Fény a gázai metró végén 4. rész – A média-elit árulása

A mainstream média számos képviselőjének is ott a helye a vádlottak padján. Vélemény.

Bár egyik diplomám szerint újságíró is vagyok, kezdettől csak olyasmiről írtam, amibe alaposan beleástam magam. Minimum tízszer annyit kell tudni a témáról, mint amennyit megírok egy cikkben. Ezért a tudatlan, felszínes újságírást mindig megvetettem. Az objektív újságírás volt az etalon és hosszú évek tapasztalata kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy az nem létezik. Ennél fontosabb a valóság hű ábrázolása, még akkor is, ha a dolgokról határozott véleményünk van. Ezért ma már sokkal többre becsülöm azokat az újságírókat, akik nem rejtik véka alá a nézeteiket, ám a tényeket mindig korrekt módon tálalják.

A nyolcvanas évek második felében, amikor új bevándorlóként faltam az információkat, megszállott hallgatója voltam a Galei Tzahal katonai rádiónak, ami reggeltől estig szólt a háttérben, esténként a közszolgálati tv-adó politikai műsorait figyeltem, és minden alkalmat megragadtam, hogy izraeli filmeket nézzek. A létező szocializmusból kiábrándultan is bal-közép nézetekkel, hittem, hogy az a valóság, amit ezekből megtudhatok Izraelről.

Az évek során azonban megismertem egy másfajta országot, keleti-zsidó barátokkal való beszélgetésekből és kevésbé népszerűsített könyvekből árnyaltabbá vált a kép. Lassan más szemmel néztem a megszokott adókat és egyre idegesítőbbé váltak a katonai adó műsorvezetői, már csak Irit Linor „Utolsó szó” műsorát hallgattam, ahol bal és jobboldali nézetek ütköztek egyes események kapcsán. A műsort 2023 novemberében megszüntették – a katonai adó ezzel minden olyan műsorvezetőt száműzött, aki megzavarná a baloldali agymosást.

Idő kellett ahhoz, hogy felismerjem a mainstream média objektivitásba burkolt globalista elkötelezettségét, amely módszeresen a zsidó állam létét ássa alá.

A magyar, értelmiségi antiszemitizmus finoman kódolt beszédét jól ismertem, és az ezredfordulóra az izraeli, értelmiségi elit önsorsrontó szólamain is képes voltam átlátni, annak ellenére, hogy ezek sokkal összetettebbek, mint az antiszemitizmus. Sokat segített, hogy abban az időben éppen a pesti zsidónegyed történetével foglalkoztam és ennek kapcsán olyan zsidó személyiségek életrajzait is tanulmányoztam, akiknek nagy hatásuk volt egész Budapest fejlődésére, de közben elszakadtak az eredeti közösségüktől, identitásuktól.

Annyira magyarok akartak lenni, hogy inkább lemondtak az ősi kultúrájukról.

Az izraeli elit az ezredfordulón, az alapítók harmadik nemzedéke, az örökölt pozíció jólétében arra vágyott, hogy olyan legyen, mint nyugati kollégái. Ramat-hasaroni villájukból elutazván Európába vagy az USA-ba nem akartak az „agresszor Izrael” polgáraiként fellépni, bizonygatni, hogy jó emberek, legalább olyan felvilágosultak, mint a nyugati értelmiségiek. Az 1993-as oslói egyezmény szellemében a két-állami megoldás feltétlen hívei, a libanoni, és a gázai biztonsági övezetből való kivonulás támogatói voltak. Ez a béke, a nagyszerű jövő képével kecsegtetett, és az ellenvéleményeket sikeresen legyőző média segítségével úgy tűnt, hogy a lakosság többségének vágyát tükrözi.

A gázai telepeseket szélsőségesnek állították be, akik létükkel a csodás béke akadályozói. A 2005-ös kivonulás után pedig a jehuda-somroni telepesek lettek a bűnbakok, amikor az arabokkal valamilyen konfliktus kialakult.

Csakhogy a megjósolt béke mégsem jött el, helyette egyre több támadás érte az izraeli településeket Gáza felől, nem szűntek meg az összetűzések a libanoni határnál, és a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területekről beszivárgó terroristák támadásai is gyarapodtak.

A libanoni (2000) és a gázai (2005) kivonulás után következett volna a Palesztin Autonómia önállóságának térnyerésével létrehozni a független Palesztin Államot. A 2009-ben hivatalban lépő Barack Husszein Obama legfőbb vágya volt ezt elérni. A semmire megelőlegezett béke Nobel-díja is erre sarkallta. Csakhogy márciusban hivatalba lépett Izraelben a megválasztott miniszterelnök Benjamin Netanjahu és ezzel Obama minden igyekezete megtört. Az izraeli mainstream média Netanjahut, mint a béke akadályát promotálta, és a gyűlölet hullámait egyre gerjesztette. Ezen közben Netanjahu újra és újra megnyerte a választásokat. Kialakult egy abszurd helyzet:

míg a mainstream média azt igyekezett bizonygatni, hogy nemzeti tragédia a miniszterelnök, addig a választók azt tartották nemzeti tragédiának, ha nem őt választják meg.

Így a média már nemcsak a miniszterelnököt, hanem a választókat is szidta: babunim (bunkóknak), elvakult hívőknek titulálta őket.

2016-ban indult el a vizsgálat Netanjahu ellen: Csalás, megvesztegetés, a bizalommal való visszaélés! – harsogta a média, mintha mindezek a vádak már bizonyítottak lettek volna. 2023-ban, a bírósági szakaszban pedig egyre másra semmisülnek meg, de a média tovább ismétli, mintha mi sem történt volna.

Sokáig az egész izraeli médiát ugyanaz az ideológia tartotta fogva, csak lassan szerveződött az ellenzéki hang. Először 1988-ban a 7-es csatorna, mint rádió jelent meg, vallásos témákkal és aktualitásokkal. Folyamatos támadásoknak volt kitéve, míg 2003-ban kénytelen volt beszüntetni az adásait, mivel a jeruzsálemi bíróság törvénytelennek titulálta. Ma internetes portálként él tovább. 2014-ben Jichak Mirilashvili létrehozta a 20-as tv-csatornát, amely szintén vallásos témákkal indult, majd 2021-ben vált hírműsorokat is sugárzó adóvá, mint 14-es csatorna.

Az internetes, kommunikációs felületek egyre inkább lehetővé teszik olyan hangok megjelenését, amelyeknek korábban esélyük sem volt a nagyközönséghez szólni. Ilyen Gadi Taub Somerhasaf csatornája (26000 követő), a TOV-csatorna (86000 követő), amely egyre nagyobb támogatói körrel rendelkezik, és mostanában angolul is készít adásokat, az IMTIRZU (25000) amely Herzl Tivadar híres mondatának elejét tette meg logójává („Ha Ti is akarjátok, akkor ez nem egy mese”), és még sorolhatnám.

Csak a 14-es tv-csatorna jelent konkrét veszélyt a mainstream médiának, olyannyira, hogy Jair Lapid rövid miniszterelnöksége alatt igyekezett bezáratni. A grafikonon látható, hogy 2023 márciusára nézettsége megelőzte két másik csatornáét, a 11-es közszolgálati és 13-as kereskedelmi adót, de még messze van a legerősebb kereskedelmi tv, a 12-es népszerűségétől.

Mindezekből adódik, hogy a mainstream média hatása még mindig elég erős és könnyen sugallhat olyan helyzetet, ami nem fedi a valóságot. Miután 2022 novemberében a választásokat a jobboldal nyerte, azonnal beindult az ellenzéki médiakampány. A szombati tüntetések szervezői, finanszírozói az ország leggazdagabbjaiból kerültek ki, de a média úgy mutatta be, mint a népharag megnyilvánulásait.

Az a média, amely ugyanazon monopolisztikus cégek tulajdonában van, mint akik a tüntetéseket fizették.

Október 7-e után egy időre mintha csendesült volna a Netanjahu-kormány elleni támadás-sorozat, a tragédia mindenkit mellbevágott, de alig pár hét után megjelentek ugyanazok a „szakértők” a stúdióban, akik korábban a palesztinokkal való kompromisszum hívei voltak, akik szerint a Hamász féken tartható pénzzel, izraeli munkahelyekkel, és ezzel együtt minden bajért Netanjahut tartják felelősnek. Sőt, ma már azt sem szégyellik állítani, hogy a háborút Izrael nem nyerheti meg, miközben naponta halnak meg katonák Gázában. Ha valamelyik hírműsorba, véletlenül olyan szülő kerül, akinek gyerekét elrabolták, vagy már meghalt, és ellentmond a műsorvezetői sugallatnak, hogy Bibit hibáztassa a történtekért, abba belefojtják a szót… ugyanakkor tág teret adnak olyan leszerepelt tábornokoknak, akik frusztráltságukban ostobaságokat beszélnek, ezzel is gyengítve az IDF katonáinak harci morálját.

Ha kevesen is, de voltak olyan baloldali újságírók, akik a nemzeti tragédia nyomán átértékelték korábbi nézeteiket, de hogy az ő szavuk mennyire jut el az emberekhez, azt csak a háború után lehet igazán lemérni, amikor majd a felelősök számonkérése is elkezdődhet – a mainstream média számos képviselőjének is ott a helye a vádlottak padján.

Amichay Éva további cikkei itt olvashatóak.

Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.