Az UnHerd szerzője úgy véli, a folyamatos elnéptelenedés több, mint kellemetlenség és bizony súlyos stratégiai fejtörést okoz Vlagyimir Putyin számára.
„Száznegyvenhat millió [ember] nem elegendő egy ilyen hatalmas területre”
– jelentette ki Vlagyimir Putyin tavaly év végén.
Az oroszok a hatvanas évek eleje óta küzdenek a népességi statisztikákkal. A születések száma nyugaton is stagnál, Oroszországban azonban a problémát tetézi a többlethalálozás: az oroszok csaknem egy évtizeddel korábban halnak meg, mint a britek.
Elnöküket egyértelműen aggasztja, hogy kifogy az állampolgárokból
– írja Paul Morland az Unherd oldalán, aki szerint valójában ez egy „megalázó” állapot, mert az orosz hatalom mindig is a demográfiai alapokra épült.
Alexis de Tocqueville még az 1830-as években előre látta, hogy Oroszország világhatalommá válik, mert „az óvilág nemzetei közül Oroszország az, amelynek lakossága a leggyorsabban növekszik”. Az egyetlen másik ország, ami lakossági potenciállal rendelkezett, az Egyesült Államok volt. Tocqueville meg is jövendölte, hogy „úgy tűnik, mindegyiküket a Gondviselés titkos terve hívta el, hogy egy napon a fél világ sorsát tartsa a kezében.”
Egy évszázaddal később valóban ők voltak a világ két vitathatatlan szuperhatalma.
A 20. század elején Oroszország lakossága 136 millió volt, és még mindig virágzott, miközben a többi európai hatalmak népességgyarapodása lassulni kezdett. Németország lakossága 56 millió fő volt (a gyarmatokat nem számítva).
Friedrich Meinecke történész és közéleti személyiség a szlávok „szinte kimeríthetetlen termékenysége” miatt aggódott, míg Theobald von Bethmann Hollweg kancellár arról panaszkodott, hogy „Oroszország növekszik és növekszik, és egyre súlyosabb rémálomként fekszik ránk”. Valószínűleg ez a nyomás volt a döntő tényező Németország számára is 1914-ben. Akkoriban Gottlieb von Jagow német külügyminiszter a viharfelhők készülődése közben azt írta a londoni német nagykövetnek, hogy
„néhány éven belül Oroszország készen lesz… Akkor tömegével összezúz minket a szárazföldön”.
Az első világháborúban kiderült, hogy a számok nem voltak elegendőek az orosz ipari és szervezeti gyengeség kompenzálására. Ám a második világháborúra Oroszország számbeli fölénye robbanásszerűen megnőtt. A polgárháború és a bolsevizmus borzalmai ellenére a nemzet lakossága a század első évtizedeiben körülbelül háromszor gyorsabban nőtt, mint Németországé. A hadsereg végtelen mennyiségű katonával rendelkezett, a katonai infrastruktúra pedig végtelen munkaerő-kínálattal bírt, így az ország döntő előnyre tett szert a negyvenes években.
A hatalmas terek és a borzasztó időjárás ugyan előnyt jelentett, de végül az orosz emberi erő végtelensége volt az, amely minden idők talán legepikusabb katonai küzdelmében vereséget vert a Wehrmachtra. Erich von Manstein tábornagy így panaszkodott, amikor szembeszállt az orosz hadseregekkel:
„Egy hidrával szembesültünk: minden levágott fej után két új fej nőtt ki.”
De ha a demográfiai bátorság támaszt adott az orosz hatalomnak, akkor a népesség csökkenése aláásta azt az azóta eltelt években – véli Morland. A legtöbb nemzet az emberi történelem nagy részében tapasztalható magas születési és halálozási arányból fejlődött ki: ahogy a halandóság, majd a termékenység csökken, a népesség először bővül, majd a görbe ellaposodik; végül összehúzódhat.
„De Oroszországban ez a folyamat bosszúállóan zajlott le”
– teszi hozzá az elemző.
A Szovjetunió felbomlása idején 290 millió embernek jelentett otthont, 50 millióval több embernek, mint ahányan az USA-ban éltek akkor. Mára ez a szám több mint felére csökkent – az amerikai összlakosság felénél is kevesebben vannak.
Ez nagyrészt a nem orosz köztársaságok, köztük Ukrajna elvesztésének az eredménye (amelynek a jelenlegi konfliktus kitörésekor 43 millió lakosa volt). De a késő szovjet és a korai posztszovjet időszakban az ország öngyilkosság- és alkoholizmus-térképe is romlott, ami különösen az országban élő férfiakat érintette.
Mindeközben az orosz nőknek egyre kevesebb gyerekük született. A Szovjetunió későbbi évtizedeiben a szláv hátországban élő nők életük során becslések szerint átlagosan hat-hét abortuszt hajtottak végre. A Kaukázus és Közép-Ázsia népessége azonban fellendült, megelőzve az oroszokat, a Szovjetunió többségi etnikumát.
Ez különösen a katonaságban bizonyult maró hatásúnak.
Ugyanis évről évre nőtt az újoncok aránya a perifériális köztársaságokból, míg az oroszországiak aránya csökkent; a nyolcvanas évek végén a közép-ázsiai újoncok háromnegyede nem tudott oroszul. (A többnyelvű katonaság problémáival a század elején az Osztrák-Magyar Birodalom szembesült elsőként – amely szét is hullott, jegyzi meg Morland).
A Szovjetunió felszámolása után Oroszország csak a bevándorlás révén tartotta meg népességét. Az etnikailag oroszok visszatértek a már független perifériáról a szovjet hátország területére. Ezután más etnikumokhoz tartozók követték őket északnyugatra, ahol jobbak voltak a kilátások. Legalább másfél millió moszkvai származású etnikailag nem orosz, néhányan például Azerbajdzsánból és Üzbegisztánból, mások pedig Oroszország muszlim régióiból, például Tatárföldről érkeztek.
2013-ban Moszkva polgármestere megesküdött, hogy nem épül több mecset a városban, remélve, hogy elriasztja az újabb muszlim migrációt.
Putyin soha nem fejezte ki nyilvánosan aggodalmát Oroszország etnikai keveredése miatt, de ez a demográfiai rémálom kísérti, és megalapozza világképét is. 2006-ban kampányt indított a nagyobb családok ösztönzésére.
Tavaly pedig így kesergett: „Valamivel több, mint 81 millió cselekvőképes emberünk van. 2024-re és 2030-ra kötelesek vagyunk növelni a létszámot. Ez a gazdasági növekedés egyik tényezője. Nem is beszélve ennek a nagy kérdésnek a geopolitikai összetevőiről.”
Az egy nőre jutó körülbelül 1,5 gyereket tekintve Oroszország továbbra is fogy. A következő évtizedben az előrejelzések szerint Oroszország lakossága évente körülbelül 300 ezerrel fog csökkenni, bár egyesek szerint a visszaesés sokkal gyorsabb lesz –
a következő 15 évben akár 12 millióval.
Morland úgy véli, ez a folyamatos elnéptelenedés több, mint kellemetlenség; és bizony súlyos stratégiai fejtörést okoz. És mit tehet Putyin? – teszi fel a kérdést, miután megjegyzi, úgy tűnik, hogy az eddigi orosz családtervezési politika sem volt elég hatékony.
Egyrészt megoldás lehetne a szomszédos területek elfoglalása. Ám, ha Putyinnak ez lett volna a célja Ukrajnával, a szerző szerint nem sült el jól a terv. Az invázió ugyanis kétségtelenül megszilárdította az ukránok körében azt az érzést, hogy identitásuk különbözik, és semmiképpen sem oroszok.
Másrészt a háború alááshatja Putyin azon terveit is, hogy növelje a születésszámot Oroszország szívében. A szankciók fájni kezdenek, a szülőknek nyújtott nagylelkű kifizetésekre pedig egyszerűen nem lesznek elérhetőek a források. Ellenkezőleg, a gazdasági nehézségek, amelyeket az orosz lakosságnak most el kell viselnie,
valószínűleg tovább csökkentik a gyermekvállalási kedvet.
Ráadásul az emigrálók száma is nőhet Morland szerint: becslések szerint csak az orosz-ukrán konfliktus első tíz napjában 200 000 ember hagyhatta el az országot és valószínűleg további milliók követik őket, bármilyen is legyen a háború végeredménye – részben a rezsim elutasítása miatt, részben azért, hogy elkerüljék a közelgő, szankciók által vezérelt gazdasági válságot, amellyel az ország szembesül.
„Mindeközben Oroszország több ezer fiatalt veszít el az ukrajnai háborúban. Sokan még csak a húszas éveik elején járnak, így nem valószínű, hogy lesz gyerekük, ami nem tesz jót Oroszországnak”
– írja Morland, aki szerint a már öregedő és zsugorodó nemzet egyszerűen nem tudja folytatni azt a fajta kampányt, amelyet a múltban végzett az ország.
„Véget értek a rendkívül magas emberi erővel eltöltött idők. Egy hosszú, felőrlő háborút követő véres megszállás teljesen tönkretenné”
– írja elemzése végén.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.