A britek félelme az európai „központi bizottságtól”

A tét nem más, mint hogy Britannia szabadkereskedelmi egyezmények révén csatlakozik-e az észak-atlanti angolszász kereskedelmi szövetséghez, s ezáltal folyamatosan visszanyeri nemzetközi tekintélyét, vagy marad egy egyre inkább szupranacionalista szuperállammá váló unióban.

Nagy Britannia fontos és egyben sorsfordító lépés előtt áll. A tét hatalmas, és amennyire megosztja az európai politikát és közéletet, olyannyira lesz befolyása a jövőre nézve. A Brexittel az ország elhagyja az Európai Uniót, amelynek immár öt év híján fél évszázada tagja.

Ahogy mostanában látjuk, a Brexittel szemben sokaknak van ellenérzése és ugyanennyien vannak azok, akik támogatják ezen sorsfordító folyamatot. Sajnos be kell látnunk, hogy a kilépéssel kapcsolatban a demokratikus elit a higgadt, eredményre vezető viták és felvilágosító tájékoztatások helyett a hisztérikus, félrevezető, gyakran félelmet generáló, világvégét vizionáló képet festették a választópolgárok elé.

A 2016-os referendumot követően kialakult tömeges kétségbeesettség által táplált zűrzavar és mély megosztottság tehát a politikai elit felelőssége, mind a kilépéspártiak, mind az azt ellenzők részéről.

Ahhoz, hogy a már tragikomédiává fajult helyzet további súlyosbodását elkerüljék, fontos lenne, hogy a brit polgárok mérlegeljék hazájuk kiemelkedő szerepét a világgazdaságban, illetve abban a történelmi fejlődésben, mely a klasszikus liberalizmus által vezérelt iparosodás és polgárosodás révén megteremtett egy fejlett nyugati civilizációt, vele együtt pedig a szabadság eszméjére épített jogállami rendszereket.

Törvénysértőnek és semmisnek minősítette a parlamenti ülés felfüggesztését a brit legfelsőbb bíróság

John Bercow, az alsóház elnöke a végzés kihirdetése utáni közleményében az alsóházi ülésszak haladéktalan folytatását kezdeményezte.

Álláspontom szerint közép-európai szempontból a brit kilépés a szabadságunkra és szuverenitásunkra nézve katasztrofális következményekkel járna, ugyanis a hosszú évszázadok során fokozatosan erősödő, befolyásukat bebetonozó két legnagyobb európai nagyhatalom, Franciaország és Németország dominanciája a középhatalmi státuszt élvező országokkal szemben immár korlátok nélkül válna még erőteljesebbé.

Ehhez járul még az az intő jel is, hogy az egységes európai birodalom iránti szenvedélyes vágyakozás egyre nagyobb teret nyer az európai politikában.

Az Emmanuel Macron francia elnök által is támogatott bonapartista elképzelés, miszerint az unió tagállamainak egy kontinentális államszövetség keretei közé kellene integrálódnia, sajnos a magukat liberálisnak valló, valójában erőteljes szocialista vonalat követő Renew (korábban: ALDE) frakció és a Thunberg-hívők támogatását élvező, radikális baloldali zöld politikusok egyetértésével társul.

Emellett nem mehetünk el a Timmermans-féle hagyományos szociáldemokraták mellett sem, akik a „gondoskodó Európa” eszményével kampányolva egy erősen kollektivista, paternalista, jóléti alapon szerveződő Európai Unió megvalósításában érdekeltek. A fenti csoportosulások az Európai Parlament 751 képviselőhelyének több mint felét foglalják el.

Ezen, mostanra jelentős támogatottságot élvező politikai erők, illetve a két fentebb említett nagyhatalom törekvései komoly nehezéket nyomnának a közép-európai társadalmak vállára.

Nagy Britannia 78 fős uniós képviseletének nagy része egyébként a status quo fenntartásában érdekelt néppárti konzervatívok, vagy a központosító törekvésekkel szembehelyezkedő, markánsan jobboldali reformerek frakciójához tartoznak és tartoztak a mai napig, emellett a legutóbbi összeurópai választásokon a Nigel Farage féle Brexit-párt is komoly eredményeket ért el.

Ez az európai nagyhatalom, mely az individualizmus, azaz az egyéni szabadság és felelősségtudat, továbbá a magántulajdonon alapuló szabad piacgazdaság zászlóshajója, mindeddig komoly gátját képezte képviselőinek révén a központosító intézkedéseknek.

S ebből következik az a szomorú tény is, hogy ha Nagy Britannia kiesik az uniós tagállamok sorából, nem lesz, aki megállíthatná a föderalizáció folyamatát. Fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy kiszolgáltatottabbak leszünk, és a 2004-ben szerzett uniós tagságunkkal részlegessé váló nemzeti, polgári és gazdasági szuverenitásunk egy hatalmasra duzzadt bürokratikus gépezetben morzsolódik fel.

A brit parlament: magunkra hagynak? Fotó: MTI/EPA

Nagy Britannia természetesen nem azzal a szándékkal lépne ki az unióból, hogy a közép-európai országokat szándékosan a szakadék szélén hagyja, gyengítve azok pozícióit. A tervezett kilépés oka egyszerű:

a szigetország angolszász hagyományain alapuló gazdasági-társadalmi berendezkedés nehezen összeegyeztethető a kontinentális, nem-angolszász hatalmak felépítményeivel.

Emellett az 1973-ban az unióba belépő, majd fokozatosan integrálódó Britannia kiválóan felismerte, hogy az 1957-ben három kereszténydemokrata diplomata által megvalósított európai szövetség mind struktúrájában, mind irányvonalában és jövőbeli szándékait illetően megváltozott.

Az Európai Gazdasági Közösségként létrehozott szövetség a béke előmozdításának szándéka mellett a kapitalizmusnak köszönhetően dinamikusan és töretlenül fejlődő kelet-ázsiai kistigrisek és Japán rohamos terjeszkedésének ellensúlyozása céljából köttetett meg, mely egy közös piac kialakítását, és ezzel együtt a szabadkereskedelem révén az európai vállalatok erősödését, tőkefelhalmozását irányozta elő.

Nem volt szó ekkor semmi másról, kizárólag gazdasági szövetségről, mely a piacgazdaság és a szabad társulás elvén alapult.

1968-ban azonban megalakult az európai vámunió, mely a központi hatóságok kiterjesztésével szabályozta az importtermékek behozatalát, ezáltal korlátozva az európai vállalatok világpiacon való részesedését. Ez volt az első olyan intézkedés, mely bővítette az unió bürokráciáját, s 1968-at követően ez egyre nagyobb méreteket öltött.

1973-ban Nagy Britanniát követően Írországgal, a következő évtizedekben Spanyolországgal és Ausztriával, majd számos észak-európai állammal és a 2000-es években még egy tucatnyi európai országgal bővült ez európai szövetség.

Az uniós kormányzat és a szabályozó hatóságok mérete ezáltal tovább nőtt, szigorúbb vámpolitikát vezettek be, majd 2002-től az új fizetőeszköz (euró) bevezetésével egy Frankfurtban székelő központi jegybankot is felállítottak. Mindezen lépések elősegítették hogy a pénzügyek és a kereskedelem monopóliumát az Európai Unió kormányzata gyakorolja, jelentősen megnövelve annak befolyását.

A nyugati jóléti államokban ezen változások által lelassult a termelékenység és a gazdasági növekedés, és a fokozódó recesszió 2008-2009-re mély és súlyos válságba torkollott, melyből csak hatalmas nehézségek árán tudtak kilábalni. Megszűntek a második világháborút követő, sikert sikerre halmozó feltörekvő évek, melyhez a vállalkozók-fogyasztók kölcsönös bizalmán alapuló szabad piac és természetesen 1948-tól a Marshall-segély is hozzájárult.

Jelentős fennakadásokat valószínűsít a megállapodás nélküli kilépés legrosszabb forgatókönyve

A legkedvezőtlenebb esetekre kidolgozott kormányzati forgatókönyv szerint kereskedelmi fennakadásokat, egyes élelmiszerekből hiányt okozhat a brit EU-tagság rendezetlen megszűnése.

Nagy Britannia és a brit polgárok lényegében szeretnének megszabadulni a vámunió és a szabályozó ügynökségek láncaitól, a bürokrácia eltartása céljából beszedett magas adóterhektől és a „központi bizottságtól” való folyamatos függőségtől. Szeretnének kiszállni abból a hatalmas, központosított gépezetből, mely beszedő-elosztó rendszere révén a gazdag, fejlett államok rovására segélyezi a szegényebb, még felzárkózás előtt álló, perifériára-félperifériára szorult államokat.

Ezen segélyezés pedig mindenki számára rossz, egyrészt a gazdag országok vállalkozásai kevesebb tőkét tudnak felhalmozni, másrészt a szegényebb országok még nagyobb függőségbe sodródnak, és vállalkozásaik a magas adóterhek révén kiszorulnak a tőkeerősebb, kormányok által támogatott multik előnyére.

Nagy-Britannia a 80-as években Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején olyan példát mutatott a világ országainak, melyet más hatalmak is igyekeztek saját területükön megvalósítani, pld. Franciaország, vagy az Egyesült Államok.

Nagy-Britannia ugyanis a magántulajdonon alapuló szabad piacgazdasággal, a szabad kereskedelemmel, az alacsony állami beavatkozással, a minimálisra csökkentett adóterhekkel és a szakszervezetek privilégiumainak korlátozásával (a vállalkozói függetlenség biztosítása céljából), valamint a több milliós veszteségeket felhalmozó állami szektor magánosításával páratlan gazdasági és életszínvonalbeli növekedést idézett elő.

A thatcherizmus idején a kollektivista ’70-es évek után beköszöntött a kapitalizmus és a polgári berendezkedés kora, mely modell követésével az Európai Unió ma valószínűleg jóval szabadabb és fejlettebb lenne.

A britek tehát fontos lépés előtt állnak. A tét pedig nem más, mint hogy Britannia szabadkereskedelmi egyezmények révén csatlakozik-e az észak-atlanti angolszász kereskedelmi szövetséghez, s ezáltal folyamatosan visszanyeri nemzetközi tekintélyét, vagy marad egy egyre inkább szupranacionalista szuperállammá váló unióban.

Ez nemhogy eltér a szigetország tradícióitól, de korlátozó, szabályozó és piacellenes mivoltából fakadóan tovább veszélyeztetné a szabadság és szuverenitás értékeit, intézményeit.

Johnson csapdában: a végén mégis elmarad a Brexit?

A parlament mindkét háza elvetette a rendezetlen Brexitet, az ellenzék pedig továbbra is elkaszálná az előrehozott választásokat.