Jó ideje akartam erről írni, de mint izraeli, rossz érzéssel tölt el a „szennyes kiteregetése”, az izraeli társadalom belső problémáinak elemzése. Ugyanakkor, október 7-e traumája csak akkor gyógyítható, ha szembenézünk a hibákkal, a rendszer torzulásaival, amelyek hozzájárultak a tragédiához, hogy tanulva belőle, helyreállítsuk a normális működőképességet.
A külső fenyegetettség mellett élő izraeli társadalom fel kell számolja a belső megosztottságot, ha fenn akar maradni. Az erős zsidó állam léte pedig az egyetlen biztosítéka a galuti zsidóság megmaradásának. Tágabb kontextusban Izrael ma a zsidó-keresztény civilizáció bástyája a barbárság ellen, elbukása a Nyugat pusztulását vetíti elő. Ezért kell írni róla magyarul is.
Az év elején az izraeli legfelsőbb bíróság diktatúrájáról írtam, annak kapcsán, hogy a Knesszetben (izraeli parlament) elfogadott törvényt, miszerint a bíróság csak a törvény betűje és szellemében dönthet, nem pedig a bírói „ésszerűség”, vagyis ízlés szerint – megsemmisítette.
Azonban a jogászok egyre agresszívebb diktatúrája nem merül ki a legfelsőbb bíróság parlament feletti uralmában. A háborús helyzet felszínre hozta a rendszer visszásságait, amely korábban is, de most még inkább emberek életébe kerül.
A konkrét eset, amely igazán nagy felháborodást kelt a napokban, azon túl, hogy két tisztességes ember sorsát pecsételi meg, félelmet kelthet minden izraeliben a saját élete és a társadalom megosztottsága miatt.
A globalista, izraeli mainstream média ezt a „súlyos információ-szivárogtatás” eseteként aposztrofálja, de egyre nyilvánvalóbb, hogy az eset „fontos katonai dokumentumok eltitkolása a miniszterelnök, vagyis a kormányzat előtt”, azaz a katonai vezetés maga akarja eldönteni, hogy milyen információkat oszt meg a miniszterelnökkel, és milyeneket tart meg magának – ami az október 7-i helyzetet is előidézte, de ma sem szűnt meg, és ez a legfélelmetesebb, hiszen ez egy katonai puccs lehetőségét vetíti elő.
A médiamunkások munkájának alapja az információ, ezért mindent megtesznek a jól-értesültség érdekében, szoros kapcsolatot ápolnak politikusokkal, magasrangú katonákkal. Bizonyos politikusok, katonai vezetők pedig a saját karrierjük egyengetésére használják a média-kapcsolataikat. Az információ-szivárogtatás tehát az érdekegyezés okán rendszeres volt anélkül, hogy ezért büntetőjogi eljárás indult volna. Csak nagyon kirívó esetben, például amikor Anat Kamm kétezer oldal katonai dokumentumot másolt le és juttatott el Uri Blau újságírónak katonai szolgálata idején. Anat később 26 hónapot töltött börtönben. A vizsgálat és bírói eljárás idején házi őrizetben volt, ma pedig újságíróként tündököl egyes TV-stúdiókban.
A gázai háború során meglehetősen sok foglyot ejtett az IDF, köztük olyanokat is, akik részt vettek az október 7-i mészárlásban. Elhelyezésükre létrehoztak egy fogolytábort a Negev sivatagban, ahol utószolgálatos katonák vigyáztak rájuk.
2024. július 29-én grandiózus cirkusz közepette letartóztattak 9 katonát azzal a váddal, hogy megerőszakolták a foglyokat. Erről a 12-es kereskedelmi csatornán egy összevágott videofelvétel is igyekezett tanúskodni, amin semmi ilyet nem lehetett látni, de a kísérőszöveg a vádakat sulykolta.
Felmerült a kérdés, hogy miként került a 12-es csatorna birtokába a biztonsági kamerák felvétele? Mai napig nincs rá válasz, még vizsgálat sem indult, pedig a több hónapos hercehurca során bizonyossá vált, hogy a vádak alaptalanok. Kilenc utószolgálatos katonát meghurcoltak, a hírek bejárták a világot, rossz hírét keltve az IDF-nek – hamis feltételezések alapján. Menet közben az is kiderült Yifat Tomer-Yerushalmi legfőbb katonai ügyészről, hogy szoros kapcsolatban van a 12-es csatorna egyik tulajdonosával, Marius Nacht-el, akinek a fényűző születésnapi buliján is részt vett. Yifat Tomer-Yerushalmi a jogi egyetemről vonult be a katonának egyenesen a katonai ügyészséghez, egy napig sem volt terepen. Arra is fény derült, hogy a katonai ügyészség munkatársai telefonon felhívták az időközben kiengedett gázai foglyokat arról érdeklődve, hogy milyen elbánásban részesültek Izraelben a fogvatartásuk idején… miközben izraeli túszokat még a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai sem keresték fel, azt sem tudjuk, hogy hányan élnek, borzalmas helyzetükről csak a kiszabadítottak tudnak mesélni.
Ez év áprilisában a katonai hírszerzés egyik utószolgálatos tisztje felfedezte, hogy egy fontos információt nem juttattak el a kormányzathoz. Az elrabolt izraeliek kiszabadítása érdekében folytatott tárgyalások rendre megfeneklettek. Az izraeli baloldal Netanyahu-t hibáztatta, az eltitkolt dokumentumok szerint viszont a Hamasz vezetője Sinwar az izraeli társadalom megosztottságára játszott, hogy a szombat esti tüntetések arra kényszerítik az izraeli miniszterelnököt, hogy a terroristák minden feltételét elfogadja.
Magyarul, a Káplán utcai tüntetések akadályozzák a túszok kiszabadítását. Tisztességes honpolgár lévén a tiszt felháborítónak tartotta, hogy a katonai vezetés erről nem tájékoztatja a miniszterelnököt, ezért megkereste Eliezer Feldsteint, a miniszterelnök katonai szóvivőjét és informálta. A hírt végül a német Bild közölte.
2024. november 3-án a Sin Bét olyan módon tartóztatta le a két embert, mintha veszélyes terroristák lettek volna: az éjszaka közepén 15 kommandós tört be a hálószobájukba, majd az elhárítás pincéjében tartották fogva őket, egy-egy magánzárkában, ahol még matracuk, takarójuk sem volt, és 24 órán át égett a reflektor, két hétig ügyvéddel sem találkozhattak. Bár semmit nem tagadtak, a kihallgatások hosszú órákon és napokon át tartottak. A katonai ügyészség szerinti vád olyan súlyos, hogy akár életfogytiglani börtönbüntetésre is ítélhetik őket.
Az esetet hatalmas felháborodás-hullám kíséri, hiszen az eljárás és a vádak is a legdurvább diktatúrák koncepciós perére emlékeztet, csakhogy itt nem a választott kormányzat törvénytelenségéről, hanem éppen a törvényességért felelős hivatalnokok részéről folyik ez az elképesztő eljárás és a célpont valójában a miniszterelnök.
Ez a tragikus eset mindennél jobban rávilágít a társadalmon megosztottságára, aminek a gyökerei a hetvenes évekre vezetnek vissza. A Jom Kippuri háború kitörésének körülményei 1973-ban már feltárták az államalapító baloldali kormányzás hibáit, de még négy év telt el, míg bekövetkezett a kormányváltás. Begin 25 éves ellenzéki politikussága nem volt elég ahhoz, hogy megértse, nemcsak a kormányt, hanem a hivatali apparátust is ki kell cserélni. Vagyis felelős pozíciókban továbbra is a korábbi, politikailag elkötelezett emberek maradtak.
Az évek során egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a baloldal csak nagy ritkán kap bizalmat a kormányzásra, az 1993-as oslói egyezmény sikertelensége után pedig ez még inkább megerősödött. A társadalom demográfiailag növekvő része, a hagyományőrző, keleti zsidók sokkal jobban ismerik az arab világot, mint az államalapító nemzedék leszármazottai, a gazdaságilag tehetősebb európai eredetű elit. A feszültség tovább nőtt a második és harmadik nemzedéknél, mert már a keleti zsidók között is vannak magasan iskolázott, képzett emberek, akik ha politikai pályán érvényesültek is, a hivatali apparátusban, különösen a magasabb régiókban, nem kaptak helyet. Az ügyészség, a kormány jogtanácsosa, a legfelsőbb bíróság tagjai azonos miliőből jönnek, ahogy mondani szokás: azonos az irányítószámuk.
Az elmúlt harminc évben a baloldal a mindenáron való béke, a jobboldal pedig az aggodalom szóvivője volt. A Közel-Keletet ismerő-értő emberek folyamatosan figyelmeztettek a veszélyekre, amelyek süket fülekre találtak a katonai vezetés és a kormányzat részéről is. Benjamin Netanjahu is foglya volt ennek a személetnek, ő az izraeli gazdaság megerősítésének motorja volt, bár az iráni veszélynek tudatában igyekezett lépéseket tenni. A katonai vezetés a magas technológiájú kis hadsereg eszméje szerint csökkentette a haderőt, a fegyvergyártás jelentős részét kiszervezte, főleg az USA-ba, felszámolva ezáltal az IDF függetlenségét, aminek hátrányait éppen a mostani háborúban érzékeltünk: Biden több ízben megzsarolta Izraelt, a háború menetét erősen befolyásolta a fegyverszállítások akadályoztatásával. A Hezbollah-val megkötött tűzszünet a is ennek köszönhető, amely megfékezte az IDF erőteljes előretörését.
A 2023. október 7-i támadás előzményeit, okait, felelőseit alapos vizsgálat kell feltárja, amit nem lehet a bírói karra bízni, mert a legfelsőbb bíróság számos döntése aktív részese volt a kudarcnak. Meg kell várni a háború befejezését, de az információ-gyűjtés már most is folyik. Tekintettel arra, hogy a mindenáron béke-koncepció és a technológiai fölény elbizakodottsága a katonaság és a belbiztonság vezetőit is jellemezte, úgy tűnik, hogy az ő felelősségük vitathatatlan. Annál is inkább, mert amikor október 6-n éjjel már elég vészjósló információkhoz jutottak, elmulasztották értesíteni a miniszterelnököt. Most pedig úgy tűnik, hogy a kudarc okait feltáró információk egy részét éppen ezek a felelős szervezetek igyekeznek eltitkolni.
A több mint egy éve tartó háború során nyilvánvalóvá vált a harcoló alakulatok és a katonai felső vezetés közötti motiváció különbsége. Előbbiek addig akarnak harcolni, amíg megsemmisítik a Hamasz és a Hezbollah fenyegetettséget, biztonságot adhatnak az izraeli polgároknak. Bevetések előtt bibliai példák, imák erősítik a lelküket, tisztában vannak azzal, hogy minden tettük a zsidó nép történetében kritikus szerepet játszik. Ők azok, akik hajlandók akár meghalni is a hazájukért.
Ezzel szemben a tábornokok mielőbb szeretnék befejezni a háborút, nehogy „leszólják őket a kollégák nemzetközi klubjában”. Az ő céljuk egy héberül beszélő Svédország – ahogy Irit Linor jellemezte a globalizmus híveit. Joáv Gallant védelmi miniszter vezetése alatt szoros kapcsolatot tartottak fenn az amerikai kormányzattal, sokszor az volt az ember érzése, hogy Biden parancsát teljesíti, nem pedig az izraeli kormányét. Ez volt az oka, hogy végül leváltották Gallantot.
A Feldstein-ügy tehát egy újabb, keserves állomása a régi elit bukásának, amely Trump megválasztásával az amerikai, demokrata támaszt is elveszti, éppen ezért most agresszívan felhasznál minden eszközt a fennmaradásáért. A Netanjahu elleni pertől kezdve a háborús győzelem elszabotálásáig semmi nem drága számukra, de az idő nem nekik dolgozik: felnőtt Izraelben egy olyan nemzedék, amely tisztában van a Közel-Kelet sivatagi szabályaival, nincsenek illúziói az ellenség természetével kapcsolatban, hajlandó és képes harcolni a hazájáért.
Azok a katonák, parancsnokok, akik ma Gázában, vagy Dél-Libanonban néznek szembe a terroristákkal, ők fogják alkotni a jövő évek katonai vezetését, belőlük kerülnek ki azok a politikusok, akik álmodozások nélkül teremtik meg a békét azzal, hogy helyreállítják Izrael elrettentő erejét. Addig pedig, tetszik, nem tetszik Netanjahu az egyetlen államférfi, aki ezt az átmenetet képes levezényelni.
Az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.