Amichay Mihály Éva újságíró, az izraeli belpolitikai viharokat kavaró igazságügyi reform elleni tüntetések hátteréről írt cikksorozatának (az első, második és harmadik rész itt, itt és itt) negyedik részét közöljük.
A mentalitásbeli különbséget érzékelem Gadó János szövegében is, a kedves, alkalmazkodó, őszintén békét kereső, de mindenben a maga elképzeléseiből kiinduló galuti zsidóét:
“Általában: a radikális jobboldal pártjai – más-más okból – nem ragaszkodnak a modern demokrácia kifinomult, bonyolult és törékeny rendszeréhez. A vallásos cionisták messianisztikus ideológiájuk okán; a harédiek azon az alapon, hogy a Tóra felülírja a világi törvényeket; a Sasz párt pedig azon az alapon, hogy ezek a törvények csak az ő hagyományaikat nem tisztelő, őket háttérbe szorító askenázi elit érdekeit szolgálják. Mi vezetett azonban oda, hogy ezek a pártok Izraelben meg tudtak erősödni? Az egyik fő ok kétségkívül a világ országainak (köztük a demokráciák nagy részének) álságossága, amelyek a nemzetközi fórumokon rituálisan elítélik Izraelt, s közvéleményük és médiájuk ugyanezt teszi a maga módján. Így a nyugati demokrácia, emberi jogok és humanista hitvallás teljesen összeszövődött a palesztin párti Izrael ellenességgel, azon az álságos alapon, hogy a palesztinok az izraeliek áldozatai. Erre viszont az izraeli jobboldali radikálisok kiöntik a gyereket a fürdővízzel: az álságos magatartással együtt a demokráciát és az emberjogi hitvallást is elutasítják. Mindez egyébként így volt már húsz éve is, de a demográfia és a politikai dinamikája mostanra vezetett oda, hogy ezek a pártok immár megkerülhetetlen erőt képviselnek a parlamenti választásokon. A Likud, Netanjahu pártja pedig jobb híján velük szövetkezik. Ezt a cinikus magatartást azonban a Likudtól balra álló pártok élesen elutasítják.”
Nem, itt nem holmi barbár agresszivitásról van szó, a Messiásra sem nagyon várnak, hanem az ország fennállásának évszázada (az állam kikiáltása előtt is létezett önálló zsidó jisuv) megtanította az embereket arra, hogy csak a saját erejükre, képességeikre számíthatnak. A keleti zsidók pedig nagyon jól ismerik az arab világot, nem utópisztikus álmokat kergetnek, hanem szembenéznek a valósággal.
Pont ez a valóságfelismerés az, ami számos baloldali, askenázi értelmiséget is jobbra tolt. Nem lettek szélsőségesek, csupán realisták. A névsor hosszú, Irit Linor írónőtől, Dr Gadi Taubon át, Dr Mordechai Kedar-ig, de a napokban a szélsőbaloldali Haaretz veterán újságírója, Gideon Levy is bevallotta, hogy elege van a baloldalból.
Szó sincs róla, hogy a kormány-koalíció politikusai és a rájuk szavazók ne tisztelnék a demokráciát, csupán azt a szelektív értelmezést tagadják, amely véletlenül, mindig az elitnek kedvez.
A sokévtizedes igazságtalanság, megaláztatás most mind a felszínre tör.
A harmadik generáció sem felejti el, hogy nagyapjuk pajeszát levágták a felvilágosult komisszárok, mielőtt elküldték volna a családot valami sivatagi porfészekbe, a “világ végén balra” (Avi Nesher klasszikus filmjének címe).
Nemcsak az elefántok, a keleti zsidók sem felejtenek, ők jól ismerik a Tórát, a zsidó ünnepeket, amelyek mindegyike a hosszú emlékezet hagyománya.
A harmadik nemzedék tanult, tehetséges fiataljai dühösek és nem félnek kimondani amit gondolnak, őket már senki nem állítja sarokba.
A kérdés, hogy az államalapító baloldal miként veszítette el a tömegbázisát? Ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes interjú sorozatot láttam, aminek az első részében Alex Tseitlin Dr. Moshe Berent-el beszélget. Alex Tseitlin orosz eredetű zsidó, aki sok éven át élt Ukrajnában, mielőtt Izraelbe vándorolt. YouTube csatornája arról nevezetes, hogy mélyreható beszélgetéseket folytat izraeli kutatókkal, tudósokkal, filozófusokkal. Rendkívül felkészült, ezért minden interjú egyetemi előadással ér fel.
Dr. Moshe Berent sem hétköznapi figura: a haifai Technionban villamosmérnöki oklevelet szerzett, filozófiából mesterfokozatot a tel-avivi egyetemen, majd a Ph.D.-t Cambridge-ben, összehasonlító politikatörténet szakon. Kutatási területe az izraeli, nemzeti identitás. Berentre akkor figyeltem fel, amikor egy értelmiségi összejövetelen, professzor Agassi otthonában, a napóleon-szindrómás Ehud Barak heves karcsapásokkal azt ecsetelte, hogy elkellene mozdítani a hivatalából Netanjahut… a hosszú monológ lélegzetvételi szünetében Berent csendesen megkérdezte:
és Téged, ki hatalmazott fel erre?
A szobában dermedt csend lett, mivel mindenki tudta, hogy Ehud Barak az egyik legrövidebb miniszterelnökségi pozíciójában méltán vívta ki az izraeli történelem legrosszabb miniszterelnöke címet… igaz, azóta már megdöntötte ezt a minősítést Bennett és Lapid. Barak a legutóbbi parlamenti választásokon nem érte el belépési küszöböt… vagyis a támogatottsága elvbaráti körére szűkült, viszont rengeteg pénzével médiaszereplései sora végeláthatatlan.
Berent abból indult ki, hogy a baloldal világszerte elveszítette az ideológiája alapját jelentő munkásosztályt azzal, hogy az emberek életszínvonala jelentősen nőtt a II. világháború után, és a létező szocializmus bukása kompromittálta az egész elképzelést. A baloldal világszerte az áldozati szerepre alkalmas kisebbségeket kezdte támogatni, így jutott el a transzgender-mániához, klíma-hisztériához, a woke-hoz. De ezek egyike sem hozott stabil, nagy létszámú támogatói kört.
Izraelben ezt az áldozati szerepet a kitalált népre, a palesztinai arabokra vetítette a baloldal, eltávolodva a cionizmustól, ami pedig a zsidó állam létének alapjait jelenti.
A baloldal második-harmadik nemzedéke kezdett azonosulni az arab narratívával, miszerint a zsidók ugyanolyan kolonialisták, mint az angolok vagy a franciák voltak, éppen ezért nincs helyük ezen a földön.
A jobboldal továbbra is a zsidó nép ősi földjére való visszatelepülésként éli meg Izrael jelentőségét és az ország sikeressége számára létfontosságú.
Igaz, és ezt Berent is így látja: míg Theodor Herzl a veszélyeztetett zsidó népesség teljességének a régi-új hazáját látta Izraelben, a Ben-Gurion-i vezetés egy szocialista alapokon működő minta-államot akart létrehozni – a bevándorlókat erre készítette fel már a származási országban, csakhogy közbejött a Soá, és Izrael kikiáltása után az arab országokból áramló menekültek. Félelmetes bizonyítékai kerültek elő annak, ahogy a keleti zsidókat kezelték, ahogy beszéltek róluk az ötvenes években.
A minta-állam elképzelést “tönkretette” ez a szocialista eszmét elfogadni képtelen tömeg.
Az alapítók a saját felsőbbrendűségükbe vetett hitét örökítették utódaikra, miközben a cionizmus kikopott a szótárukból. Meggazdagodtak és lelkes hívei lettek a globalista ideológiáknak. Magukat az európai, amerikai nem-zsidókhoz szeretik mérni, a szabre-büszkeséget odalökték a sötétebb bőrű izraelieknek.
Ez vezetett oda, hogy a nagymúltú, három évtizeden át a hatalmat birtokló Munkapárt ma már annyira összezsugorodott, hogy a parlamenti küszöböt is csak hajszállal lépte túl és a következő választáson a szélsőbaloldali Merec sorsára juthat (akik kiestek a parlamentből).
Az izraeli baloldal a szegény sorsú izraeli zsidók helyett a palesztinokat vette pártfogásba – még a mostani, arab terrorért is a kormányt teszik felelőssé, csak egyetlen rossz szó ne essék az Abu Mázen féle autonómia felelősségéről.
Netanjahu nem jobb híján lett szövetségese a jobboldali, kis pártoknak, még akkor is, ha azok szélsőségesebbek a Likudnál. A korábbi „egységkormányok” bebizonyították, hogy a különböző szándékú politikusokból álló vegyes kormányzat tehetetlenségi mutatója olyan jelentős, hogy mindazokat a problémákat, amelyekkel az ország vezetésének meg kellene oldania, nem képesek.
Amikor Bennett, Liberman és Gideon Szaár árulásával, a jobboldali szavazatokat átcsoportosították a baloldalra, és nagy nehezen, az arab pártok támogatásával megalakult a Bennett-kormány, az ország vezetése végletesen alkalmatlan személyek kézébe került: a közlekedési miniszter Méráv Michaeli éppen gyerekvásárlással és a héber nyelv kificamításával volt elfoglalva, számos projekt megrekedt, olyanok is, amelyek az emberek biztonságát szolgálták volna. Nitzan Horovitz egészségügyi miniszterként legfőbb feladatának a nemváltó műtétek minél szabadabbá tételét tartotta, Karine Elharrar, mint energiaügyi miniszter a Földközi tengeri gázmezők kutatását állította le, mint a globális klíma-hiszti izraeli bajnoka.
Legfőbb gondjuk az volt, hogy ki milyen pozíciót szerezhet, a saját érdekcsoportjaikat miként elégíthetik ki, az ország lakosságának égető gondjaira nem maradt idejük.
A bukás borítékolható volt, de rövid kormányzásuk alatt is sikerült a Bennett-Lapid koalíciónak végzetesen hibás döntéseket hozniuk.
Netanjahu kormánykoalíciója legalább a célokat tekintve egységes – a megvalósításuk ezidáig keserves, amiben sokkal inkább az ellenzék agresszivitása játszik szerepet, mintsem a koalíció közti nézeteltérések.
A vallási-ideológiai törésvonal fejezetben Gadó azt írja:
“A szekuláris középjobb ellenzékkel szemben olyan koalíció áll, amelynek pártjai, a Likudot kivéve, vallási alapon állnak és vallás elsődlegességét tételezik politikai kérdésekben. A vallást közvetlenül kívánják érvényesíteni a politikában, ami a vallási fundamentalizmus receptje. Utóbbi pedig a káosz biztos receptje, hiszen az Isten nevében fellépő politikusok nem ismernek fékeket. (Lásd az iszlám országok válságát az elmúlt 30 évben.) A kormánykoalíció vallásos pártjai kivonják magukat a valóság megismerésének fárasztó, sokszor hálátlan, kevés bizonyossággal kecsegtető és gyakran kiábrándító eredménnyel járó munkája alól. Ehelyett egy könnyebben átlátható, kevesebb dimenzióból álló, otthonosabb és nagy érzelmi intenzitású alternatív világba menekülnek. A valóságból való kilépésnek kulcseleme a vallás – pontosabban a vallás közvetlen érvényesítése a politikában. A vallási motiváció hatalmas erő, ámde konstruktívan is hasznosítható – amint ezt az amerikai alapító atyák példája mutatja, akik a vallást és politikát gondosan különválasztották egymástól. Esetünkben azonban nem ez a helyzet.”
Őszintén szólva ezt a szóözönt nem is értettem eleinte, mert nem tudom, hogy milyen szekuláris középjobb ellenzék létezik ma Izraelben. Az igaz, hogy a mai ellenzék bizonyos politikusai jobboldalinak hazudva magukat és pártjukat, kapták a választók bizalmát, de azzal visszaélve csatlakoztak a 2021 közepén megalakult Bennett kormányhoz. Az egyetlen igaz ember közülük, Amichay Chikli, kezdettől ellenezte az árulást, ezért semmilyen pozíciót nem fogadott el. Bennett a választások előtt egy nappal, a televízió nyilvánossága előtt aláírta, hogy nem fogja támogatni a baloldali koalíciót, de a miniszterelnöki székért cserébe bevitte 6 fős pártját a vegyesfelvágottba. Borítékolva volt, hogy ez az első és utolsó miniszterelnöksége, mert választói ezt sosem bocsátják meg neki. Ugyanakkor teremtett egy nagyon veszélyes precedenst:
miniszterelnök nemcsak az lehet, akinek a pártja a legtöbb mandátumot szerezte, hanem bárki, aki elég aljas becsapni a szavazóit.
Baloldalinak tartom a jelenlegi ellenzéket, és nem azért, mintha az ideológiájuk a klasszikus baloldali lenne, hanem a bolsevista módszereik miatt. Nyilatkozataik az évek során annyira különböző felfogást tükröztek, hogy egy napraforgó ideológiája is stabilabb annál. A 14-es izraeli tv-csatorna legnépszerűbb műsorában a Patriot-ban visszatérő műsorszám az egymásnak ellentmondó archív felvételek együttes lejátszása. Jair Lapid élen jár az önellentmondásban.
Vallási fundamentalizmustól tartani Izraelben az év legjobb vicce, bár a tüntetések kedvenc témája, csak tényekkel alátámasztani nem tudják.
Bár nem vagyok vallásos, nagyon sokat dolgoztam Bné Brakban, Eladban (haredik, vallásos cionisták által lakott városok) – lakásokat terveztem nekik, ezért nagyon mélyen beleláttam az életükbe. Kapcsolatunk a kölcsönös tiszteleten alapult, nem akartak soha rábeszélni, hogy legyek hozzájuk hasonló, én pedig igyekeztem minél többet tanulni az életükről, hogy a lehető legjobb tervet produkáljam. Ezt becsülték bennem, én pedig a magam életében is alkalmaztam olyan dolgokat, amelyeket követendőnek véltem, mint például a sábáti pihenést, feltöltődést. Nem vallási megfontolásból, hanem mint jó életvezetési módszert. A zsidó halacha több ezer éves emberi tapasztalat lenyomata:
ma már tudjuk, hogy a kóser étkezés egészséges emésztést eredményez, a rituális kézmosás véd a kórokozóktól, a nemi érintkezés ritmusa jótékony hatással van a párkapcsolatokra…
Azt is érdemes tudni, hogy egy vallásos zsidónak milyen szabályokat kell betartaniuk, és ezt milyen környezeti feltételek mellett tudják teljesíteni. Ahogy Indiában nem zabálunk nyilvánosan marhahúst, mert tiszteljük mások szokásait, hitét, úgy elvárható lenne a szekuláris izraeliektől, hogy a saját kultúrájuk őrzőivel szemben is toleránsabbak legyenek:
nem kell autóval behajtani a lakóhelyükre sábátkor, nem azért, mert megdobálnak kövekkel, hanem mert tiszteljük a szokásaikat!
Az ortodoxok többnyire sűrűn lakott településeken élnek, bár vannak már családiházas körzetek is, de mindre jellemző, hogy az életükhöz nélkülözhetetlen létesítmények gyalog megközelíthetők legyenek, hiszen sábátkor gyalog mennek a zsinagógába, nagy a család, sok gyereket kell terelgetni és bizony ők a legszegényebb réteg Izraelben. Ez az önként vállalt szegénység, ami a közösségen belüli összetartással, kölcsönös segítséggel párosul.
Az ortodox nők a logisztika bajnokai! Képesek összehangolni a munkát a családi élettel, pedig olykor 10-12 gyereket szülnek és nevelnek. A családon belüli munkamegosztás mintaszerű, a jesivanövendék férjek is bevásárolnak, gyerekeket cipelnek, gondoskodnak róluk. Ahogy a jobboldali tüntetéseken a transzperensekre írták, ők nem rabnők, hanem királylányok – a férjük és a közösség tiszteletét, megbecsülését élvezik.
A napokban tel-avivi nők tüntettek Bné Brakban, kvázi női szolidaritásként, a vallásos nők kirekesztése ellen. Csakhogy erre a vallásos nők nem kérték őket, sőt:
az egyik haridi újságírónő sajnálattal szemléli ezeket a magányos, szomorú nőket, akiket a gyűlölet visz ki az utcára, akik a maguk okosságában vetett hitükkel nyilvánítják ki, hogy másoknak miként kell élniük. Szánalmas viselkedés.
Hatalmas cirkusz volt a törvényből, miszerint az állami kórházakban pészachkor ne legyen kenyér. Nyolc nap egy évben, amikor hithű zsidó nem eszik kovászos kenyeret! Tényleg elviselhetetlen! Egyesek azzal kérkedtek, miként visznek be csomag pitát a kórházba, csakazértis! Gyerekes dolog.
Az utóbbi idő legundorítóbb, vallásellenes cselekedete volt az, hogy haredi férfiakkal teli buszra szálltak “liberális baloldali nők” és harsányan énekelni kezdtek. Szerencsétlen férfiak vagy befogták a fülüket, vagy próbáltak leszállni a buszról. Vallásuk szerint női éneket nem hallgathatnak. A provokátorok fel is vették a jelenetet és győzelmi trófeaként tették közzé. Jóérzésű embernek ettől hányingere támad.
A vallásos zsidók nagyonis a földön járnak, sehová nem menekülnek a valóság elől: nekik nagy családot kell eltartaniuk, kiházasítani a gyerekeiket, fedelet biztosítani nekik. A közhiedelemmel ellentétben ezt nem a családi pótlékból tudják megtenni.
A családot együttműködő, segítő közösség veszi körül. Ez az, amivel az atomizált globalisták nem számolnak.
A vallásos pártok célja mindig ennek a közösségi érdeknek az érvényesítése. Ez az idők során sokat változott, ahogy a népesség-arányok is változtak. A ben-gurioni időkben még csak arról volt szó, hogy a Soá-ban elpusztult talmudistákat pótlandó, támogatni kell a jesiva-növendékeket, de ma már, amikor a lakosság egyre növekvő hányadát adják, a hétköznapi gondok megoldása a szempont. Ahogy korábban írtam erről, a tendencia bíztató, nem erőszakkal, hanem empatikusan kellene támogatni a munkavállalást és a katonai szolgálatot.
A baloldalnak egyébként nem volt gondja a vallásosok pártjaival, amikor azok támogatták az Oslói egyezményt.
Amichay Mihály Éva cikksorozata és további írásai itt érhetőek el.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.