Amichay Mihály Éva újságíró, az izraeli belpolitikai viharokat kavaró igazságügyi reform elleni tüntetések hátteréről írt cikksorozatának (korábbi részei itt, itt,itt és itt) ötödik részét közöljük.
Vallási-etnikai törésvonalak címszó alatt írja Gadó János:
“Az etnikai és vallási alapon szerveződő Sasz párt sérelmi politikája némileg emlékeztet a Black Lives Matter mozgalom woke ideológiájára, amelyet nyugodtan fordíthatunk „éberségnek” – az ötvenes évek politikai hisztériájának szellemében. Egy relatíve hátrányos helyzetben lévő etnikai csoport hátrányos helyzetét egyedül az elitek kifinomult elnyomásával magyarázza – az elitek minden ellenkező törekvése dacára. Mindkét esetben szociális és etnikai komponensek erősítik egymást. Míg azonban az amerikai woke mozgalom ezt egy szélsőbaloldali, marxista beütésű ideológia alapján teszi, a Sasz párt ugyanezt jobboldali konzervatív, vallási alapon műveli. Az agresszív, követelőző sérelmi politika azonban meglehetősen hasonló. Az etnikai, szociális és ideológiai komponensek egymásra halmozása azonban fontos identitáserősítő tényező. A vallásos cionista és a harédi pártok a zsidóságon belül nem használnak etnikai szempontokat – noha utóbbiak túlnyomórészt az askenáz zsidóság vallási hagyományaira építenek.”
Nem tartom szerencsésnek, ha egy adott országban tanulmányozható jelenséget egy másik országban lezajló folyamatokkal magyaráznak. Az ilyen intellektuális mankó nem segíti a dolgok megértését. Azt sem értem, hogy milyen a relatíve hátrányos helyzet, és az elit kifinomult elnyomása…mondjuk el mi történt valójában!
A Magyarországról kivándorolt Kishont Ferenc nem kertelt a Sallah Shabati című filmjében. A saját tapasztalatát és értékítéletét vígjátékba csomagolta, de nevetve is értjük a kritikát. Efraim Kishon, ahogy Izraelben átírták a nevét és ahogy világhírű író lett, már 1964-ben pontosan látta a szocialista elit fennhéjázó, álszent viselkedését, és előrevetítette ahogy a keleti zsidók átlátnak ezen és kiharcolják méltó helyüket a társadalomban. A filmkritikusok fanyalogtak, a nézők imádták, az izraeli filmművészet kultikus darabja mindmáig. Tudományos értekezéseknél pontosabban láttatja a lényeget:
a különböző kulturális háttérrel rendelkező bevándorlók konfliktusa majd csak a következő generációkban oldódhat fel, bár ezt optimistán kezelve, már a vegyesházasságokban megvalósíthatónak véli.
Az államalapító nemzedék tagadhatatlanul hátrányos helyzetbe taszította az arab országokból menekülteket. A periférián épült “szocialista városok” egyetlen munkalehetőséget nyújtó gyárral, igencsak beszűkítették a sikerességhez vezető utat.
Avi Nesher filmrendező már Izraelben született askenázi szülők gyermekeként, gimnáziumi éveit az USA-ban töltötte, aztán szolgált az IDF-ben és első filmje a Banda, egy katonai szórakoztató társulat életét mutatja be. A második filmje a Dizengoff 99 pedig a városi fiatalság felszabadultságát. Aztán az izraeli sikereit nemzetközire akarta váltani, Kaliforniába költözött és csak az ezredforduló után tért vissza hazájába. 2004-ben megcsinálta a “Világ végén balra” című keserédes filmjét a keleti zsidók beilleszkedési gondjairól, hat évvel később az “Egyszer voltam” címűt, ami a hatvanas évek Haifájába repít vissza. Neser nagy erénye, hogy egyszerű történeteken keresztül képes bemutatni egy-egy korszak jellegzetes életformáját, nehézségeit és szépségét Izraelben.
Sérelmek, nehézségek voltak, de a keleti zsidókat ez nem az ország ellen fordította, csupán az őket lenéző, semmibe vevő szekuláris, baloldali elittel kerültek szembe.
A Sasz párt 1982-ben alakult, a jeruzsálemi, helyi választások előtt a vallásos, szefárd közösség érdekképviseletében, 1984-ben még csak négy helyet szerzett a parlamentben, ma az ötödik legnagyobb párt, 11 mandátummal.
A szefárd vallásos párt megalakulásához közel harminc év kellett: az ötvenes évek észak-afrikai, arab országokból bevándorolt népességet senki nem képviselte azidáig. Vallásos nevelést az askenázi ortodox iskolarendszerben kaphattak. Közben felnőtt egy új nemzedék, öntudatos izraeliek, akik egyfelől meg akarták őrizni a saját hagyományaikat, másrészt látták a megalázó megkülönböztetést, amit ők már nem voltak hajlandók elfogadni. Sokáig nem foglalkoztak a bal-, és jobboldali pártok agendájával, rendszerint a kormánykoalícióhoz csatlakoztak, így tudtak pénzt szerezni a saját iskolarendszerük kiépítéséhez (MaAyan HaHinuch HaTorani ), amely azon túl, hogy szegény sorsú keleti-zsidó családok gyermekeinek nyújtott megfelelő oktatást, növelte a párt támogatóinak körét.
Kétségtelen, voltak pénzügyi szabálytalanságok a pártvezetésben, de amikor az askenázi bíróságok példát statuáltak a vezetők elítélésében és karizmatikus pártelnöküket, Arieh Derit lecsukták, a szavazók is példát statuáltak: 1999-ben 17 mandátumot szerzett a párt a választásokon.
Az évek során a párt egyre inkább a jobboldalt támogatta, szellemi vezetőjük Ovadia Josef rabbi az arab terrorcselekmények nyomán sokszor nem éppen polkorrekt kijelentéseket tett. A keservesen megalakuló Bennett kormányhoz már nem csatlakoztak, annak dacára sem, hogy a baloldal készséggel megfizette volna az árát.
Amikor a 2022-es választásokon a jobboldali tömb győzelme már elég nyilvánvaló volt, a baloldali politikusok még bíztak abban, hogy Derit magukhoz édesgethetik, de amikor ez nem sikerült, teljes gőzzel megindult a bírósági gépezet ellene: a Legfelsőbb Bíróság 2023 januárjában a miniszteri kinevezését is megsemmisítette.
Arieh Makhlouf Deri 1959-ben Marokkóban született, egy tehetős zsidó családban, kilenc éves volt, amikor a család Izraelbe vándorolt. Bár a szülei nem voltak ortodoxok, a gyerek vallási nevelését egy bentlakásos, ortodox iskolában látták helyesnek. Végül a híres, hevroni, litai jesivában avatták rabbivá. Képességeit felismerve Ovadia Josef támogatta a politikai szerepvállalását, 29 évesen ő volt Izrael történetének legfiatalabb minisztere, miután az IDF-ben is önkénteskedett három hónapot. (A Sasz támogatja a katonai szolgálatot és a munkavállalást is.) Deri feleségével Yafával 9 gyermeket nevelt fel.
Pragmatizmus és sérelmi politika – fejezetcím alatt Gadó János írja:
“Ebbe a koalícióba látszólag kevéssé illeszkedik a vallási víziókra nem fogékony, ízig-vérig reálpolitikus Benjamin Netanjahu és az ő nacionalista szekuláris Likud pártja. Netanjahu egyebek közt éppen azzal szerzett történelmi érdemeket hazája szolgálatában, hogy a legkövetkezetesebben leszámolt minden tévképzettel, illúzióval – mindenekelőtt a baloldal által dédelgetett és a nemzetközi közvélemény által máig hivatalból fenntartott „békefolyamattal”. Ezek helyett hozta tető alá, amerikai segítséggel, a négy arab országgal békét teremtő Ábrahám egyezményeket. Komoly érdemei vannak Izrael radikális piacgazdasággá való átalakításában „startup nemzetté” való átformálásában is. Utóbbihoz a baloldali egalitárius illúziókkal való leszámoláshoz volt szükség. A bíróságok túlhatalmának megnyirbálása és visszaállítása a nyugati demokráciákénak megfelelő szintre úgyszintén reálpolitikai lépés lenne – ha nem vallási/sérelmi politikát folytató radikálisokkal karöltve próbálná keresztülverni ezeket. A Ben Gvir féle szélsőségeseket ugyanis nem érdekli a hatalmi ágak egyensúlya és a független bíróságokban csak vízióik akadályát látják. Netanjahu természetes szövetségesei ezért a középjobb pártok lennének. Ezekkel korábban kormányzott is koalícióban – és éppen itt a probléma. Robusztus egyénisége ugyanis, ha kell, machiavellista módszerekkel tör a célja felé, amiből korábbi partnerei nem kérnek többet. Így mostanra már csak azok akarnak vele koalícióra lépni, akiket ezek a módszerek nem zavarnak. Robusztus egyénisége kisebb-nagyobb törvényi előírásokon is áthajt, amiért több eljárás van ellene folyamatban. Ezek – európai szemmel nézve – nem olyan súlyú ügyek, amiért véget kéne vetni egy ilyen pályafutásnak, ám a függetlenségét és szakmai ethoszát őrző igazságszolgáltatás nem ismer pardont, amit Netanjahu úgy él meg, hogy szolgálataiért méltatlan zaklatás a jutalom. Ez ellen minden eszközzel harcol. Ilyen körülmények között viszont lehetetlen eldönteni, hogy az általa végrehajtott jogi reformok valóban józan, pragmatikus lépések, vagy az igazságszolgáltatás ellen vívott háborújának állomásai.”
Netanjahu kormányzásának eredményeit még azok is kénytelenek elismerni, akik szívből utálják. Sokan mondják, hogy jó, jó, de most már hazamehetne, túl sokáig van a hatalomban. Ez igaz is lehetne, ha Izrael egy normális, konszolidált ország lenne, de hát, nem az.
Ahogy Ben Gurion személyisége nélkülözhetetlen volt az állam megalapítása idején jó darabig, úgy tűnik, hogy Bibi is a jelenkor meghatározó figurája és marad, amíg nem lesz jobb nála.
A baloldal legnagyobb hibája, hogy nem tudott autentikus személyiséget szembeállítani vele. Próbálkozott Ehud Barak, Jair Lapid (megvallom, én magam is szavaztam rájuk anno), de mindkettő bebizonyította alkalmatlanságát. Az anyja révén nagyszüleim falujából származó Beni Ganznak pedig, remélhetőleg sosem lesz alkalma bizonyítani. Katonaként eljutott a legmagasabb rangig, az IDF vezérkari főnöke lett 2011-ben (Ehud Barak kinevezettje), leszerelése után volt egy sikertelen üzleti vállalkozása (Ötödik Dimenzió), 2018-ban alakított pártot. Nyugdíjas katonák kedvenc foglalatossága…
Valaki feltette a kérdést, hogy ha alaptalan a tüntetők demokrácia-félelme, akkor miként lehetséges, hogy annyi “nagy ember”, leszerelt katonatisztek, a hírszerzés volt főnöke támogatja őket?
Nos, a katonák nyugdíjazásának átlagéletkora ma 50 év (korábban 45 év volt) Izraelben, harci alakulatoknál mindmáig 42 év az alsó korhatár, magasabb rangban, illetve a harcokat támogató alakulatoknál 48 év.
Ez a legszebb férfikor, az emberek tele ambíciókkal, tervekkel! Egyesek üzleti vállalkozásba kezdenek, amelyek vagy sikeresek, vagy nem, de a “biztos pálya” a politika! Költségvetési nyugdíjuk már van, megélhetési gondjaik nincsenek, többnyire a gyerekeik is már felnőttek, kell valami elfoglaltság! A médiába nem kerülhetnek bele konszolidált kijelentésekkel, csak ha valami falrengetőt mondanak – hát, ezt teszik. Végre, valami történik körülöttük! Meghívják őket a tüntetők színpadára, a mainstream média pisszenés nélkül issza szavaikat. A 14-es csatorna műsorait negligálják, mert ott valósi kérdéseket tennének fel nekik. A demokráciához nem sok közük van, hiszen életük javát egy hierarchikus szervezetben töltötték, parancsokat kaptak vagy adtak. A legkevésbé sem valószínű, hogy ők lennének a demokrácia védelmének (fogatlan) oroszlánjai…
Ezek után nézzük, mi tette Netanjahut a korszak sikeres politikusává?
Az állam megalakulása után, 1949-ben született Tel-Avivban, apja neves történész volt, így gyerekkorát részben Jeruzsálemben, részben Philadelphiában töltötte. Intellektuális képességeiről és szorgalmáról már az általános iskolai tanárai is pozitívan nyilatkoztak.
Bibi a középső fiú volt a bátyja, Yoni és az öccse, Ido között. Yoni 1976-ban elesett az Entebbei hadművelet során, amikor kiszabadították a túszokat a repülőgépeltérítő terroristák fogságából. Ido orvos, író, Jeruzsálemben él. Mindhárman az IDF vezérkar különleges felderítő egységében szolgáltak.
Netanjahu még az USA-ban érettségizett, mielőtt bevonult az IDF-be, ahol 5 évet szolgált, számos veszélyes hadműveletben vett részt, többször megsebesült. 1972-ben kezdte felsőfokú tanulmányait az USA-ban – építészetet, közgazdasági menedzsmentet és politológiát tanult, de tanulmányait megszakította az 1973-as Jom Kippuri háború, majd a bátyja halála. Mindezek mellett is két és fél év alatt végezte el a mesterképzést, és professzorai szerint
„Nagyon jól teljesített. Nagyon okos volt. Szervezett. Erős. Tudta, mit akar csinálni, és hogyan csinálja.”
Diplomázása után még két évig az USA-ban dolgozott, építette a kapcsolatrendszerét. Már ekkor feltűnt tv-szerepléseivel, mint kiváló, politikai kommentátor. 1978-1982 között Izraelben dolgozott, ekkor fedezte fel Mose Arens, aki magával vitte az Egyesült Államokba, amikor kinevezték nagykövetnek. Az első libanoni háború idején Netanjahu, mint szóvivő remek munkát végzett, így Simon Peresz 1984-ben kinevezte ENSZ nagykövetnek. 1988-ban a parlamenti választások előtt tért vissza Izraelbe, csatlakozott a Likudhoz és az előválasztásokon azonnal az 5. helyre került.
Netanjahu egy addig ismeretlen világot hozott be az izraeli politikába:
tudatosan készült a politikai pályára, intellektuális képességein túl megtanulta, hogy kell megszólítani az embereket. Éppen ezért népszerűsége a választók körében töretlen a pályája során, de politikus társai ellenszenvét is rendre elnyeri.
1992-ben a Likud veszített a választásokon, Samir visszavonult és az 1993-as párton belüli szavazáson Netanjahu nyerte el a tagság bizalmát – a Likud veterán politikusai egy életre megutálták a fiatal tehetséget. A helyzet csak fokozódott, amikor Rabin halála után az esélyes Simon Pereszt megverte az 1996-os választásokon. Most már a vesztes baloldali politikusok is szívből utálták.
A baloldal vereségéhez, kétségtelenül hozzájárultak az oslói egyezmény aláírása utáni arab terrorakciók. Harminc évvel a megállapodás aláírása után elég nyilvánvaló a tévedés: nem Arafat terrorbandájával kellett volna egyezkedni, hanem a helyi, törzsi vezetőkkel. Később, külön kitérek a konfliktus rendezésének lehetséges módjaira, egyelőre csak annyit, hogy Osló egy véres zsákutca, de semmiképpen nem a béke felé vezető út volt. Ezt már 1996-ban is elég sokan látták (én majd csak 2006 körül kezdem felfogni, a gázai kivonulás utáni években), ezért nem adtak esélyt a baloldalnak a folytatásra.
Netanjahu első kadenciája nem volt túl sikeres, bár már ekkor elindította azt a gazdasági reform-folyamatot, amely későbbi sikereinek alapja, de maga is elismerte, hogy tapasztalatlan volt, hibákat követett el, így az 1999-es választásokat elveszítette.
Ehud Barak győzelmét az első libanoni háború befejezésére tett ígérettel nyerte, amit be is váltott, bár a visszavonulás elég gyatrára sikerül: cserben hagyta a korábbi szövetségest, a Dél Libanoni hadsereget. Az ugyan Arafaton múlt, hogy a 2000-es Camp David-i tárgyalások befulladtak, de az azt követő terrorhullám maga alá temette Barak ambícióit. Megbukott.
Netanjahu nem indult a miniszterelnöki posztért, így kezdődött Ariel Saron kormányzásának időszaka, amelyben 2003-2005 között Bibi pénzügyminiszterként kiszélesítette azt a gazdasági reformot, amihez már 1996-ban megtette az első lépéseket. Két nagyszerű szakember segítette a munkáját: Stanley Fischer a Nemzeti Bank elnökeként, és Yaron Zelicha a pénzügyminisztérium főkönyvelője.
A gázai kivonulást ellenezvén mondott le a miniszterségről. Saron kilépett a Likudból és megalakította a Kadima pártot, hogy véghezvihesse a gázai telepek felszámolását. A Likud, kétségtelenül meggyengült, így 2009-ig Netanjahu ellenzékbe kényszerült.
Második miniszterelnöksége az Obama-elnökség idején kezdődött, és nyolc keserves évet hozott számára. Valamennyire kénytelen volt az amerikai elvárásoknak is eleget tenni, ugyanakkor az iráni atomfenyegetettség és belpolitikai problémák is nehezítették helyzetét. A gazdasági reformok és az infrastrukturális beruházások ugyan már éreztették hatásukat, de a magas megélhetési költségek (és némi, külföldi, ellenzéki támogatás) utcára vitték az elégedetlenkedőket.
A fogyasztási cikkek monopóliuma és a lakásépítés nehézségei, amire a sorozat korábbi részében már utaltam, lényegében nem változtak és mind a mai napig táplálják a lakosság jogos kritikáját.
Trump elnökké választása új lehetőségeket nyitott Netanjahu előtt is, a két ország szoros együttműködése nyomán jöttek létre az Ábráhám-egyezmények. Netanjahu valószínűleg már régen elhatározta, hogy az oslói képletet megfordítja: nem a magukat palesztinoknak nevező arabokkal kell előbb megegyezni a békéről, hanem az arab világ pragmatikus politikusaival. Sokan viccelődtek azon, hogy ázsiai, afrikai, dél-amerikai államokkal javítja a kapcsolatokat, ahelyett, hogy az európai politikusoknál kuncsorogna politikája jobb megítéléséért. Ma már jól látszik, hogy előrelátóbb volt kritikusainál: az ukrajnai háború nyomán az EU gyengesége egyre nyilvánvalóbb.
Netanjahu tehát közel sem volt tökéletes miniszterelnök, mégis olyan perspektívát nyitott az ország számára, amilyet a baloldali kormányzások során soha nem sikerült. A gazdasági fellendülés, minden problémájával együtt, és a viszonylagos biztonság (regnálása során ugyan voltak, és sajnos, ma is vannak terrortámadások, katonai akciók is, de nem voltak háborúk) bizalmat ébresztettek a lakosság egyre nagyobb részében. Ezzel párhuzamosan a politikusok körében, mind a párton belüli, mind azon kívüli ellenségei száma gyarapodott.
Nem tudom, hogy milyen személyiségjegyek okozzák azt, hogy míg az egyszerű emberek becsülik munkáját, a “kollégák” mindent megtesznek a bukásáért.
Az irigység lehet erős motiváció, de a “csak ne Bibi” mozgalmat sokkal mélyebb okok generálják.
A Netanjahu-perekről egy külön részben fogok beszámolni, mert erről még a héber sajtóban is csak addig jutnak el, hogy vádat emeltek és folyik a per. Az ügy ennél sokkal bonyolultabb.
Amichay Mihály Éva cikksorozata és további írásai itt érhetőek el.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.