Egy jólétben lezüllött politikus-generáció a tűzzel játszik

A német parlament április 28-án, csütörtökön 586 szavazattal száz ellenében úgy döntött, hogy „folytatni kell, és ha lehet, fel kell gyorsítani az Ukrajnának szánt fegyverszállításokat. A csereszállítások keretében ki kell terjeszteni a támogatást a nehéz fegyverekre és komplex rendszerekre is.” Továbbá a parlament támogatásáról biztosította a kormányt az eddig megtett különböző intézkedések terén, különösen kiemelte a német infrastruktúra átalakítására tett lépéseket, amelyek állítólag az orosz energiafüggőség megszüntetését célozzák. A parlamentben a pária, szektává zsugorodott AfD-n és a már alig létező Die Linken kívül minden párt felsorakozott a háborúban való aktív részvétel mellett – mindezt anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna, néhány elemi kérdést feltenni. Koenen Krisztina véleménycikke.

Milyen célt követ a német parlament a háborúban való részvétellel? Mert ne áltassuk magunkat, a nehéz fegyverek szállítása csak egy lépésre van a háborúban való aktív részvételtől, és biztosak lehetünk benne, hogy az oroszok ezt a lépést pontosan így is értelmezik. Nem volt véletlen, hogy pont egy nappal a parlamenti döntés előtt állították le a Lengyelországba és Bulgáriába irányuló gázszállításokat: Az intézkedést figyelmeztetésnek szánták Németország irányába.

Továbbá: Érdeke-e Németországnak, a német polgároknak, ebben a háborúban részt venni?

És ebből következően: Mi az ország érdeke, helyes-e eszkalálni vagy inkább megfékezni kellene az orosz-ukrán háborút?

Ha a parlament szerint a háború célja Oroszország megsemmisítő veresége és a két nagyhatalom közötti egyensúly hosszútávú eldöntése Amerika javára, akkor csak a totális háború lehetséges, amelyben Németország és Nyugat-Európa az amerikaiak proxy-háborúját vívja, és elfogadja Európa hadszíntérré válását.

Valóban a rendszerek háborújáról lenne itt szó, amely csak a végső győzelmet ismeri?

Vesszen a Z!

Németország nagy erőkkel lép fel a „Z” betű használata ellen, ami gyakran, finoman szólva érdekes kérdéseket vet fel. Krisztina Koenen jelenti Németországból.

Erre a felfogásra utalnak az olyan megfogalmazások, mint hogy „Ukrajna a szabadságért, a nyugati értékekért, a demokráciáért harcol”, és ezért állítólag minden demokratának kötelessége lenne Ukrajna – illetve sokkal inkább az USA – oldalán belépni a háborúba. A demokrácia léte azonban sohasem a hadszíntereken, hanem a nemzeti határokon belül dől el.

A német demokráciát otthon, a német utcákon és a parlamentben kell megvédelmezni, és ugyanez vonatkozik az ukránokra is. Mégis hogyan nézne ki az a demokrácia, amelyik az amerikai és nyugateurópai fegyvereken nyugszik?

Németország, a legjelentősebb európai hatalom, amely nélkül az Európai Unió létezni sem tudna, mérséklőleg hathatna mind Amerika, mind Ukrajna és Oroszország irányába, vállalhatna közvetítői missziókat, tárgyalhatna minden szinten egy fegyvernyugvás érdekében. De erről szó sem esik, és a rendszermédia segítségével mindenkit hazaárulónak és fasisztának titulálnak, aki ilyen és hasonló javaslatokat merne tenni. A német politikai elit úgy látszik megmámorosodott a saját jelszavaitól, úgy, hogy nem tartja szükségesnek ezeket a lehetőségeket akár megfontolni is.

Egy hihetetlen jólétben felnőtt és lezüllött politikus-generáció saját moralizálásától ittasan nyilvánvalóan fel sem bírja fogni a háború szörnyűségét és a háború által sújtott emberek szenvedését. Miközben szinte kéjesen szörnyülködnek az ukrajnai képeken, semmilyen együttérzésre sem képesek, sem a háború áldozataival, sem saját polgáraikkal szemben. Nem véletlen, hogy főleg a 2. világháborút még ismerő öreg szociáldemokraták, mint Klaus von Dohnanyi figyelmeztetnek a mai kizöldült kalandorok által kihívott hatalmas veszélyekre.

Olaf Scholz kancellár úgy látszik még valamit megőrzött az elődök erkölcsi beállítottságából, de nyilvánvalóan sem pártja, sem annak koalíciós partnerei nem követik ezen az úton.

Németország a Zöldek zsákmánya lett

Külügyminiszterük az ukrajnai válság kellős közepén a klímaharc és az erdősítés időszerű kérdéseiről egyeztetett Lavrovval és Zelenszkijjel. Krisztina Koenen elemzése.

A rendszerpárti propagandagépezet már most előkészíti a lakosságot az ínséges idökre, de még mindig úgy tesz, mintha elfogadható apróságokról lenne szó, mint ritkábban mosdani és csak két naponként bugyit váltani. A jövőben ritkábban járhatunk moziba és vendéglőbe, mondja Robert Habeck gazdasági és klímaügyi miniszter,

mintha csak kevesebb szórakozásról lenne szó, és nem arról, hogy belátható időn belül nem lesz áram, olaj, benzin és gáz.

Habeck viszonya a valósághoz amúgy is ziláltnak mondható: katari kolduló útjáról hazatérve nem létező szerződésekről fantáziált, lengyelországi látogatása után állította, hogy megállapodott volna a gdanski olajkikötő német használatáról, amit a lengyelek azonnal megcáfoltak. Habeck egyik győzelmi jelentést a másik után adja ki, hogy mennyivel sikerült megint az orosz szén-, olaj- és gázszállításokat csökkenteni, csak azt nem árulja el, hogy mivel is fogják azokat pótolni.

Aki a bruttó nemzeti termék az olaj- és gázembargó esetén fenyegető majdnem hét százalékos visszaesését, egész iparágak leállását és tönkretételét, a már most két számjegyű inflációt és a fenyegető tömeges munkanélküliséget elhanyagolható apró nélkülözésként állítja be, az nyilvánvalóan semmilyen felelősséget nem érez ennek az országnak és polgárainak a jövőjét illetően.

De talán pontosan ez a terv, a zöld kommunizmus látomása. Innen tekintve új értelmet kap az oroszok ingerlése: legyenek ők azok, akik a gáz- és olajszállítást befejezik, miattuk kell majd a hadigazdaságot bevezetni, amelyből majd megszületik az új klímaigazságos társadalom. Nem véletlenül üdvözölte a parlamenti többség a hadiszállításokkal egy mondatban az infrastruktúra eddigi átalakítását.

A német polgárság nincsen felkészülve erre a politikai fordulatra.

A német kormánypártok háborúzni akarnak – a választók azonban nem annyira

„Zöldek = háborús uszítók!” – dühös tömeg és füttykoncert fogadta Északrajna-Vesztfáliában a zöldek társelnökét.