Az izraeli identitás egyik alapja a győzni akarás, mert a történelem megtanította: csak a győzelem biztosítja a fennmaradást.
A magyarországi zsidó közösségek, értelmiségiek, véleményvezérek, újságírók a saját érdekeiket is szolgálják, ha az iszlámnácizmus elleni harcban feltétel nélkül támogatják az izraeli társadalom többségét, és elfelejtik a „jóemberkedést”.
Beszélgetés a MUOSZ székházban
A héten részt vettem egy tanulmány bemutatóján a MUOSZ székházban, a „Független Médiaközpont” szervezésében, „Az al-Aksza áradat és a Vaskardok hadművelet”– A magyar zsidó közösség diskurzusai 2023. október 7. után címmel.
Az eseményre jellemző, hogy amíg a tanulmány egyik szerzője beszélgetést kezdeményezett az előadás után, a moderátor Uszkiewicz Erik azt mondta, hogy a „kérdéseket is fel lehet tenni a végén”. Azért jellemző az ilyen megnyilatkozás, mert tökéletesen visszaadja a progresszív baloldali média, ami cseppet sem független, álláspontját, hogy kritizálni nem lehet, csak kérdezni, mintha ők lennének az igazság egyedüli letéteményesei.
A tanulmányt magát is áthatja az a baloldali szellemiség, ami ugyan nagyon sok galuti zsidó sajátja, de egyre inkább értetlenül áll az izraeli történésekkel szemben.
Kétségtelenül igaz, hogy a magyar zsidóságot még mindig a holokauszt sokkal inkább identifikálja mint az a gazdag történelem, ami a vészkorszakot megelőzte. Jómagam mindig azon az állásponton voltam, hogy a holokausztot nem feledve, meg nem bocsátva, a magyar-zsidó identitást az a sok évszázados gazdasági, kulturális hozzájárulás, amit a magyarság a zsidóságnak köszönhet, kellene megalapozza.
Az adna tartást, öntudatot és a további együttműködés alapja lehetne.
Az áldozatiság, mint csoport-identitás egy izraeli számára azért is visszatetsző, mert azzal az arab szomszédokat azonosítja, akik képtelenek elfogadni Izrael létét a Közel-Keleten. Az izraeli identitás alapja az építés-jobbításon kívül a győzni akarás, mert azt megtanulták a történelemből, hogy a fennmaradás záloga a győzelem.
Győzni akarás
A visszatelepülő zsidók az 1880-as évektől kezdve nemcsak lecsapolták a mocsarakat, termővé tették a sivatagot, városias infrastruktúrát építettek ki ott, ahol csak kopár sziklák és homokdűnék voltak, hanem állandóan küzdeniük kellett a gyűlölködő szomszédsággal.
Ott is az irigység volt a zsidógyűlölet alapja, mint Magyarországon, de a válasz nem a meghunyászkodás, a beletörődés, a zsidóság elhagyása volt, hanem a visszacsapás, a küzdelem.
Ez a magatartás elég sokáig jellemezte az izraeli társadalmat, mígnem felnőtt a cionista úttörők harmadik generációja, amely elég gazdag volt szüleik és nagyszüleik igyekezete miatt, számukra kinyílt a világ, és nem akartak másutt az „agresszor Izrael” miatt szégyenkezni. Nekik fontosabb lett az, hogy az angol vagy amerikai egyetemeken a kollégáik mit gondolnak róluk, hogy jó üzleteket kössenek külhoniakkal, mintsem az, hogy mi történik „provinciális hazájukkal”. Ahogy Gadi Taub könyvében említi, ezek a „mobilok” (najadim/ניידים), akik bárhol élhetnének a világon, akik Irit Linur szavaival élve a zsidó Izrael helyett egy héberül beszélő Svédországot képzeltek maguknak. Ők azok, akik a mindenáron való békét támogatták, akik a pénzükkel megszállták az izraeli médiát. Legalábbis az utóbbi évekig… manapság nehezebb a helyzetük, mert a zsidó szellemiség szócsövei is teret nyertek.
A felemelő eszmékből való kiábrándulás keserves, ezt a 2023 október 7-i áldozatok nagy része átélte, amikor azok gyilkolták halomra a kibucok lakóit, akiken a legtöbbet segítettek a terroristák hasznos idiótái.
Nyugati zsidók vs. keletiek
Bár az államalapítás vezetői baloldali cionisták voltak, ők még ismerték a zsidó vallást, azt a gazdag tudástárt, ami évezredeken át megtartotta a zsidóságot, minden üldöztetés dacára. Utódaik értelmetlennek tartották a vallásosságot, sőt, hevesen felléptek a vallásos honfitársaikkal szemben. Csakhogy időközben felnőtt a keleti zsidóknak (arab országokból bevándorolt szefárdok) két új nemzedéke, akik felmenőik tapasztalatából ismerték az arabokat, a közel-keleti szokásokat, mentalitást. Az európai eredetű askenázik lenézték ezeket az embereket, ha mégoly tehetségesek, okosak, rátermettek is voltak, a hivatali apparátusban, a bíróságok és ügyészségek elit szférájába nem kaptak bebocsátást.
Kialakult tehát egy olyan helyzet, hogy akik ismerték az arab világot, azok ki voltak zárva a döntéshozatalból. Akik viszont meghatározták az ország sorsát – nem ismerték a Közel-Kelet sivatagi törvényeit. Ennek köszönhetjük az Egyiptommal kötött megállapodást és terület-visszaadást, az Oslói „békefolyamatot”, aminek következtében a terroristák a közvetlen közelünkbe költöztek és ezzel az izraeli állampolgárságú arabok integrációját is megakasztották.
Netanjahut én sem szerettem amikor először miniszterelnök volt, Ehud Barakra szavaztam, amikor megbukott. A baloldali média agymosása tökéletesen hatott és ebben sokan voltunk így.
Az ellene szított gyűlölet már akkor fellángolt, hazugságok mantrázásával sikerült elérni, hogy a szavazótáborával együtt kártékonynak ítélje meg a „haladó közvélemény”.
A jobboldali politikusok elleni hivatalnoki hadjárat már akkor megindult, de akkor még „csak” minisztereket vádoltak a leglehetetlenebb vádakkal, amibe a politikusok rendre belebuktak politikailag, bár a hosszadalmas bírósági tárgyalások eredményeképpen ártatlannak bizonyultak. Mások nem bírták a gyűrődést és átálltak a baloldalhoz, mint Tzipi Livni.
Jakov Neemant 1996 júniusában Benjámin Netanjahu miniszterelnök igazságügyminiszterként nevezte ki. Két hónappal később lemondott a kabinetből, miután Michael Ben-Yair főügyész bűnügyi nyomozást indított ellene. Neemant végül felmentették és 1997 júliusában visszatért a kabinetbe pénzügyminiszterként. A fő bűne az volt, hogy meg akarta reformálni az igazságügyi rendszert, amelyben túlzott hatalmat szerzett a Legfelsőbb Bíróság és a kormány jogtanácsosa: Michael Ben-Yair. Igen, ez ugyanaz az ember, ugyanaz a hivatali pozíció.
Az izraeli igazságügyi maffia
Elemzők szerint a 2005-s gázai kivonulást is ennek az igazságügyi maffiának köszönhetjük, mert amikor a miniszterelnök Ariel Saron ellen kezdtek vizsgálódni, beálllt a baloldali táborba, felszámolt 21 zsidó települést és kitelepített 8000 embert Gázából, hogy szabad teret adjon a Hamasz-diktatúrának – a vizsgálatok ellene megszűntek.
Éveken át gyanúsan billeget a jobb és baloldal között Avigdor Lieberman, aki ellen vizsgálatot folytattak amikor a jobboldalt erősítette és azonnal elmaradtak amikor a baloldali koalícióhoz csatlakozott.
A demográfia azonban nem a kedvez a „békepártnak”: a többségében jobboldali érzelmű, keleti zsidók, akik továbbra is fontosnak tartják a vallást, ha másként nem, a hagyomány szintjén, az évek során többségbe kerültek a zsidó népességen belül. Az annyira „vérszomjasnak” kiáltott Itamar Ben-Gvir iraki, kurd zsidó bevándorlók gyereke, az első intifádaként elhíresült arab terror hatására radikalizálódott, vagyis ő már 1997-ben megértette a helyzetet. Ezért nem sorozták be katonának – igen, az IDF vezetése is ugyanaz az a baloldali, askenázi elit, mint a hivatali bürokrácia és ennek katasztrófális lenyomata volt az október 7-i mészárlással kapcsolatos katonai kudarc.
Ben Gvir nem egy szimpatikus ember, jogot tanult és hevesen kritizálta az oslói megállapodást. Nem volt partner a Rabin elleni merényletben, de ő már akkor látta, hogy hová vezet a megalkuvó, engedékeny politika és nem rejtette véka alá. Ezért vonzza az ellene irányuló tüzet. Ma már a társadalom többsége osztja a véleményét az arabokkal szembeni fellépést illetően, akkor is, ha ez még mindig „nem illő jobb társaságban”.
Az izraeli társadalom egyértelműen jobbra tolódott, vallásosabb lett.
A hívő baloldaliak közül is sokan megértették, hogy a Közel-Keleten az engedmények a gyengeség jeleként értelmeződnek, az egyetlen lehetőség a békére, ha felvesszük a harcot és oly mértékben legyőzzük a barbár hordát, amely rátámadt a Izraelre, hogy azt ők maguk is kénytelenek elismerni. Ezt a célt nem egyszerű elérni az arab világban, mert ami számukra fontos az a büszkeség.
Felvenni a harcot
A halál kultuszát dicsőítő gázaiaknak az emberveszteség nem számít – csak ürügy a panaszkodásra a nemzetközi sajtóban. Nem számít, hogy romba dőlnek a házaik, lakhatatlanná válnak a településeik! A zsidók iránti gyűlölet mindent felülír. 1948-ban kiegyezhettek volna és békésen építhették volna a saját államukat – nem tették, mert az iszlám által egyszer elfoglalt területen más hatalmat nem fogadhatnak el! 2005-ben Gázában egy új Szingapúrt építhettek volna, hiszen egyetlen zsidó nem maradt ott – nem tették, mert nekik Erec Israel minden négyzetmétere kell! Nem azért, hogy megműveljék, építsék, a saját boldogulásukat szolgálja, hanem csak azért, hogy ne a zsidóké legyen!
A területet békéért alapvető hazugsága, hogy az arabok minden területre igényt tartanak, Izrael államának eltörlésével. Csak meg kell hallani, amit mondanak: Tel-Aviv, Haifa, a legbaloldalibb kibucok lakói „telepesek” – nincs helyük ezen a földön.
A Magyarországon élő zsidóknak, sőt a nem zsidóknak, az ország vezetésének is tudnia kell, hogy minden valaha, az iszlám által elfoglalt terület ugyanolyan státuszban van, mint Izrael –
csak idő kérdése, hogy az iszlám visszaszerezze és a Sária törvényt érvényesítse, ahogy Európa számos országában már megjelentek az ilyen követelések.
Vagyis a magyarországi zsidó közösségek, értelmiségiek, véleményvezérek, újságírók a saját érdekeiket is szolgálják, ha az iszlámnácizmus elleni harcban feltétel nélkül támogatják az izraeli társadalom többségét, elfelejtik a „jóemberkedést”, és a gázai gyerekek halálán való siránkozást, akiket a saját szüleik élő pajzsként használnak – gondoljanak azokra a zsidó csecsemőkre, akiket „gáza békés civiljei” gyilkoltak halomra, puszta kézzel!
A másik út az asszimiláció, amit számos és híres hitsorsos választott az évszázadok során, ami vagy segített neki a sikerei alakulásában, vagy mit sem számított a gázkamrák elkerülésében, de most nem a kereszténység adhat kiutat, hanem csak az iszlámra való áttérés. Arabul akkor is érdemes megtanulni, addig meg talán segít jobban megérteni a Közel-Keletet.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.
