A zsidó bárók és a Halottak napja

A Kerepesi (Fiumei úti) sírkert zsidó részlegét, a Salgótarján utcai temetőt már nem használják, ma tulajdonképpen egy szabadtéri múzeum, mely az építészeti remekekre vésett neveken keresztül a 20. századforduló kiemelkedő alakjait mutatja be. A mauzóleumoknak már csak kis töredékét keresik fel a rokonok, ennek pedig nem kizárólag a holokauszt az oka.

A Halottak napja katolikus ünnep, melyről sokan úgy tudják, hogy november 1-jére esik, ám akkor valójában Mindenszentek napja van. Tudatlanságunk oka abból fakadhat, hogy akik november 1-jén látogatnak a temetőbe, azok közül számosan nem vallási ünnepként élik meg a napot, hanem egyszerűen az elhalálozott szerettüknek akarnak egy kis tisztelettel és szeretettel adózni, így egyfajta univerzális temetőbejáró napként gondolnak november 1-jére.

Az, hogy sokan nem tudják megkülönböztetni a két ünnepnapot, azért sem meglepő, mert például a szinte minden háztartásban meglévő Új magyar lexikonban a Mindenszentek nem is szerepel. A Halottak napja november 2-án van (ha vasárnapra esik, akkor 3-án), és az interneten is fellelhető Katolikus Lexikon definíciója alapján a következő napja ez a keresztényeknek:

„a földön küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről”.

Az 1910-es években a Kerepesi temető zsidó szekciójában kezdett átalakulni a megszokott tradicionális kegyeleti gyakorlat. A november 1-jei őszi csendet egyre gyakrabban törte meg pazar autómobilok ajtajának csapódása. Hatvany, Kornfeld, Madarassy-Beck, Ullmann és más bárói családok koszorús, virágcsokros alakjai keresve imbolyogtak a temető útjain, míg végül meglelték őseik sírboltját, hogy ott leróják „kegyeletüket”.

Ők már nem jártak az ünnepi Mázkirra, nem mormoltak héber imákat szüleik hantjánál az őszi nagyünnepek előtt és nem gyújtottak gyertyát és mondtak Kádist szeretteik jorcájtjakor, vagyis a halálozási évfordulókor. Nem tették, de legtöbben már nem is tehették ezt, hiszen sokan közülük már katolikusok voltak. Kegyelet volt ez? Az Egyenlőség névtelen cikkírója erős szavakkal foglalta össze a kitértek „újhullámát”:

És amikor ott állnak a sír mellett, vajon melyik imát mondják el: az újat-e, avagy pedig azt a régit, azt az elhagyottat?… Mikor megrezdül lelkükben a fájdalom és emlékezés húrja, nem sír-e fel a lélekben a régi szó, a régi bánat, az elfelejtett és megtagadott zokogás?!

Reméljük, hogy jobb katolikusok, mint amilyen zsidók voltak. Bizonyára azok, mert különben nem jöttek volna el új ünnepükön a régi temetőbe.

A halott némán nyugszik, a halott nem tiltakozik. Ő hozzá már nem ér el az emberi hiúság kicsinyes vásárja, megtisztult lelke megtért őseihez. De, ha lenéz a fáradt, napsugaras őszi napon errefelé jár és látja, mit áldoz a kegyelet neki, akkor visszatér a földről, amelyen már nem keresik lelkek az ő lelkét. Mert az a lélek, amely a Halottak napján keresi őt, nem őt keresi.

Kegyelet? Nem, nem az. A kegyelet ragaszkodik az ősi hagyományokhoz, félti, őrzi és megérzi ennek mély földöntúli jelentőségét. A kegyelet az elhaltak emlékét, lelkét keresi föl.

A kitért […] csak a formákat tartja be, a formákat, amelyeket illik betartani. Nem a halott emlékét tiszteli, hanem a maga kicserélt lelkét akarja elkábítani. Eleget akar tenni a kegyeletnek is, meg az új vallásnak is és – megsérti mind a kettőt. Mert a halottakkal nem lehet kompromisszumot kötni.

Hol sírjaik domborulnak, ott unokáik már nem borultak le… A temető kriptái árnyékában nyugszanak a hétköznapok dolgos emberei, kiknek félköríves macévái terebélyes parcellákon keresztül hullámoznak a horizonton. Az ő utódaik még gyakorolták a kever avot micváját és imáikkal és egy-egy kővel keresték fel az ősök hantját. Fiak, lányok és unokák gondos keze ápolta a szülők és nagyszülők emlékét az ősi tradíciók szellemében, ahogy teszik ezt ma is még páran.

És ezek között a tisztelt és el nem feledett halottak között pihennek azok is, akik kétszer haltak meg. Először akkor, amikor szívük megszűnt dobogni, másodszor pedig azon a napon, amikor a gyermekek és unokák, akikért ezek a nemes szívek dobogtak, elhagyták őseik hitét és ezzel örökre eltemették a szülőknek és nagyszülőknek az emlékét, akiket megtagadtak.

Megtagadták a társadalmi emelkedés szédületében, a pénzszerzés lázában, a becsvágy paroxizmusában.”

Lassanként azonban a kitértek „november elsejei Halottak napja” is visszacsitult a többi nap sorába és az ő családi sírboltjaik végleg elnémultak. A hideg márványfalakon üresen kapaszkodó kovácsoltvas kampók elrozsdásodtak, azokra a ’30-as évektől nem akasztott senki többet koszorút. Nagy családok, domonyi-Brüll, csetei-Herzog, vásárhelyi-Wodianer, bárók, lovagok stb. váltak egy csapásra a múlt egy darabkájává.

Források:

„Elárvult sirboltok”, A Magyar Zsidók Lapja, 1941. 3. évf. 26. szám, 5. o.

„Mikor a kitértek ünnepelnek – Halottak napján a zsidó temetőben”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 44. szám, 4. o.

„Sirboltok, melyek örökre bezárultak – Akik kétszer haltak meg”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 34. szám, 8. o.

Az aradi vértanúk nemzeti poétájából B-listássá lett zsidó költő

Palágyi Lajos ódáját már mint „nacionalista” írta meg. A bolygó zsidó fia lassanként, de szorosan kötődött hozzá a magyar földhöz. Cseh Viktor írása.