Mihez kezd Thatcher örökségével a brit Konzervatív Párt?

Johnsonék politikája sokkal inkább kötődik a Disraeli-féle szociálkonzervatív vonalhoz, mint a thatcherista neokonzervativizmushoz.

A brit választások eredménye – vagyis Boris Johnson és a konzervatívok győzelme – kétségkívül jó hír azok számára, akik nem szeretnék természet adta szabadságukat, tulajdonukat és önrendelkezésüket feláldozni egy szociális demagógia által vezérelt kormányzás oltárán.

Komoly veszélye fenyegetett ugyanis annak, hogy a Jeremy Corbin vezetésével szélsőbaloldali irányba tolódó Munkáspárt kormányra kerül, és beköszönt a brit állampolgárok nagy többségének kárára a kollektivizálások és adóemelések időszaka. Ez a veszély a brit választópolgárok bölcs döntése következtében elhárult, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy

a választásokon fölényes győzelmet arató konzervatívokra sem tekinthetnek a szabadságpárti angolok bizalommal, ugyanis sem Boris Johnson, sem a toryk nem hirdettek piacpárti, individualista programot, mely megfelelő jobboldali alternatíváját jelenthetné a Munkáspárt gondolkodásának.

A Konzervatív Párt Nagy-Britannia legrégebbi pártja, mely 1802 óta komoly parlamenti képviselettel rendelkezik, és a századfordulótól kezdve a vetélytárs domináns párttal, a szociáldemokrata Munkáspárttal vív politikai küzdelmeket.

A toryk mindig is hagyományosan konzervatív értékeket vallottak, hívei voltak a nemzeti szuverenitásnak, az Egyesült Államokkal ápolt jó viszonynak, és ellenezték az 1957-ben alakult Európai Gazdasági Közösségbe való betagozódást is, mindemellett gazdasági szempontból a szabadversenyes kapitalizmus felé hajlottak.

A britek félelme az európai „központi bizottságtól”

Érthető a brit kilépés, de Közép-Európa szabadságára és szuverenitására nézve katasztrofális következményekkel járna. Gyenge Dániel publicisztikája.

A Konzervatív Párt a második világháborút követően azonban komoly változásokon ment keresztül, az 1945-től ’70-es évekig tartó évtizedekben – bár nyilvánosan ezt nem jelentették ki – de végig együttműködtek a munkáspárti kormányokkal. A két legnagyobb westminsteri párt között konszenzus alakult ki, s ez az együttműködés határozta meg a brit politikát egészen a ’70-es évek végéig.

Mindennek az az előzménye, hogy 1945-öt követően Clement Atlee munkáspárti kormánya letette a keynesi gazdaságpolitika által vezérelve a jóléti állam alapjait, melynek eszméje a világháborút követően egész Nyugat-Európában, az NSZK-tól Franciaországig követendő modellé vált, meghatározva a 20. század második felének politikai-gazdasági berendezkedését.

Az egész nyugati világban elfogadottá vált az a gondolat, hogy az államhatalomnak kötelessége felelősséget vállalni polgárainak jólétéért, szociális védelméért, ezt pedig az állampolgári jogok kiterjesztésével tették lehetővé, ami azt jelentette, hogy kormány által törvényileg biztosított alanyi jogokkal ruházták fel az egyéneket.

A Konzervatív Párt ebben az időszakban hallgatólagosan, a Munkáspárttal megegyezve elfogadta az államosított gazdaság és jóléti állam intézményét, mely a későbbiekben számos problémát szült. A „társadalmi igazságosságnak” nevezett felfogás ugyanis összeegyeztethetlen a szabadság eszményével, azon ellentmondásból fakadóan, hogy az egyéni szabadságot korlátozó tényezőknek nagyobb befolyást nyújtana, és ezzel egy totalitárius rezsimekhez hasonló kollektivista rendszert eredményezne.

Ezen tézist Friedrich A. Hayek szabadpiaci közgazdász kiválóan cáfolta, mikor „Út a szolgasághoz” c. művében kifejtette: a jóléti modellben a kormányzat kényszerítő hatalma – melyet „pozitív célokra” használ fel a javak egyenlő elosztása által – az egyéni szabadság lerombolását okozza.

Margaret Thatcher a tévében, 1990.

Az 1970-es évekre nyilvánvalóvá vált hogy Hayek meglátásai megvalósulni látszanak, ugyanis a jóléti államok kiterjesztett szakszervezeti rendszere, túlburjánzó bürokráciája, a közalkalmazottak gyarapodó seregét foglalkoztató államapparátus parazita módon emésztette fel a polgárok vagyonát, és egyre világosabbá vált, hogy a jóléti berendezkedés csökkenti a piacgazdaság teljesítőképességét, lassítja a gazdasági növekedést, és a hitelexpanzió révén fokozza az inflációt.

Emellett a közbiztonság romlása, a parlament tekintélyének csorbulása, és a természetes erkölcsi rend bomlása is fokozta a jóléti modellben csalódó emberek elégedetlenségét.

Az évtized végére csúcspontjára érkező válsághelyzet a szociáldemokrata dominancia végét jelentette. Ez leginkább Nagy-Britanniában mutatkozott meg, ahol a ’70-es évek végétől új korszak köszöntött be, a Konzervatív Párt életében a háromszor is újraválasztott Margaret Thatcher miniszterelnök nevével fémjelezve.

A Vasladynek becézett politikusnő a 20. század egyik legkiválóbb kormányfője volt,

Nagy-Britanniában megteremtette a gazdasági prosperitás alapjait, helyreállította a polgári szabadságjogokat biztosító és védelmező joguralmat, visszanyerte a parlament tekintélyét és megvédte a polgári demokrácia ill. alkotmányosság intézményét a radikális szakszervezetektől.

A jóléti államban kiváltságossá vált szakszervezetek, melyek a válsághelyzet idejére áttértek a radikális „érdekképviseletre”, komoly veszélyt jelentettek a brit jogállamiságra. Erről az Arthur Scargill vezette bányászszövetség 1984-85 között zajló sztrájkja tesz tanúbizonyságot, melyet antidemokratikusan és alkotmányellenesen szerveztek meg, és amely még nagyobb adósságot halmozott fel az egyébként is veszteségesen termelő állami iparág számára.

A bányászsztrájkhoz hasonlóan a nyomdaiparban is hasonló krízishelyzet alakult ki.

Új bevándorlási törvényt és büntetőjogi szigorítást ígérnek a brit konzervatívok az első száz napra

A tervezett új, mindenkire egységesen érvényes bevándorlási szabályozás törvénybe iktatását és a súlyos bűncselekmények, köztük a terrorcselekmények büntetési tételeinek jelentős szigorítását ígéri.

Margaret Thatcher kormánya komoly lépéseket tett a polgári demokrácia intézményét sértő radikális szakszervezeti mozgalmak megállítására, ennek jegyében három parlamenti ciklus alatt öt törvényt hoztak, melyek megszüntették a szakszervezetek privilegizált helyzetét, helyreállítva a jogegyenlőséget a munkáltatók és a munkavállalói szervezetek között.

Emellett a „sztrájkőrállítást” is alkotmányellenesnek minősítették, mivel ezzel a szakszervezet sértette a munkáltatók döntési szabadságát, megakadályozva, hogy a munkaadók ellenálljanak az ésszerűtlen követeléseknek. A kormány ezáltal megerősítette a joguralmat, megvédte a parlamentarizmus tekintélyét.

A Thatcher-kormány számottevő sikerei közé tartozik még a gazdaság növekedő pályára állítása, az állami szektor befolyásának csökkentése az iparban, melynek eredményeképpen a veszteséges és csőd szélén álló államosított vállalatokat újra nyereségessé tette a privatizációnak köszönhetően.

Ezt bizonyítja a British Steel anyagi helyzetének javulása: a magánosítás előtt 500 millió fontos adósságot felhalmozó vállalat a privatizációt követően a világ egyik legnagyobb nyereségét termelő acélipari vállalatává vált. Ez cáfolja a magánosítással kapcsolatban uralkodó tévhiteket is, miszerint elszegényedést és fokozódó munkanélküliséget okozott a kormány ezen intézkedése.

Cameron: Johnson nem hitt a Brexitben, csak saját karrierje érdekében támogatta

A volt miniszterelnök szerint Johnson saját politikai karrierjének előmozdítása végett kockáztatott meg egy olyan népszavazási kimenetelt, amelyben maga sem hitt.

A magánosítás sikeressége annak köszönhető, hogy a tőzsdén a vállalatok értékesítésekor a kisbefektetőket ösztönözték részvény-vásárlásra, így – a privatizált cégek sikerei révén – megháromszorozódott a vagyonos emberek száma is. Az állami szektor befolyásának radikális csökkentése a polgárok terheit is jelentősen csökkentette, a lehetővé vált adócsökkentés költségvetési többletet idézett elő, ami az államadósság csapdájából is kimenekítette az országot.

Kijelenthető tehát, hogy az 1980-as évtized a brit konzervatívok sikerkorszakaként könyvelhető el , és az „új” jobboldali fordulat, akárcsak a második világháborút követően a szociális – irányított – piacgazdaság, követendő irányzattá vált a nyugat-európai államokban,  Reagan révén pedig az Egyesült Államokban is.

Azonban ez a jobboldali irányzat a Tony Blair nevével fémjelzett 1997-től 2010-ig tartó szociáldemokrata kormányzás alatt kezdett kikopni a Konzervatív Párt gondolkodásából.

A 2005-ben pártelnökké választott David Cameron által meghatározott irányvonal a thatcherizmussal szakítva, a „szociális érzékenység” és „együttérzés” politikáját hirdetve baloldali fordulatot vett, ennek jegyében többször is kijelentették, hogy a „társadalmi jólét” is ugyanolyan fontos mint a gazdasági növekedés, ráadásul a „környezetvédelem” címszava alatt radikális adópolitikát is meghirdettek.

A toryk 2010-et követő kormányzása így több szavazó számára nem véletlenül keltette azt a látszatot hogy a Cameron által meghatározott irányvonal identitásvesztést okozott a pártban. Kormányzásuk alatt ugyanis fenntartották a jóléti szolgáltatások intézményét, a környezetvédelem jegyében megadóztatták a szén-dioxid kibocsátást, és hitet tettek a javak egyenlő elosztása mellett is.

A Konzervatív Párt „harmadikutas” politikája sokkal inkább kötődik a Disraeli-féle szociálkonzervatív vonalhoz, mint a thatcherista neokonzervativizmushoz, így azt is elmondhatjuk, hogy a brit konzervativizmus újra azon a hibás úton jár, mint az 1945-1979 közötti időszakban, melyben jogalapot biztosítottak a „jóléti modell” támogatására.

Hogyha a Margaret Thatchertől mérföldekre álló Boris Johnson – aki egyébként egy tory kongresszuson kiállt a szabadpiac, a szabadkereskedelem és az individualizmus elve mellett – ezen a politikán nem változtat, akkor a konzervatívok egy újabb politikai válságot könyvelhetnek el maguknak.

A toryk földbe döngölték a Munkáspártot, ami nagyon jó hír, de az az új kormány felelőssége lesz, hogy a jövőben újra lerakják az alapjait a szabadversenyes kapitalizmusnak, előmozdítva a prosperitást és az életszínvonal-javulását, ahogy az a „Vaslady” alatt történt.

Orosz pénzt találtak a brit konzervatívoknál

A brit miniszterelnök megpróbálta eltitkolni az orosz oligarchák milliárdos támogatásáról szóló jelentést.