Ayaan Hirsi Ali szerint a fiatal briteket arra tanítják, hogy gyűlöljék a hazájukat.
Az alatt a majdnem 30 év alatt, amióta Nyugaton élek, az iszlamizmus körüli vitákat egy dolog akadályozta meg: az a naiv hit, hogy az iszlamizmus varázsütésre eltűnik majd. Minden egyes iszlamista támadás után ígéreteket tesznek. Ambiciózus változtatásokat rendelnek el a terrorizmus ellen. A politikusok sorban állnak, hogy bejelenthessék, hogy ez volt az utolsó alkalom.
Valahogy mégis – minden virrasztás, minden ígéret, minden politikai bejelentés ellenére – az iszlamizmus ugyanolyan erős marad, mint valaha.
Napra pontosan két hét telt el azóta, hogy Sir David Amess-t halálra késelték – és máris úgy tűnik, mintha ez már régi hír lenne, mintha már meg se jelenne a közbeszédben. Ez részben a gyanúsított megvádolását követően bevezetett korlátozásoknak köszönhető; Ali Harbi Ali nem gyilkos, amíg valóban nem bizonyítják, hogy az.
De ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy szélesebb körű társadalmi szintű vitát folytassunk arról, hogyan reagálunk – vagy ami még fontosabb, hogyan nem reagálunk – a terrorcselekményekre. Úgy tűnik ugyanis, hogy van egy rejtett üzenet abban, hogy nem akarunk Amess halálával foglalkozni: megelégszünk azzal, hogy elfogadjuk, hogy a minden támadást követő borzalom ellenére az iszlamista terrorizmus, ha valóban erről van szó, az élet velejárója.
Gyászolni fogunk az olyan személyekért, mint David Amess, és más ártatlan áldozatokért, akiknek a nevét és arcát nem ismerjük vagy nem emlékszünk rájuk. De a terrorra már nem úgy tekintünk, mint valamire, ami el fog tűnni; ez olyasvalami, amihez hozzá kell szoknunk.
Ennek a defetizmusnak egy része azóta uralkodik, hogy tinédzserként elmenekültem Szomáliából. Az iszlamizmus lényegében egy politikai filozófia, amely a dzsihádban gyökerezik, de arra törekszik, hogy leírja, hogyan kell a társadalmat vezetni. Ez több mint egy irracionális és erőszakos ideológia: ez egy támadás maga a liberalizmus ellen.
De az elmúlt három évtizedben a Nyugat válasza az arroganciával leplezett gyávaság volt. Nem kell visszavágnunk; sokkal jobb – mondták nekünk –, ha csendben maradunk, abban a reményben, hogy egy nap majd azok, akik konkurens ideológiákat vallanak, átjönnek és a mi oldalunkról kezdik el nézni a dolgokat. Nyilvánvaló, hogy ez nem működik.
Ennél is aggasztóbb azonban a defetizmus egy új típusú formájának felemelkedése – ezúttal az önostorozás progresszív formájának álcázva. Képzelje el, hogy ön egy fiatal brit muszlim. Az iskolában és az egyetemen többször figyelmeztetnek Nagy-Britannia gyarmati gyökereire; hogy az az ország, ahová a szüleid az üldöztetés és az anarchia elől menekültek, mindennek az oka. Aztán azt mondják: ne aggódj, nem a te hibád. Te csupán áldozat vagy; a gonosz fehér emberek a hibásak.
Az oktatásnak ezt az elkeserítő megközelítését, amely az Atlanti-Óceán mindkét partján teret nyert, gyakran az „egyenlőség” és a „sokszínűség” retorikájával indokolják. A gyakorlatban azonban – azt gyanítom –, hogy hasznosabb, ha ezt a „dawa” nevű dologgal összefüggésben vizsgáljuk. Arabul ez a kifejezés egyszerűen egy évszázados, erőszakmentes felhívást jelent az iszlámhoz való megtéréshez – ami a gyakorlatban az iszlamisták eszközzé vált, hogy a muszlimokat szélsőséges ideológiájuk elfogadására és a Nyugat megtagadására ösztönözzék. Ezt leggyakrabban úgy érik el, hogy a nyugati társadalmat istentelennek és bűnösnek bélyegzik, olyasvalaminek, amit vagy meg kell reformálni, vagy el kell pusztítani. Más szóval, két választásotok van: vagy gyertek és csatlakozzatok hozzánk, vagy szent háborút kell vívnunk.
Akár tudatában vannak, akár nem, a progresszívek valami feltűnően hasonlót mondanak. Az ő szemükben is a Nyugat a gonosz és csak a fehér, heteroszexuális, férfi elnyomókat látják. Amikor tehát jönnek az iszlamisták, és azt mondják, hogy Allah egy magasabb célt adott nektek, ami a Nyugat gonoszságának megszüntetésében fog tetőzni, a fiatal brit muszlimok már félúton vannak a hazájuk iránti gyűlölet felé.
Így lehet egy 22 éves férfit arra késztetni, hogy öngyilkos merényletet hajtson végre egy olyan koncerten, amelyen nagyrészt gyerekek vesznek részt. Vagy hogy két huszonéves férfi hogyan kaphat ihletet arra, hogy fényes nappal lefejezzenek egy szolgálaton kívüli brit katonát. Vagy hogyan lehet három kelet-londoni tizenéves lányt rávenni arra, hogy csatlakozzon az Iszlám Államhoz.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az iszlamizmus térnyeréséért kizárólag az identitáspolitika vagy a progresszivizmus más formái a felelősek. A dawa befolyása Európa- és Amerika-szerte mélyen aggasztó. És ahogyan azt már korábban is írtam az UnHerden, a muszlim közösségeknek többet kell tenniük azért, hogy megakadályozzák, hogy a fiataljaik a szélsőségesség felé sodródjanak.
Nem más ez, mint egy saját magunk által okozott probléma – és ez olyasvalami, amit meg tudunk oldani. A legkézenfekvőbb módja kezdésnek az lenne, ha olyan tantervet dolgoznánk ki, amely nem igyekszik Nagy-Britanniát és Amerikát minden alkalommal gonosznak beállítani.
Sürgősebben azonban a liberalizmusnak le kell ráznia magáról a defetista rossz közérzetet, és meg kell tanulnia versenyezni azokkal az ideológiákkal, amelyek el akarják pusztítani. Az új bevándorlóknak és saját iskolásainknak is meg kell tanítanunk életmódunk hihetetlen sikertörténetét. Emlékeztetnünk kell a fiatalabb generációkat arra, hogy miért jobb Nagy-Britanniában élni, mint mondjuk Szomáliában. A válasz nem nehéz. Nem szégyellem kimondani: ott a nőket másodrendű állampolgárként kezelik, és a barbárság az élet minden területére beszivárog. Ott nincs szabadság és nincs jogállamiság.
Nyugaton viszont mindezek és még annál is több van. Talán mindenekelőtt lehetőségünk van arra, hogy békésen haljunk meg az ágyunkban, idős korunkban, családunk körében. Ezt nem szabad természetesnek venni; én tudom. Mégis úgy tűnik, hogy elfelejtettük ezt, elvonja a figyelmünket a mérgező, örökké tartó háború, amely a megosztottságot helyezi előtérbe a közösséggel szemben.
De ezt a harcot nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük. Amíg nem döntünk úgy, hogy a Nyugat megérdemli a védelmet, addig az iszlamizmust nem fogjuk tudni legyőzni – és továbbra is ártatlan embereket fognak megölni.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Címlapkép: Gage Skidmore/Flickr