„Valami eltört ezen a héten” — így kezdi magasztos nyelvezetű publicisztikáját Ari Hoffman amerikai irodalomtudós és publicista a Forward progresszív zsidó portál oldalán.
A szerző felsorolja az „egymást követő csapásokat”, melyek szerinte megrengették az amerikai zsidóság helyzetét: Rashida Tlaib és Ilhan Omar Izraelből való kitiltása, majd a tény, hogy a két demokrata politikusnő antiszemita karikatúrákat posztolt, s végül Donald Trump vádjai, miszerint a demokrata zsidók „hűtlenek” lennének — Hoffman szerint mindez
„megtépázta az amerikai zsidókat, feszültté tette őket és megkeseredetté”.
„A jobboldal a baloldalt vádolja, a baloldal pedig gyűlöli a jobboldalt. Az, hogy melyik oldalon áll valaki, teljesen meghatározza a nézőpontját”. Ezek egészen eltérőek tudnak lenni: egyesek szerint Izrael vagy szolgamód követi az Egyesült Államokat, vagy pedig egyáltalán nem foglalkozik vele. Mások szerint Trump a valaha volt leginkább filoszemita amerikai elnök, megint mások szerint pedig a legantiszemitább. „Könnyű a másik oldalt vádolni: Izrael önjelölt »királyát«, aki a nyakas nép hűségét követeli — vagy pedig a kongresszusi képviselőnőket, akik mérgüket haladásnak álcázzák”.
A szerző szerint azonban „az igazság ennél is szomorúbb. Mi, amerikai zsidók, a zsidó történelem későn ébredő dilettánsai, vagyunk a legbűnösebbek”.
„Bűneink száma túl nagy ahhoz, hogy sorolni tudjuk. Ítélően állnak előttünk a lehetőségek, melyeket elszalasztottunk” — ostorozza közösségét a szerző. „A zsidó irodalom éveken át tartó figyelmen kívül hagyása szegényessé és felületessé tette a zsidó diskurzust, és túlságosan kitette azt a politika csapongásának”. Hoffman úgy érzi, az amerikai zsidók „politikai iránytűiket” átadták olyan politikusoknak, akik félvállról és meggondolatlanul, vagy számítóan, de bántják a közösséget céljaik elérése érdekében.
A szerző szerint „rajongunk a vitáért és az érvelésért, melyeket zsidó értéknek tartunk, de híján vagyunk az alapoknak és elköteleződéseknek, melyek az effajta vitákat fontossá tennék. Nem mi vagyunk Hillél és Sámáj. A vitáinkat nem a fensőbb értékekért folytatjuk, és ez teszi az amerikai zsidó vitákat pokolivá.
A Twitter nem a Tóra” — hívja fel a figyelmet Hoffman, aki az amerikai zsidó szervezeteket sem kíméli cikkében.
„Kisebb vagy nagyóbb módokon, de tettestársak vagyunk a megaláztatásokban, amelyek értek bennünket. Kifogásokat keresünk, és lelkesen állunk ki az általunk éppen preferált politikai rendszerek mellett, ahelyett, hogy fél szemmel az örökkévalóságot lesnénk, ahogyan a zsidók azt mindig is tették.” A szerző szerint sokkal könnyebb felháborodni a hűtlenség vádjain, mint arra emlékezni, hogy
nem szabad az Izrael iránti támogatást feltételessé tenni.
Hoffman úgy gondolja, hogy ebben egy valódi hűtlenség, a zsidóság iránti hűtlenség mutatkozik meg. Mint írja, az, hogy eltérő vélemények léteztek a zsidóságban a történelem során, nem jelenti azt, hogy mindegyik nézet helyes volt. „Herzlnek igaza volt. Ellenfelei tévedtek” — teszi hozzá a szerző. Azonban nem elég, ha az embernek igaza van. „A krízis itt van, és nem vagyunk felkészülve rá”. A szerző emlékeztet: „sokunk nagyszülei még más országokból érkeztek ide”.
„Zsidó közösségek, melyek a miénknél sokkal erősebbek voltak, már csak suttogásokban, az emlékezetben és emlékművekben élnek”.
A szerző szerint igaz ez annak dacára, hogy ezek a közösségek sokkal jobban megértették azt az „alapvető” gondolatot, hogy „zsidónak lenni nem más, mint hűségesnek lenni egy bizonyos néphez és világnézethez”. Azonban „a zsidó történelem egy szélvész, és az értékeink nem garantálják a túlélésünket”. Ráadásul amit most történik Amerikában, az más: „a szegélyeknél jövünk szét, és részesei vagyunk saját szétesésünknek”.
„Őseink azonnal felismertek volna mindent a jelenlegi helyzettel kapcsolatban: a zsidó kisebbséget, amely aránytalan részt vállal egy egyre mérgezőbb politikai diskurzusban, a zsidók egyre növekvő politikai hontalanságát, hogy elszigetelődésünket mind a hatalmasok, mind pedig a szegények támogatják, és az új beszéd- és eszmerendszereket, melyek segítenek kirekeszteni minket”.
Ám Hoffman szerint még őket is meglepné, hogy „a történelem legszerencsésebb zsidói ilyen rosszul sáfárkodtak szerencséjükkel”. „Hogy lehetséges, hogy a zsidó szuverenitás visszatérése kétezer év álmodozást követően a megosztás és a széthúzás forrása lett?” A szerző szerint azok a zsidók, akik sokkal rosszabb sorsot éltek meg, mint az amerikaiak, ezt a kérdést tennék fel: „Hova néztetek, miközben a gyémánt kicsúszott az ujjaitok közül?”
A szerző úgy érzi, hogy „korunk Nagy Zsidó Diaszpórájának vége”. Mint hozzáteszi, „ez nem akkora katasztrófa, mint a Szentély, vagy a Maszada erőd elvesztése. A zsidó élet folytatódni fog, és túl sokat szenvedtünk ahhoz, hogy ne mondjunk egy kis áldás a zsidó nép megmaradása miatt”. Azonban az amerikai zsidóság „elveit elvesztette”, a jövőben „arany helyett bronzzal és ezüsttel” kereskedik, és már csak „utóvédelemre” van ereje előretörése helyett. A kapuk rozogák, bent és kint is barbárok várnak — így az irodalmi kép. „Egyeseket beengedtünk, másokat nem tudtunk megállítani”.
„Kicsiny létszámunk sebezhetőség, nem pedig erény forrása kezd lenni. Művészeink és íróink elbuktak minket, mégpedig olyannyira, hogy már nem tekinthetünk rájuk helyzetünk tisztázásának reményével. Vezetőink maguk is követők, faragatlan tömegek vagy adományozók követői, akiknek pénzei fenntartják a roncsos autót, amely éppen akkor gyorsít, mikor a hajtűkanyarhoz érünk”.
Hoffman szerint „persze lehet követi stratégiákat a vészhelyzetek esetére”, ám úgy kell viselkedni, mintha már hallanánk a riadót. Ugyanis „az egykor virágzó közösség nem egy sebből, hanem ezer sebből vérzik”.
