A szabadság nem lehetséges nemzet nélkül

A pészah emlékeztet bennünket arra, hogy a nemzethez való tartozás érzése és egy ország, amelyet otthonunknak nevezhetünk, alapvető fontosságú a felszabadulásunkhoz – írja Jonathan S. Tobin a JNS főszerkesztője.

Ez az év legnépszerűbb zsidó ünnepe. Bár az amerikai zsidóság leggyorsabban növekvő és talán hamarosan a legnagyobb részének számító csoportja az, amelyet a demográfusok „vallástalan zsidóknak” neveznek,

a pészah még mindig az az ünnep, amelyet széles körben megtartanak.

Ennek a népszerűségnek az egyik következménye azonban egy olyan országban, ahol a zsidó közösség elsősorban világi, nem pedig vallásos, hogy a pészahot gyakran eltérítik azok, akik nem a tényleges vallási célhoz kapcsolódó ügyek előmozdítására akarják felhasználni.

Az egyik legundorítóbb kísérlet, hogy a Haggadát valami lényegében nem-zsidóvá változtassák, az volt, amelyet a Voice for Peace nevű anticionista zsidó csoport adott ki. A zsidók felszabadításáról szóló hagyományos történetet a palesztinai arabok Izrael általi állítólagos elnyomásáról szóló történettel cserélte fel. Ebben a zsidók most a fáraó, míg a nép, amelynek célja a bolygó egyetlen zsidó államának elpusztítása, a szabadságra vágyó zsidó rabszolgákként jelenik meg. Ez nemcsak az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus igazságát állítja a feje tetejére, hanem sértés, amely más kontextusban megbocsáthatatlan kulturális kisajátításnak minősülne.

Ez egy szélsőséges példa, de azon zsidók számára, akik a világot egy olyan univerzalista szemüvegen keresztül látják, amely a társadalmi igazságosságról szóló kortárs elképzeléseket a zsidó hit összegzéseként kezeli, aligha meglepő, hogy a pészahot sokan a politika eszközének tekintik.

Ez egy olyan korszak, amikor a politika ma már azt a szerepet játssza, amelyet korábban a vallás töltött be sok ember életében.

Így talán várható volt, hogy az ünnepet úgy alkotják újra, hogy a zsidó sajátosságokat háttérbe szorítják olyan eszmék javára, amelyeket könnyebben megérthetnek azok, akiknek kényelmetlen a túl sok zsidóság.

Ezen a pészahon arra emlékezünk, hogy nem mindenkinek adatott meg a szabadság

„Amikor összegyűlünk családjainkkal, örvendezzünk, miközben az Egyiptomból való kivonulást idézzük fel. De emlékezzünk meg azokról is, akik kevésbé szerencsések, mint mi.”

Talán a legjobb dolog, amit idén tehetünk, az az, hogy a széder alapüzenetének mélyére ásunk, és világossá tesszük, hogy van benne egy nagyon is időszerű üzenet, amelynek még azokat is meg kellene szólítsa, akik nagyrészt idegenkednek a zsidó hagyománytól.

Talán a szekuláris zsidók nem igazán érdekeltek abban, hogy megértsék, hogy

a zsidó rabszolgák felszabadításának lényege nem tisztán önmagukért volt, hanem azért, hogy Istenüket szolgálhassák.

Mózes, aki az Exodus történetének hőse, hiányzik a Haggadából. Ez azért van, mert az üzenet nem egy emberről szól, még ha olyan nagyszerű is, mint Mózes. Sokkal inkább arról, hogy az újonnan felszabadult rabszolgák csak azáltal válnak néppé, hogy hisznek abban az Istenben, aki kivezette őket Egyiptomból.

Ennek a folyamatnak a lényege, hogy ami történik, az nem pusztán egy börtönből való kiszabadulás egy elnyomott helyről, hanem egy küldetéssel és otthonnal rendelkező nép megteremtése.

Mindez azt jelenti, hogy miközben a pészah aktualitásai szinte mind a judaizmus univerzalista elemeiből táplálkoznak, amely a világot Isten igazságos uralma alatt kívánja egyesíteni, a felszabadulás egy egységes nép megteremtéséről szól, amelynek egyedi feladata végül a nemzetépítés kell, hogy legyen azon a földön, amelyet végül otthonuknak fognak nevezni. Nem véletlen, hogy a széder azzal az ígérettel zárul, hogy jövőre Jeruzsálemben leszünk, és

ha jelenleg rabszolgák vagyunk is, arra törekszünk, hogy ott szabadok legyünk.

Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.

„Jövőre Ukrajnában” – így ünneplik a pészahot az ukrajnai zsidó menekültek

Sok ukrajnai zsidó úgy ünnepli az Egyiptomból való szabadulás ünnepét, hogy közben maga is menekült.