Oroszország ukrajnai inváziója óta az orosz ortodox egyház vezetője megvédte Oroszország tetteit, és a Nyugatot okolta a konfliktusért – kezdi Scott Kenworthy, a Miami Egyetem összehasonlító vallástudományi professzora a The Jerusalem Postban megjelent véleménycikkét.
Kirill pátriárka támogatása egy olyan ország lerohanása mellett, ahol több millió ember tartozik a saját egyházához, arra késztette a kritikusokat, hogy arra a következtetésre jussanak, hogy az ortodox vezetés alig több, mint az állam egyik meghosszabbított karja.
Kenworthy szerint a valóság ennél sokkal bonyolultabb.
Az orosz egyház és az állam közötti kapcsolat mélyreható történelmi átalakulásokon ment keresztül, nem utolsósorban az elmúlt évszázadban – ami a keleti ortodoxia kutatójaként Kenworthy munkája középpontjában áll.
Az egyház jelenlegi támogatása a Kremlnek nem elkerülhetetlen vagy eleve elrendelt, hanem tudatos döntés, amelyet meg kell érteni.
Szovjet eltolódások
Bizánc és Oroszország vezetői évszázadokon át nagyra becsülték az egyház és az állam harmonikusan együttműködő „szimfóniájának” gondolatát – ellentétben az egyes nyugati országokra jellemző versengőbb kapcsolatokkal.
Az 1700-as évek elején azonban Nagy Péter cár reformokat vezetett be az egyház nagyobb ellenőrzése érdekében – ez is része volt azon törekvéseinek, hogy Oroszországot jobban Európa protestáns részéhez hasonlóvá tegye.
Az egyháziak egyre inkább nehezményezték az állam beavatkozását. Az 1917-es februári forradalom utolsó órájában nem védték meg a monarchiát, abban a reményben, hogy a „szabad egyház egy szabad államban” vezető szerephez jut.
A hatalmat átvevő bolsevikok azonban egy militáns ateizmust vallottak, amely a társadalom teljes szekularizálására törekedett. Az egyházat fenyegetésnek tekintették a régi rendszerhez való kötődése miatt. Az egyház elleni támadások az olyan jogi intézkedésektől kezdve, mint a vagyonelkobzás, egészen az ellenforradalom támogatásával gyanúsított papság kivégzéséig terjedtek.
Tihon pátriárka, az egyház feje a forradalom idején bírálta az egyház elleni bolsevik támadásokat, de utódja, Szergy metropolita püspök 1927-ben hűségnyilatkozatot tett a Szovjetuniónak. A vallásüldözés azonban csak fokozódott, az elnyomás az 1937-1938-as nagy terror idején érte el a csúcspontját, amikor papok és egyszerű hívők tízezreit egyszerűen kivégezték vagy a Gulágra küldték.
Az 1930-as évek végére az orosz ortodox egyház majdnem megsemmisült.
Kenworthy azt írja, hogy a náci invázió hozott aztán drámai fordulatot. Sztálinnak szüksége volt a nép támogatására Németország legyőzéséhez, ezért engedélyezte a templomok újranyitását. Utódja, Nyikita Hruscsov azonban az 1950-es évek végén új lendületet adott a vallásellenes kampánynak, és a szovjet időszak hátralévő részében az egyházat szigorúan ellenőrizték és marginalizált helyzetbe hozták.
Kirill kampányai
A Szovjetunió felbomlása újabb teljes fordulatot hozott. Az egyház hirtelen szabad lett, ugyanakkor az elnyomás évtizedei után hatalmas kihívásokkal nézett szembe. A szovjet ideológia összeomlásával az orosz társadalom sodródni látszott.
Az egyházi vezetők igyekeztek visszaszerezni korábbi pozíciókat, de kemény konkurenciát jelentettek az új erők, különösen a nyugati fogyasztói kultúra és az amerikai evangéliumi misszionáriusok.
Az első posztszovjet egyházfő, Alekszij II. pátriárka távolságot tartott a politikusoktól. Kezdetben azok nem nagyon fogadták el az egyház céljait – beleértve Vlagyimir Putyint is az első két ciklusában, 2000 és 2008 között. Az utóbbi években azonban az elnök felkarolta az orosz ortodoxiát, mint a posztszovjet identitás egyik sarokkövét. Az egyházi és állami vezetés közötti kapcsolatok jelentősen megváltoztak, mióta Kirill 2009-ben pátriárka lett. Gyorsan sikerült elérnie, hogy az állam visszaadja az egyházi tulajdont, bevezessék a vallásoktatást az állami iskolákban és a katonai lelkészeket a fegyveres erőknél.
Kirill emellett a nyugati liberalizmus, a fogyasztói társadalom és az individualizmus kritikáját népszerűsíti, amelyet szembeállít az orosz „hagyományos értékekkel”.
Ez az elképzelés azt állítja, hogy az emberi jogok nem egyetemesek, hanem a nyugati kultúra termékei, különösen, ha azokat kiterjesztik az LMBTQ emberekre is. A pátriárka segített az „orosz világ” eszméjének kidolgozásában is: egy olyan puha hatalmi (soft power) ideológiáén, amely az orosz civilizációt, az oroszul beszélőkkel való kapcsolatokat a világ minden táján, valamint az Ukrajnára és Fehéroroszországra gyakorolt nagyobb orosz befolyást támogatja.
Bár az oroszok 70-75%-a ortodoxnak tartja magát, csak kis százalékuk vesz részt aktívan az egyházi életben.
Kirill igyekezett „újraegyháziasítani” a társadalmat, azt állítva, hogy az orosz ortodoxia központi szerepet játszik az orosz identitás, hazaszeretet és kohézió – és egy erős orosz állam – szempontjából. Emellett egy erősen központosított egyházi bürokráciát hozott létre, amely Putyinét tükrözi, és elfojtja az eltérő hangokat.
Egyre közelebb az államhoz
A kulcsfontosságú fordulópont 2011-2012-ben következett be, a választási csalás elleni tömeges tüntetésekkel és Putyin azon döntésével, hogy indul a harmadik ciklusáért.
Kirill kezdetben párbeszédre szólította fel a kormányt a tüntetőkkel, később azonban fenntartások nélkül támogatta Putyint, és az első két ciklusa alatt tapasztalt stabilitást és jólétet „Isten csodájának” nevezte, szemben a viharos 1990-es évekkel – írja a Miami Egyetem vallásprofesszora.
2012-ben a Pussy Riot, egy feminista punkcsoport tüntetést rendezett egy moszkvai katedrálisban, hogy bírálja Kirill Putyin iránti támogatását – ez az epizód azonban valójában közelebb hozta egymáshoz az egyházat és az államot.
Putyin a Pussy Riotot és az ellenzéket a dekadens nyugati értékekhez igazodónak, magát pedig az orosz erkölcs, köztük az ortodoxia védelmezőjének állította be.
Putyin sikeresen megnyerte az újraválasztást, és Kirill ideológiája azóta is Putyinéhoz kötődik.
A Krím Oroszország általi annektálása és a donbászi konfliktus 2014-es kirobbanása szintén óriási hatással volt az orosz ortodox egyházra.
Ukrajna ortodox egyházai a Szovjetunió összeomlása után is a moszkvai patriarchátus fennhatósága alatt maradtak. Valójában az orosz ortodox egyházközségek mintegy 30%-a ténylegesen Ukrajnában volt.
A krími és kelet-ukrajnai konfliktus azonban felerősítette az ukránok független ortodox egyház iránti igényét. Bartolomaiosz pátriárka, az ortodox kereszténység szellemi feje 2019-ben megadta ezt a függetlenséget.
Moszkva nemcsak hogy nem volt hajlandó elismerni az új egyházat, hanem megszakította a kapcsolatokat Konstantinápollyal, ami szélesebb körű skizmával fenyegetett.
Az ukrajnai ortodox keresztények megosztottak abban, hogy melyik egyházat kövessék, ami elmélyítette Oroszország kulturális aggodalmait, hogy „elveszíti” Ukrajnát a Nyugat számára.
Nagy tétekkel járó szerencsejáték
Kirill szoros szövetségének a Putyin-rezsimhez fűződő viszonya egyértelműen kifizetődő volt. Az ortodoxia Putyin nemzeti identitásképének egyik központi pillérévé vált. Ezen túlmenően a „hagyományos értékek” „kultúrharc” diskurzusa nemzetközi támogatókat vonzott, beleértve az Egyesült Államok konzervatív evangéliumi keresztényeit is.
Kirill azonban éppúgy nem képviseli az orosz ortodox egyház egészét, mint ahogy Putyin sem képviseli Oroszország egészét. A pátriárka álláspontjai elidegenítették saját nyájának egy részét, és az ukrajnai invázió támogatása valószínűleg meg fogja osztani külföldi támogatóinak egy részét.
Keresztény vezetők világszerte arra szólítják fel Kirillt, hogy gyakoroljon nyomást a kormányra a háború leállítása érdekében.
A pátriárka elidegenítette a Moszkvai Patriarchátushoz hűséges ukrán nyájat. Ennek az egyháznak a vezetői elítélték Oroszország támadását, és felszólították Kirillt, hogy járjon közben Putyinnál.
Egyértelműen szélesebb körű szakadás van kialakulóban:
Számos ukrán ortodox püspök már nem emlékezik meg Kirillről az istentiszteletein.
Ha Kirill az egyház egységének megőrzése érdekében támogatta Oroszország akcióit, most az ellenkező eredmény tűnik valószínűnek – zárja cikkét Kenworthy.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.