Az aradi vértanúk nemzeti poétájából B-listássá lett zsidó költő

Palágyi Lajos az 1890-es évekre metamorfózison ment keresztül, Az aradi vértanuk című ódáját, már mint „nacionalista” írta meg. A pesszimizmus mellett megjelent a vigasztalódás vágya is. A bolygó zsidó fia lassanként, de szorosan kötődött hozzá a magyar földhöz.

Idén 171 éve végezték ki Aradon azt a 13 honvédtisztet, akikben az 1848/49-es szabadságharc leverését gyászoljuk. Az ő hősi emlékük megörökítésére csak a kiegyezés után nyílt lehetőség, aminek kiemelkedő alkotása az aradi Szabadság-szobor lett, Zala György alkotása, melyet 1890-ben lepleztek le.

Az avatásra egy óda is született, melyet akár még ma is szavalhatnánk az október 6-ai megemlékezéseken, ám szerzője, Palágyi Lajos elsősorban a zsidó származása miatt az 1920-as években B-listára került, majd feledésbe merült.

Az aradi vértanúk szobrának leleplezési ünnepélyén elszavalandó ódára a Petőfi Társaság írt ki egy 500 arany frank jutalmú pályázatot. A 41 beérkezett munka közül az író-poéta gárda 1890. június 26-án Palágyi Lajos (1866–1933) 12 szakos versét választotta.

Az aradi szoboravatáson Palágyi versét Somló Sándor (1859–1916) közkedvelt színész szavalta díszmagyarban (részlet):

„(I.) Szabadságharcunk letűnt napvilága!

Te vakító nap e század delén,

Nem pazaroltad sugarad hiába,

Bár vak sötétbe halt az égi fény;

Eszméiden nem győzött az enyészet,

Örökbe hagytad halhatatlan részed’,

Fényeddel fényt hint késő századokra

A tizenhárom vértanú alakja. […]

(III.) Haláluk! Fagyos rémülettől dermedt

Egy ország lelke, látva ily halált;

Bár millió sebből vérezett a nemzet,

Millió tekintet a bitókra szállt;

Lesújtva, némán és kővémeredten,

Vad iszonyattal csüngtünk ama tetten,

S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki,

Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni. […]

(X.) Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek,

Akikben ember-méltóság lobog,

Kik fölemelnek porba süllyedt népet,

Hazát hódítnak s szent ember-jogot,

Kik mindent, mindent a világnak adnak,

Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak

S vállalnak büszkén vértanú-keresztet,

Az ő példájuk követői lesznek.

(XI.) És lesznek, mert a történet nem áll meg,

Időnek méhe meddő nem lehet;

És lesznek, mert kitör, amit homály fed,

Mit nemesek, jók szíve rejteget.

És lesznek, míg hí az a cél, a végső,

Elaggott fajra ifjú nemzedék jő,

Viharral, vésszel bátran megdacolhat

S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap.

(XII.) S ők élni fognak, élni mindörökkön,

Szent lesz, örökké szent a sírgödör,

Amíg az eszmény ki nem hal e földön,

Míg a magyar szellem magasba tör;

Az igét, melyért éltet áldozának,

Szívébe írták az egész hazának;

Utódtól fogja hű utód tanúlni,

Hogyan kell élni s hogyan kell meghalni!”

Az 1890. október 6-i aradi szoboravatási ünnepség. Fotó: Vasárnapi Ujság

Az eseményre egy különleges, mintegy 250 oldalas albumot is készítettek, melybe a gyászos események történelmi megörökítésén kívül bekerültek képek, versek és még eredeti, kézírásos (például Kossuthtól) dokumentumok fakszimile formában – a ritkaságnak számító könyvremeket Palágyi ódája nyitja meg. Az igényes munka három fő részre lett osztva, melynek zárórészét a következőképp fogalmazták meg a Vasárnapi Ujságban:

„Végül mindezeket bezárja annak demonstrálása, hogy vallás, nemzetiségi különbség nélkül édes mindnyájunké e haza, annak gyásza, dicsősége egyaránt és hogy nemcsak a történeti múlton, nemcsak a létezésen, hanem a legmagasabb emberi érdekek alapján nyugszik e közös hazában a magyar fajnak hegemóniája.”

1890-ben tehát még érződött a ’48-as szabadságharcosok eszmeisége.

De ki volt az a Palágyi? Az óbecsei (Bečej, Szerbia) zsidó tanító, Silberstein Mór kisebbik fia, kinek egész gyermekkorát végigkísérte a betegeskedés és a vándorlás, ugyanis apja néhány évente változtatta székhelyét, – egy sor településen, Temesváron (Timișoara, Románia), Abaújszepsin (Moldava nad Bodvou, Szlovákia), Kassán (Košice, Szlovákia), Budapesten, Szikszón, majd újból a fővárosban tanítóskodott, egy klasszikus bolygó zsidó volt.

S míg Palágyi apja tucatnyi iskolában tanított, addig ő egybe sem járt. Apja és bátyja, Palágyi Menyhért (1859–1924) – híres bölcseleti doktor, filozófus, fizikus – mutattak neki egy s mást a világ dolgaiból. Hogy tudásáról papírt szerezzen, csak jóval 30 éves kora után veszi rá magát, így lett rövid időre ő is polgári tanító Hódmezővásárhelyen és tanár a sárospataki állami tanítóképzőn.

Palágyi Lajos (Székely Aladár felvétele)

Első versét már 13 éves korában megírta, írásából pedig a „nekilendülő nemzetközi-szocialista evangélium öntudatlan hangján” nyögtek fel a keserrel teli pesti utcák. Harcolt a világrenddel, szerette a szegényeket és gyűlölte a gazdagokat. Mint az első pesti proletárköltőről beszélnek róla, mégis, mikor verseivel beállított Szász Károly (1829–1905) református püspök-költőhöz, akkor az további írásra biztatta, sőt, beprotezsálta a Vasárnapi Ujsághoz is.

Közeli kapcsolat fűzte Vajda Jánoshoz (1827–1897), aki halála előtt levelet írt a Kisfaludy Társaságnak, szellemi örökségét Palágyira hagyja. Később szerkesztője lett a Háziasszonyok Lapjának, majd bátyjával a Jelenkornak, megint később munkatársa az asszimilációpárti zsidó hetilapnak, az Egyenlőségnek. De írásai más lapokban és kötetekben is megjelentek.

Az 1890-es évekre metamorfózison ment keresztül, Az aradi vértanuk című ódáját, már mint „nacionalista” írta meg. Időközben megismerte az úri osztály lelkét, Madách Imre fia pedig bevezette a Biblia szeretetébe is. A pesszimizmus mellett megjelent a vigasztalódás vágya is. A bolygó zsidó fia lassanként, de szorosan kötődött hozzá a magyar földhöz. Az Anyaföld című époszát az Akadémia Nádasdy-díjjal tüntette ki. A rabszolga című drámáját a Nemzeti Színház az Operában tartott díszelőadásban mutatta be.

Egy évtizeddel később újból nyelvet váltott: az irónia húrjait kezdte pengetni és kijózanítóan gúnyos kötetekkel jelentkezett.

Az október 6-ai iskolai megemlékezéseken mintegy három évtizeden át zengték a nebulók vértanús ódáját. Ám a megöregedett és betegeskedő Palágyit egy újabb eszmerendszer egyszerre B-listás költővé taszította. Ezt mintegy mellékesen tudta meg 1925 koratavaszán, amikor a Központi Zsidó Diáksegítő Bizottság Zeneakadémiára szervezett hangverseny programjából kihúzták hazafias versét. A miniszteri tanácsos telefonon üzent szervezőknek, hogy ha nem húzzák ki Palágyit, akkor a prológusnak „kellemetlen következményei lehetnek”. Palágyi az egészről ennyit nyilatkozott:

„Ami engem illet, nem sokat foglalkozom az ilyen tűszúrásokkal. […] Ezek az urak, Haller Istvántól a legújabb fajvédőkig, fiatal korukban, ha egyetemre jártak, az ifjúság októberi ünnepein »Az aradi vértanuk« című költeményemet szavalták, vagy hallották szavalni, mellyel annak idején az aradi szobrot felavatták és az én iskolai könyveimben és költői antológiákban felvett költeményeimből tanulhattak volna hazafiasságot. Ha ezek most az én hazafiságomat bírálják, ezen csak mosolyogni tudok, aki évtizedeken át Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő és számos más költő társa voltam.”

Már nem számít, de a fel nem olvashatott, a „hazafiság ellen menő” költemény így fejeződött be:

S lesz még jobb kori jövetére

Várnak esdeklő fohászok

S az lesz szenvedésünk bére,

Hogy megszűnik a te gyászod.

Te ujjongsz, hogy hazatérünk

S mi ujjongva révbe érünk,

Vissza hozzád,

Újult hazánk, Magyarország.

Akkor majd, ha ki az ünnep,

Gyűljünk társak, áldozásra

Úton elhalt hőseinknek

Emlékére, néma gyászra.

Úgy hasson át könnyek árján

Új reményünk, mint szivárvány

S ragyogj rád, Boldog hazánk, Magyarország.”

Bibliográfia:

h. a., „B-listára tettek egy hazafias verset – Palágyi Lajos elmaradt prológusáról”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 10. szám, 7. o.

s. g. „Írók arcképcsarnoka – Palágyi Lajos”, in: Supka Géza dr. (szerk.), Literatura, 1933. VIII. évf. 127–130. o.

„Hazai hirek – Palágyi Lajosról”, Egyenlőség, 1890. 9. évf. 27. szám, 10. o.

„Irodalom és művészet – Pályadijjal kitüntetett óda.”, Vasárnapi Ujság, 1890. 37. évf. 27. szám, 424. o.

„Irodalom és művészet – Az aradi vértanuk albuma.”, Vasárnapi Ujság, 1890. 37. évf. 37. szám, 600. o.

A „zsidókérdés” megoldása tíz pontban

Budaváry László viccnek vélt pontjai alig két évtizeddel később a rideg valósággá váltak, melyet ma úgy ismerünk, hogy vészkorszak és holokauszt.