megsérteni a muszlimokat, egyszerűen csak feltételezte, hogy az állítólagosan szent események és szövegek szabad játéknak számítanak a művészek számára, ahogyan a nyugati írók is szabadon, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt foglalkoznak a kereszténységgel.
Aztán ott volt az ajatollah, egy fundamentalista figura, aki hosszú éveket töltött száműzetésben Nyugaton, mielőtt visszatért Iránba, hogy 1979-ben megdöntse a sah rendszerét. Amikor Khomeiniről olvasok, az a benyomásom, hogy a próféta utódjának képzelte magát. Egyszerre volt mélységesen arrogáns és fanatikusan fundamentalista: nagyon veszélyes kombináció. Író is volt, bár témája a Korán és az iszlám jog, számára nem volt szabad a fantázia; az irodalom iránti érdeklődését az iszlám korlátozta.
Míg Salman az egész világot igyekezett megragadni regényeiben, addig Khomeini nem tudott szabadulni a vallástól. Szinte prófétai módon Salman egy Khomeini-szerű figurát szerepeltetett A sátáni versekben. A csak Imámnak nevezett karakter egyben száműzött is, aki megpróbál visszatérni hazájába, hogy megdöntsön egy despotát, és beiktassa saját zsarnokságát. Khomeinihez hasonlóan az Imám is vissza akarja fordítani az időt:
„A történelem a mámor, az ördög, a nagy Sátán teremtménye és birtoklása, a legnagyobb hazugság – a haladás, a tudomány, a jogok -, amellyel szemben az Imám arcát állította. A történelem letérés az Ösvényről, a tudás káprázat, mert a tudás összessége azon a napon volt teljes, amikor Allah befejezte kinyilatkoztatását Mahoundnak (a regénybeli Mohamed alakjának)”.
És akárcsak Khomeini, az Imám is sikerrel jár, és felfalja azokat az embereket, akik messiásként tekintettek rá a despota ellen. Ebben Salman olyan mélyen megértette az iráni rezsim természetét, ahogyan akkor és most is csak oly kevesen. A fatvára, akárcsak Irán nukleáris ambícióira, a nyugati válasz a tárgyalás volt. Akkor is, mint most, ez a rezsim alapvető félreértése.
A Nyugat és az iszlamizmus világa teljesen összeegyeztethetetlen. Minél hamarabb felismerjük, hogy semmi sem fogja megnyugtatni a teheráni fanatikusokat, annál jobban fogunk tudni szembeszállni velük.
Nézzük csak meg magának a fatvának a szövegét: „Felszólítok minden bátor muszlimot, bárhol is legyenek a világon, hogy haladéktalanul öljék meg, hogy ezentúl senki ne merje megsérteni a muszlimok szent hitét. Bárki, akit ebben az ügyben megölnek, mártír lesz.” Ez a becsület és az érzékenység nyelve. Salman istenkáromlást követett el – megsértette értékes hitünk becsületét -, ezért neki és a hozzá hasonlóknak meg kell halnia.”
A fatva időtálló és nem halt meg Khomeinivel. Örökkévaló. Ezért van az, hogy amikor az iszlamizmus elleni küzdelemről van szó, a diplomácia és az ész nyugati eszközei használhatatlanok.
Olyan ellenséggel állunk szemben, amely soha nem adja fel, amely nem hónapokban vagy években, hanem évszázadokban gondolkodik, és amely türelmesen kivárja a lehetőséget, hogy lecsapjon. Csak a civilizáció e különböző felfogásainak megértésével kezdhetjük meg az iráni rezsim és más iszlamisták által világszerte okozott károk helyrehozását.
Manapság nem divatos Samuel Huntington „civilizációk összecsapása” tézisét védeni. A Salman elleni támadás azonban megmutatja, hogy ez az igazság. Igen, valóban léteznek különböző civilizációs elképzelések – és igen, ezek konfliktusban állnak egymással. Minél hamarabb felismerjük ezt, annál hamarabb nyerhetjük vissza a nyugati civilizációba vetett hitünket, és annál hamarabb állhatunk ki mellette rendíthetetlenül ellenségeivel szemben.
Salman, gondolom, nem így fogalmazna, és nem is helyezne ekkora hangsúlyt ezen értékek nyugatiasságára. De mégis példaképe ezeknek; a szólásszabadság bajnoka, aki bátran kiáll a nyugati eszmék mellett, amikor oly sokan visszariadnak a harctól.
Ha többen követnék a példáját, ahelyett, hogy a kulturális érzékenység nevében a megbékélés útjára lépnének, talán véget érhetne az iszlamisták által a Nyugaton elkövetett hosszú évekig tartó gyilkosság és pusztítás.
Én megéltem ezeket a hosszú éveket; túlságosan is jól tudom, milyen fenyegetést jelent az iszlamizmus. Miután kinyilatkoztattam, hogy hitehagyott vagyok, a védelem buborékjába kényszerültem, amely a mai napig körülvesz. 24 órás biztonsági felügyelet alatt vagyok és még mindig kapok halálos fenyegetéseket. Barátomat, a zseniális Theo Van Gogh-ot egyszerűen azért gyilkolták meg, mert filmet készített velem. A támadója egy kést használt, hogy egy levelet szúrjon Theo mellkasába: azt írta, hogy én leszek a következő.
Amikor a múlt héten meghallottam a Salmanról szóló híreket, nem tudtam megszólalni. Elborzadtam, de meg is ijedtem. Ha amerikai földön el tudták kapni, én lennék a következő? Bár én úgy döntöttem, hogy biztonságban élek, Salman pedig nem, a támadás megmutatta, hogy az ellenség mennyire türelmes és könyörtelen.
Négy nappal a támadás után írom ezt, az elmúlt négy napban éppen négy órát aludtam. Szabad leszek valaha is? Fogom-e valaha is biztonságban érezni magam? Vajon a gyermekeim valaha is biztonságban érzik majd magukat?
De ez nem az én történetem: ez Salman Rushdie története és mindazoké, akiket ő képvisel, mindazoké a muszlim világban és Nyugaton, akik szembe mernek szállni a dogmákkal, és akiket ezért megfenyegetnek, sőt meg is gyilkolnak.
Számukra, számunkra a félelemnek való engedés soha nem lehet opció. Ahogy Salman írta szeptember 11-e után: „Hogyan győzzük le a terrorizmust? Ne hagyjuk magunkat terrorizálni. Ne hagyd, hogy a félelem uralja az életedet. Még akkor sem, ha félsz.”
És mégis, múlt pénteken féltem. Terrorizáltnak éreztem magam. Arra biztattak, hogy bújjak el, és hallgassak a saját biztonságom érdekében. Néhány órán át hagytam, hogy a félelem irányítsa az életemet. De mélyen legbelül mégis tudtam, hogy a szabadság egy választás – és hogy továbbra is azt fogom választani, hogy szabad vagyok, hogy úgy beszélek és írok, ahogyan akarok. Ily módon, azzal, hogy megírom ezt a cikket, szembeszállok az iszlamistákkal és mindazokkal, akik el akarnak hallgattatni.
Salmanhoz hasonlóan én is folytatni fogom. Salmanhoz hasonlóan én is a szabadságot választom.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.