Amikor a Nyugat magára maradt

A világ közel 150 semleges állama elítéli az orosz agressziót mégis mindent megtesznek, hogy elszabotálják a Nyugat szankció-rendszerét. Miért? Robert C. Castel jegyzete.

Már hogyan maradhatott volna magára a Nyugat?

• Köztudomású, hogy a világ egy emberként zárkózott fel a NATO mögé Oroszország ellenében.
• Köztudomású, hogy a világ közvéleménye egyhangúlag ítéli el az orosz agressziót.
• Köztudomású, hogy Putyin kalandor-politikája megtört a faltól-falig húzódó nemzetközi szankciókon.
• Köztudomású, hogy a világ közel kétszáz állama semmire sem vágyik jobban, mint hogy visszatérhessen a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer biztonságába.

Mindez köztudomású, csak éppen nem igaz.

Nézzük csak meg közelebbről, kik is azok, akik Oroszországot támogatják ebben a háborúban?

Fehéroroszország, Kína, Pakisztán, Szíria, Észak-Korea, Kuba és néhány ex-szovjet „…sztán”.

Kik azok, akik Ukrajnát és a NATO-t támogatják?

Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea.

Ez a lista igen szubjektív, könnyedén hozzá lehetne csapni mindkét oldalhoz még két-három elkötelezett, vagy kevésbé elkötelezett szövetségest.

Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy a „köztudomású” ellenére,

alig három tucat ország áll ki teljes mellszélességgel az orosz agresszió ellen és alig egy tucatnyi támogatja azt.

Itt az ideje feltenni a kérdést, amit a világ legtöbb elemzője, politológusa és újságírója annyira igyekezett elkerülni:

Mi van a többi, cca. 150 állammal? Ők hogyan látják ezt a konfliktust és miért nem zárkóztak fel a „köztudomású” mögé? Csupan az unalomig emlegetett olajérdekekről lenne szó?

Az első kellemetlen igazság, amit kénytelenek vagyunk beismerni, hogy

amikor a „világ közvéleményéről” beszélünk, akkor általában erről a kevesebb, mint három tucat államról esik szó.

Sőt, talán még ennél is kevesebbről, mert tetszik, nem tetszik, mondjuk ki:

• A legtöbb kis és közepes lélekszámú nemzet véleménye nem nyom sokat a latban.
• A világ közvéleménye elsősorban az angolszász országokat jelenti. Az ő hangjukat a nemzetközi nyelv birtoklása aránytalanul felerősíti.
• A világ-közvélemény második fontos komponense: A népességükre és gazdasági erejükre támaszkodó európai kontinentális hatalmak.
• A harmadik fontos komponens pedig az a szűk, globalizált elit, amelynek képviselői mindenütt megtalálhatók.

Ennyi.

Ha egyszer megvalósulna a világállam és – valamilyen konstrukciós hiba folytán – demokratikus berendezkedésű lenne, a „világ közvéleménye” minden egyes szavazáson alul maradna.

Többek közt ez az egyik oka annak, hogy a nagy álmodozók sohasem több demokráciáról álmodoznak, hanem csupán egy hatékonyabb adminisztrációról.

A második kellemetlen igazság az, hogy a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer sem élvez osztatlan népszerűséget, még a privilegizált „Háromtucatos Klub” berkeiben sem. Ez a rendszer nem a magasabb erkölcsi eszmék spontán diadalán alapul, hanem az egypólusú világot uraló amerikai hegemónián.

A szabályokon alapuló nemzetközi rendszer összes politikai és gazdasági előnye, a háborúk és a nyomor visszaszorítása világszerte, a demokrácia és az emberi jogok térhódítása együttvéve sem tette ezt a berendezkedést általánosan népszerűvé. Hogy miért? Mert még azok, akik a legnagyobb gazdasági és politikai hasznot húzták belőle, sem tudják megbocsátani azt, hogy egy olyan világrendről van szó, amit kívülről erőszakoltak rájuk és aminek az ideáljai és alapelvei igen szelektíven vannak alkalmazva.

A harmadik kellemetlen igazság pedig az, hogy a világ közel 150 semleges állama legalább annyira retteg a Nyugat vehemenciájától, mint az orosz agressziótól.

Ezeknek az országoknak tekintélyes része az USA és a Nyugat megbízható szövetségese volt hosszú évtizedeken át. Az orosz rablóháború és expanzionizmus félelemmel tölti el őket és semmit sem szeretnének jobban látni, mint Oroszország hatalmának meggyengülését, mielőtt még az agresszió az ő partjaikat is eléri.

Oroszország évtizedeken át a „spoiler”, a „Rontó Pál” troll-szerepét játszotta a nemzetközi rendszerben. Az orosz aknamunka az amerikai befolyást próbálta aláásni, de az ostor rendszerint nem az USA-n, hanem a regionális szövetségesein csattant.

Ha ez mind igaz, akkor miért nem támogatják semlegesek a Nyugat keresztes hadjáratát az orosz agresszió ellen?

Azért, mert a Nyugat mániás depressziós zsigeri reakciói számukra legalább annyira ijesztőek és félelmetesek, mint a hidegen számító orosz agresszió. Ezeknek az országoknak a szemében

a Nyugat nem racionális játékosként lép fel a kontinentális ragadozó ellen, hanem egy kiszámíthatatlan és vehemens erőként, ami még saját magát sem képes kordában tartani.

A nyugati közvélemény klímaválságon és BLM-en köszörült hangulatváltásai irracionális gyűlölet-hullámokat gerjesztenek, melyeknek rég halott orosz zeneszerzők éppen úgy áldozatául estek, mint a háborút elutasító, alapvetően szabadelvű orosz művészek és sportolók.

A divatossá vált orosz-gyűlölet pont annak a rasszizmusnak egy új és virulens formáját teremtette meg, ami a haladó Nyugat szemében a legfőbb ősbűnnek számít, feltéve, hogy azt valaki más követi el.

A semleges államok vezetői döbbenten nézik a nyugati politikusokat, akik ahelyett, hogy vezetnének, inkább egy infantilis, háborúról racionálisan gondolkodni képtelen közvélemény marionett-bábjaiként rángatóznak.

A német politika óránkénti változásai az ukrán fegyverszállítások ügyében csupán egy példa a sok közül. Az amerikai és európai cégek, melyeknek elsősorban a saját részvényeseik érdekeit kellene szem előtt tartaniuk, politikai játékosokká váltak, és magánháborút viselnek a Gonosz Birodalom ellen. A Nyugat szankció-politikája is inkább vak vagdalkozásnak tűnik, mint a gazdasági hadviselés jól átgondolt gyakorlásának. A racionális kalkulus teljesen eltűnt, helyét az ártani vágyás ádáz dühe vette át. Az öngólokat pedig már régóta nem számolja senki.

MIndennek láttán vajon mit mondhat magának a 150 semleges ország vezetője?

Azt, hogy ha így néz ki a szabályokon alapuló világrend restaurációja, akkor köszönjük szépen, inkább nem kérünk belőle.

Nem a Nyugat céljaival van bajunk, hanem a móddal, ahogyan azok elérésére törekszik. Elvégre, mi a garancia arra, hogy nem mi leszünk a következő célpontjai a nyugati keresztes hadjáratosdinak?

Ha az orwelli „két perc gyűlölet” hatékony fegyvernek bizonyul Oroszország ellen, akkor lehet, hogy a Nyugat arra a következtetésre jut, hogy megtalálta azt az eszközt, aminek segítségével át tudja formálni a világot a saját képmására.

A jövőben egy klíma-egyezmény ratifikálásának elmulasztása képezheti majd a casus bellit. Vagy egy hirtelen valahonnan előkapart és leporolt áldozat-csoport ellen elkövetett vélt, vagy valós attrocitások. Talán az eretnek energiapolitika, egy bizonyos energiafajta előnyben részesítése egy másikkal szemben…

Ezek azok a félelmek, amik miatt a 150 semleges ország mindent meg fog tenni, hogy meghiúsítsa a Nyugat politikai, gazdasági és kulturális szankció-politikáját Oroszországgal szemben. Még azok is, akik hajlandók segítséget nyújtani az orosz agresszió katonai megfékezéséhez, minden erejükkel szabotálni fogják a nyugati keresztes hadjárat egyéb formáit.

2022-ben a Nyugat magára maradt.

Ezt a tényt a saját belső propagandánk épp oly hatékonyan titkolta el, mint az orosz belső propaganda az ukrán háború valódi jellegét. Itt az ideje felismerni végre a valóságot és elgondolkodni azon, hogy mit is kellene tennünk, hogy a 150 semleges ország felzárkózzon a Nyugat mögé.

• Az első és legfontosabb teendő: Visszatérni a racionalitás és az önmérséklet talajára. A Nyugatnak azt az üzenetet kell közvetítenie a semleges országok felé, hogy a gyeplő felelős és józan kezekben van.
• A második: Újrafogalmazni az új hidegháború céljait és egy deeszkalációs pályára lépni Oroszországgal szemben.
• A harmadik: Le kell hűteni a háborús retorikát és meg kell próbálni az orosz néphez szólni, éket verve közé és az orosz politikai vezetés közé.
• A negyedik: Konzultálni a semleges országokkal és kérésekkel fordulni hozzájuk, fenyegetések és diktátumok helyett.
• És az ötödik: sokkal szerényebbre venni a figurát. A világ országainak döntő többsége köszöni szépen, nem kér a Nyugatot elárasztó kultúr-harcból, a radikális társadalmi ideológiákból és világátalakító eszmékből.

A Nyugatnak arra a néhány eszméjére kell összpontosítania, amelyek a saját civilizációjának az alapjait képezik. Ezeknek az útját kell egyengetnie türelemmel és mértéktartással.

Ha ez a fordulat nem következik be, és a Nyugatnak nem sikerül a saját hajánál fogva kihúznia magát a maga gerjesztette mocsárból, akkor a hosszú háború a 21. század diktatúrái ellen igen magányos lesz.

Robert C. Castel összes cikkét elolvashatja itt.