Az Ukrajna elleni orosz támadás mellékhatásaként alig fél éves kormányzás után szakítópróba előtt áll a német szocdem-zöld-szabaddemokrata kormánykoalíció. A megosztó kérdés az, hogy milyen fegyvereket szállítson Németország az ukrán hadseregnek. Míg a zöldek és a szabaddemokraták követelik a nehéz, támadó jellegű fegyverek szállítását, addig a tradicionálisan oroszbarát szociáldemokraták és a kancellár ellenzik ezt. Az ellenzéki CDU pedig megpróbálja az ellentétet kihasználni és éket verni az eddig meglepően egységes koalíciós pártok közé, ami egyúttal a kancellárt is gyengítené.
Kezdjük a tényekkel: Olaf Scholz kancellár eddig a mérsékelt erőkhöz tartozott, elutasított minden radikális követelést, mint az azonnali gáz- és olaj-bojkottot és a nehéz támadó fegyverek szállítását Ukrajnába. Mindezt azzal indokolta, hogy Németország nem sodródhat bele ebbe a háborúba, és nem kerülhet olyan helyzetbe, amely az energiaellátás összeomlásához, az ipar tartós károsodásához és a lakosság nélkülözéséhez vezetne. Közben Zelenszkij ukrán elnök állandóan keresetlen hangnemben és gesztusokkal támadja Németországot nemcsak a fegyverszállítások, hanem a németek számára nélkülözhetetlen orosz energiaszállítások miatt is.
Úgy tűnik, hogy Scholzzal ellentétben mindenképpen azon van, hogy Németország a háború részesévé váljék, amiben a német elit nagy részének támogatására számíthat.
Oroszországgal összefonódott szocialisták
Scholz józansága azonban sajnos nem olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik. Az SPD régóta szoros és baráti kapcsolatokat ápolt Putyin Oroszországával, elég megemlíteni, hogy Gerhard Schröder volt szociáldemokrata kancellár fontos pozíciókat tölt be a Nord Stream részvénytársaságban és a Rosneftnél, valamint ez év februárjában jelölték a Gazprom felügyelői bizottságába. Így tehát elég volt a szociáldemokraták orosz kötödéseire rámutatni, ha valaki Scholz visszatartását bírálni kívánta.
Hogy Scholz ez esetben talán mégis az ország érdekeit akarná védelmezni, szinte fel sem merült.
Scholz hetek óta a rendszermédia hihetetlen nyomása alatt áll. Az erkölcsi felsőbbrendűség álláspontjából érvelő újságírók Zelenszkijt követve gyakorlatilag vádlottként kezelik Scholzot – mint mindenkit, aki a frissen fellángolt német bellicizmus ellen merészel érvelni.
Mintha a rendszerelit megmámorosodott volna annak a lehetőségétől, hogy Németország egyszer végre a jó oldalán vehetne részt egy európai háborúban.
Érdekes módon főleg azok a vérmes pacifisták akarnak az utolsó ukránig az orosz agresszor ellen harcolni, akik eddig legszívesebben minden puskából ekevasat kovácsoltak volna. De még az eddig józanabb újságírók és a nyilvánosság úgynevezett képviselői is minden fenntartás nélkül a nehéz támadó jellegű fegyverek szállításának hívei, anélkül, hogy a lehetséges konzekvenciákról, a háború esetleges további kiterjedéséről elgondolkodnának. Ugyanezek, az eddig mérsékeltnek számító véleményformálók, sőt, még az ellenzéki média képviselői is, követelik a zöldektől és szabaddemokratáktól, hogy végre szabaduljanak meg az „oroszokkal összefonódott” szocialistáktól.
A valóságban már egy ideje folynak a vitatott fegyverszállítások, csak éppen nem direkt úton. Németország Szlovéniának szállít Marder típusú lövészpáncélosokat, amiért Szlovénia cserében 40-50 T 72-es orosz gyártmányú páncélos járművet szállít Ukrajnának. Most azonban az ukrán kormány – nem utolsó sorban azért, hogy a német kormányt végre egyértelmű elkötelezettségre kényszerítse és bevonja a háborúba – a Rheinmetall fegyvergyártó cégnél száz Mardert rendelt.
Mivel ez esetben háborús övezetbe irányuló fegyverszállításról lenne szó, amit német törvények tiltanak, a szövetségi biztonsági tanácsnak kell a témában döntenie, melynek elnöke nem más, mint a német kancellár.
CDU: A parlamenttel a kancellár ellen
Friedrich Merz, CDU elnök és a parlamenti frakció vezetője kapott az alkalmon és a következőket mondta: „Ha a kormány nem cselekszik, akkor a parlamentnek kell cselekednie.” A parlamentben a többség a fegyverszállításokat támogatja, állította, csak egy kisebbség lenne ellene. Ha a kormánynak nem sikerülne a saját többségét mozgósítani, akkor a kormány helyett a parlament fog dönteni, fenyegetőzött Merz.
Optimizmusa minden bizonnyal megalapozott. Az FDP, a szocialisták koalíciós partnere, többségében szintén a fegyverszállítások híve. A pártvezetőség ezen a hétvégén párkonferencián döntött a kérdésről. Ukrajnának gyors és hatékony segítségre van szüksége, áll az elnökség határozatában: „Ehhez tartozik a nehéz fegyverek szállítása, valamit a fegyverek gyors rendelkezésre bocsátása a német ipar által. A költségeket Németország állja”. Kissé enyhíti a szocdemek elleni támadás élét, hogy a kongresszuson Christian Lindner pártelnök kimondottan a kancellár védelmére kelt, és a határozatot annyiból mérsékelte, hogy leszögezte:
„Mindent meg kell tennünk az ukrán győzelemért, de saját biztonságunk ennek határt szab.”
Vagyis továbbra is létezik egy tág értelmezési folyosó.
A legcsodálatosabb azonban az eddig mélyen pacifista Zöld párt pálfordulása. Ez azon a fikción alapul, hogy az ukránok állítólag a zöldek által képviselt „európai értékekért” harcolnának, vagyis az LGBT-jogokért, a klímáért, a rasszizmus és az öreg fehér férfiak hatalma ellen.
Hogy Zelenskij ukrán elnök kimondottan fehér és férfi, szintúgy, mint ahogyan a hadsereg tagjai is kizárólag fehér, kimondottan férfias férfiak, hogy közülük nem kevesen a nemzeti szocializmust és a kisebbségek nélküli egységes ukrán nemzetállam eszméit támogatják, az ezen az ábrándon mit sem változtat.
Elképzelésükben ezzel szemben áll Oroszország és az ugyanúgy férfias Putyin elnök, aki azonban a maradi, patriarchális elnyomó rendszer képviselője, a fosszilis energiahordozók ura. Ebben a fikciókból összeállított, fantasztikus fekete-fehér világban a jó és a rossz szerepe egyértelműen ki van osztva, és a Zöld párt, mint a tiszta erkölcs megtestesítője, természetesen minden erejével a jó oldalán áll. Valami nagyon hasonló felfogás sarkallhatja a szabaddemokratákat is, akik a hazai gender- és klímaharcban igyekeznek még a zöldeket is felülmúlni.
A parlament bevetése a kancellárral folyó vitában egyelőre még csak fenyegetés. Lehet, hogy Scholz még a valószínű többségi döntés előtt megadja magát, feladja eddigi álláspontját, és így átmenetileg – nagy áron – megmenti a koalíciót és saját kancellárságát. Merz még habozik, hogy megragadja-e az alkalmat a kancellárságra egy ilyen kritikus időszakban, amikor minden lépés gyorsan katasztrofális következményekkel járhat. Merz gyenge ember, nem harcos típus, és nagyon rosszul tűri a kritikát, és ezért kérdéses, hogy az erős zöld Robert Habeck mellett nem ugyanolyan gyengének bizonyulna-e, mint most Olaf Scholz – és ezt talán maga is tudja.
Egy kivételesen józan hang
Eddig csak igen kevesen mertek a rendszerelit háborús hisztériájával szembeszállni. Ezért itt idéznénk egy kivételesen józan hangot, Stefan Austot, a Die Welt-médiacsoport főszerkesztőjét. Arra a kérdésre, hogy hogyan értékeli Olaf Scholz tartását, egy interjúban azt válaszolta:
„Számomra egy elővigyázatos és megfontolt kancellár jobb, mint valaki, aki – akár a legjobb szándékok által vezérelve – a háború kiterjesztését segíti elő. Ukrajna fegyverekkel való támogatása minden bizonnyal szükséges, de nagyon nehéz megítélni, hogy a »nehéz fegyverek« szállításával mikor lépjük át a háborús részvétel határát. … A célnak a háború befejezésének kell lenni, és mindent meg kell tenni – vagy éppen hogy bizonyos dolgokat nem szabad megtenni – azért, hogy a háború semmiképpen se lépjen át bizonyos határokat. Mert akkor nemsokára egész Európa lángban ég majd.”
Majd így folytatja:
„Minden felháborodás és erkölcsi meggondolás mellett nem szabad a következő kérdést megkerülni: Megnyerhetjük ezt a háborút? És ha nem: hogyan jövünk ki belőle? … A korlátlan orosz gázszállításokra épülő energiafordulatról, az atom- és szénenergia feladásáról már most bebizonyosodott, hogy éretlen meggondolásokon alapul. Putyin ukrajnai hadjárata remélhetőleg visszahozza a politikai ábrándok követőit a valóságba.”
Így Stefan Aust, egy eddig magányos józan hang a mai Németországban.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.