Mit tanulhatna a Trump-adminisztráció Reagantől?

Az Egyesült Államoknak szakítania kell bezárkózó, nacionalista, monopolista politikájával, ugyanis egy nyitott, szabad gazdaság és egy határozott, a szabadság értékeiért fellépő külpolitika összehangolódása pozitív hatással lehet a feszültségektől terhes világkereskedelemre és a diktatórikus rendszerek által elnyomott polgárok jövőbeni életére is.

Donald Trump kormányzata az új esztendő kezdetén kockázatos vállalkozásba fogott az Iráni Forradalmi Gárda egyik vezéregyéniségének kiiktatásával. Az esemény kétségkívül felerősítette az 1979 óta fennálló amerikai-iráni feszültséget, de sokakban felélesztette egy elhúzódó háború kitörésével kapcsolatos aggodalmakat.

A sikeres titkosszolgálati akció megrendítette az iszlám fundamentalista diktatúra rendszerét: az ukrán polgári gép „véletlen” lelövését követően az eddig tiltakozó demonstrációk retorikája megváltozott, a teokratikus diktatúra végét (sőt, Rahani elnök) halálát követelik. Jól látható, hogy a szélsőséges propagandagépezet által beléjük nevelt Izrael- és USA-gyűlölet  alábbhagyott a fiatalabb lakosság körében.

Trump döntése természetesen a radikális baloldali, szocialista, demokrata és liberális körökben is visszatetszést keltett, melyhez a mainstream média is hozzájárult. Az iráni terrorvezér kiiktatása azonban elindított egy olyan folyamatot, mely hosszú távon az intézményesített terrorizmust fenntartó iráni rendszer megsemmisítését is eredményezheti.

Rendszerváltást Iránban!

Amerika jól tenné, ha újra felfedezné a neokon külpolitika néhány alapvetését. Seres László publicisztikája.

Donald Trumpról – és általánosságban a Republikánus Pártról – elmondható, hogy nem éppen a szabadkereskedelem híve, inkább szigorú vámpolitika és nacionalista érzelmek által generált protekcionizmusa határozza meg gazdaságpolitikáját, kapitalista elemekkel vegyítve, ami a foglalkoztatottság és a munkabérek növekedését, illetve az infrastruktúra fejlődését is elősegítette.

Ugyanakkor a Trump-adminisztráció a diplomácia színterén olyan lépésekre szánta el magát, melyeket Ronald Reagan és az 1980-1990 közötti „thatcherista” évtized óta nem tapasztalhattunk.

A Margaret Thatcher nevével fémjelzett „izmus”, mely gyakorlatilag az egész világ korszellemét meghatározta, az Egyesült Államokban is megvetette lábát, a Republikánus Párt színeiben induló Ronald Reagan személyében. Reagan, akárcsak Thatcher, elkötelezett híve volt a neokonzervatív megújulásnak, mely sajátos angolszász irányzat volt,

konzervativizmusa a természetes erkölcsi normák – vagyis az önállóság, az egyéni felelősségtudat, a családcentrikus gondolkodás – tiszteletén alapul, forradalmian újító jellege pedig a gazdasági növekedésbe és modernizációba vetett hitben gyökerezik.

A neokonzervativizmus emellett elkötelezett volt az alkotmányos rend, a joguralom, és a polgári értékek mellett, s ezt az elköteleződést a nemzetközi színtéren is elvárássá tette.

Erről az irányzatról elmondható az is, hogy modern, polgári demokráciát preferáló, szabadpiaci reformokat és közteher-csökkentést szorgalmazó programjával kiváló alternatívát nyújtott a kollektivista, egalitárius, az egyéni szabadságot és tulajdont a szociális demagógia oltárán feláldozó szociáldemokráciával szemben.

Mihez kezd Thatcher örökségével a brit Konzervatív Párt?

Johnsonék politikája sokkal inkább kötődik a szociálkonzervatív vonalhoz, mint a thatcherista neokonzervativizmushoz. Gyenge Dániel írása.

Ronald Reagan-nek egyébként még Thatcher előtt, az 1960-as években kikristályosodott legfőbb tézise volt, hogy nem a privát nagyvállalatoktól, hanem elsősorban a nagyra méretezett kormányzatoktól kell tartania a tulajdonukhoz és szabadságukhoz, jogaikhoz ragaszkodó polgároknak.

Reagan 1981 és 1989 között – kétszer is elnyerve a választók bizalmát – volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Szabadság- és növekedéspárti kormányzására azonban árnyékot vetett az amerikai kettős alapú parlamentáris berendezkedés, melyet a Demokrata Párt – élve alsóházban elfoglalt többségének lehetőségével – sikerrel kihasznált, és ezzel rendre megfúrták a reagani reformokat olyan költségvetés megszavazásával, ami az állami és szociális kiadások növelését célozta.

A legfőbb célkitűzés, miszerint a szövetségi állam költekezését csökkenteni kell annak érdekében, hogy a költségvetés egyensúlyban legyen, és a háztartásoknál több pénz maradjon, így nem vált megvalósíthatóvá.

Ronald Reagan azonban nem kívánt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a szabadpiaci reformok keresztülvihetetlenek a kedvezőtlen politikai körülmények közepette, így arra a lépésre szánta el magát, hogy jelentősen csökkentette az amerikai háztartásokra és vállalkozásokra, kereskedőtársaságokra kivetett közterheket.

Az 1981-es adócsökkentés által felélénkült a gazdasági élet, ugyanakkor ezen eredményt nem élvezhették sokáig a növekedés – és stabilitáspártiak, mivel a demokrata többségű képviselőház a nagyarányú közteher-csökkentéssel párhuzamosan egyre magasabb mértékű kormányzati kiadásokat szavazott meg.

Reagan libertárius, adócsökkentést preferáló politikája a baloldali-liberális ellenzék ténykedésének dacára azonban meghozta a várva várt dinamikus gazdasági növekedést, mely végigkísérte az elnök nevével fémjelzett „reaganomics” időszakát.

Az 1980-as években páratlan fejlődésnek lehettek tanúi az amerikaiak, a nemzeti össztermék 27%-al, a feldolgozóipar 33%-al, az átlagjövedelmek 12%-al növekedtek. Az állami bürokráciát és a kormányzati ellenőrzést nem sikerült ugyan mérsékelni, ám az adócsökkentés jelentős mennyiségű tőkét szabadított fel, mely innovációt teremtett és a növelte a munkabéreket.

A Reagan-adminisztráció – a polgári demokrácia kereteit tiszteletben tartva – elfogadta a Demokrata Párt által képzett korlátokat, ám adócsökkentési reformja egy időre megmentette az Egyesült Államokat a költségvetési hiánytól, a kereskedelmi egyensúly megbomlásától és a külkereskedelmi mérleg negatív tendenciába való fordulásától.

Ronald Reagan, mint a plurális demokrácia, az alkotmányosságra épülő rend, és a polgári szabadság védelme mellett elkötelezett elnök külpolitikájában mindig arra törekedett, hogy az amerikai emberek biztonságát veszélyeztető, a saját népüket is elnyomó, totalitárius diktatúrákat/autokráciákat működtető rendszereket meggyengítse, avagy külső beavatkozás útján megbuktassa.

A Reagan-adminisztráció katonai, titkosrendőri akcióit ezúttal nem a „világ csendőrének” szerepébe bújva hajtották végre, hanem komoly – a stabilitást veszélyeztető – krízishelyzeteket előidéző folyamatokat előztek meg, melyekért elsősorban Kuba volt a felelős.

Az 1930-as évektől jelentős amerikai támogatást élvező Fulgencio Batista őrmester juntája alatt fasizálódott, majd 1959-től az USA-val szembekerülő, nyíltan kommunista, szovjetbarát rezsim alatt élő ország komoly katonai erőket összpontosított a ’80-as évek elején a karibi szigetek térségében, annak érdekében, hogy hegemóniáját erőszakos eszközökkel kényszerítse ki a régióban.

Trump gratulált Kínának a 70 éves kommunista uralom alkalmából

A hongkongi tüntetések árnyékában az elnök üdvözölte a pekingi vezetést, amely egy Amerikát is elérő rakéta bemutatásával készült a parádéra.

Ennek ékes példája az 1983-as, sokakban aggodalmat ébresztő grenadai puccs, amikor kubai támogatással szélsőbaloldali csoportok meggyilkolták a Brit Nemzetközösséghez tartozó szigetország miniszterelnökét, ezáltal megágyazva az agresszor állammal hasonlatos diktatórikus rendszernek.

Reagan azonban utasítást adott a legfőbb katonai/nemzetbiztonsági szerveknek, és napokon belül helyreállították a szigeten az alkotmányos rendet és a polgári demokráciát.

Hasonló eset történt Panamában, ahol Noriega katonai vezető és drogbáró 1989-ben megkísérelte kiépíteni intézményesített terror által segített önkényuralmát, mely jelentős veszélyt jelentett a nemzetközi kereskedelem jelentős hányadát lebonyolító Panama-csatornán áthaladó kereskedők, szállítókonvojok számára.

Reagan – akárcsak Grenadában –  itt is komoly lépésre szánta el magát, megdöntötte a gengszterállam vezetőinek hatalmát, visszaállítva a polgári rendszert, megvédve a világkereskedelem zökkenőmentes működését.

Az amerikai elnök mindemellett Thatcherrel együttműködve a fejlett kommunikációs technológiát felhasználva sikeres felderítői/titkosszolgálati műveletekkel az 1982-ben brit érdekszférához tartozó, több generáció óta angolszász családok lakta Falkland-szigetek szuverenitásának helyreállítását is segítette az argentin junta megszálló csapataival szemben.

Reagan a nemzetközi terrorizmus visszaszorítására is sikeres lépéseket tett: egy 1986-os nyugat-berlini terrortámadást követően az ezt szervező Moammar Kadhafi laktanyáit és főhadiszállását is érintő amerikai légicsapások önmérsékletre és visszavonulásra késztették a líbiai diktátort.

Külpolitikai tevékenységének csúcspontja volt, amikor a katonai kiadások növelésével járó, ugyanakkor jelentős eredményeket elérő „csillagháborús” programmal végzetes versenyre kényszerítette a kommunista szuperhatalmat, a Szovjetuniót. Elsősorban az ő haderőreformja járult hozzá ahhoz, hogy Moszkva 44 év hidegháborús feszültséget követően lényegében megadja magát, és kiöregedett államapparátusával együtt alárendelje magát a szabad világ akaratának.

Piros jelzés — már a NATO is fenyegetőnek tartja Kínát

A szövetség országai első ízben fogják elismerni, hogy Kína növekvő katonai ereje fenyegetést jelenthet a világ számára. 

Ronald Reagan és Margaret Thatcher egy olyan világrend és korszellem letéteményesei voltak, melyben – a második világháborút követő kollektivista évtizedek után – újra előtérbe került a természetjogokra alapozott társadalomfelfogás, a polgári szabadságjogok, a vállalkozás, a kereskedelem, vagyis a tőkefelhalmozás szabadsága, az alkotmányos rend tekintélye, illetve a természetes – önállóságot és egyéni felelősséget preferáló – erkölcsi rend előtérbe helyezése, mely a dinamikus növekedést és a fejlett civilizáció felvirágzását hozta magával.

Az amerikai elnök munkássága azonban néhány szempontból különbözött az angol „Vaslady” kormányzásától, ugyanis míg Reagan a diplomáciai színtéren lett a nemzet meghatározó és kiírhatatlan hőse, addig Thatcher a brit gazdasági élet növekedő pályára állításában, az alkotmányos rend és joguralom helyreállításában szerzett elévülhetetlen érdemeket.

A két kormányfő tökéletesen kiegészítette egymást, Reagan a kockázatot vállaló, bátor katonai akciók vállalásával, míg Thatcher a szabadpiaci reformok határozott keresztülvitelével szolgálta a szabadság ügyét.

A jelenlegi amerikai kormányzat külpolitikai döntései és akciói mintha hasonló célkitűzések és elvek mentén születnének meg, mint a Reagan-Thatcher páros esetében, azonban a protekcionizmus és a bizonytalan kereskedelmi háborúk nem csupán az amerikai gazdaság, de a nemzetközi kereskedelem jövőbeni instabilitását is eredményezhetik.

Ahhoz hogy ez elkerülhető legyen, az Egyesült Államoknak szakítania kell a bezárkózó, nacionalista, monopolista politikájával, ugyanis egy nyitott, szabad gazdaság és egy határozott, a szabadság értékeiért fellépő külpolitika összehangolódása pozitív hatással lehet a feszültségektől terhes világkereskedelemre és a diktatórikus rendszerek által elnyomott polgárok jövőbeni életére is.

2019 az amerikai politikában: a legérdekesebb pillanatok

Szigorúan szubjektív összeállítás az amerikai politika legfontosabb eseményeiről, az ijesztőtől a viccesig.