A Harvard tragikus útja

Bocsássák meg, hogy magamat idézem, de nem kezdhetem másképp: „A történelem ritkán ad ki nekünk vörös riasztást. De az, hogy Amerika első számú egyeteme megadta magát az értelmiségellenes támadóknak, olyan pontot jelöl, ahonnan már nincs visszaút. A felelősség annyira egyenlően oszlott meg az adminisztráció, a kormányzótanács, a bölcsészettudományi kar és a főszereplők között, hogy, hogy a károk helyrehozására nem láttam módot” — írja véleménycikkében Ruth R. Wisse, a Tikvah Alap vezető munkatársa, a Ha nem magamért vagyok (1997), a Zsidók és a hatalom (2020), valamint a Szabadon zsidóként (2021) című memoár szerzője, a Commentary folyóirat hasábjain.

Ez volt az ítéletem a Harvardról, amikor egy évtizeddel ezelőtt nyugdíjba vonultam az egyetemről, miután szemtanúja voltam annak, hogyan csalták csapdába és bocsátották el Lawrence Summerst 2006-ban. Az ő öt évvel korábbi elnöki kinevezése reményt adott nekem, hogy a hanyatlás, melynek tanúja voltam, most megfordul. Summers érkezésétől kezdve bátor vezetői magatartást tanúsított, és az általam aggályosnak tartott területek mindegyikével foglalkozott. De minden egyes kezdeményezése riadóztatta ideológiai ellenfeleit is, akik olyan ügyesnek bizonyultak a kultúrharcban, hogy szinte azonnal kárt tudtak okozni neki, és rekordidő alatt megbuktatták.

Akkoriban nem folytattak vizsgálatot az elnök ellen mozgósító frakciókkal szemben, így azok akadálytalanul tovább befolyásolhatták a politikát, és elnyomhatták ellenzéküket. Most egy furcsa fordított helyzetben azt látjuk, hogy Harvard 30. elnökeként nemrég beiktatott Claudine Gayt ugyanaz az oktatási válság sodorta el, amelyet Summers megpróbált elhárítani. A vélemények megoszlanak arról, hogy mi vezetett Gay lemondásához.

Viszont az egyetem társadalomban betöltött szerepéről, az antiszemitizmusról, a tudományos színvonalról és a pozitív diszkriminációról, illetve a „sokszínűségről, egyenlőségről és befogadásról” (angol rövidítése DEI) szóló viták is pontosan ugyanazok voltak, amelyeket Summers ellen fegyverként használtak fel, de ellentétes céllal.

Jelenleg legalább négy, az egyetemen belüli és kívüli csoport – az öregdiákok, az oktatók, a vezetőség és a kormány – vizsgálja, hogy mi romlott el a Harvardon. A megszakadt Gay-elnökség csak egy tünete ennek a kárnak, és maga a lemondás nem hoz szükségszerűen változást. Mégis, bárki, aki érteni véli, hogy mi forog kockán a felsőoktatásban, jól teszi, ha tanulmányozza Lawrence Summers defenesztrálását. Ő személy szerint túllépett ezen a kudarcon, de a Harvard nem.

E tanúvallomás közrebocsátásakor hadd tisztázzam szerepemet, a résztvevő tanúét. Nem sokkal azután, hogy 1993-ban a jiddis irodalom Martin Peretz professzori széke első betöltőjeként a Harvardra kerültem, kineveztek a Zsidó Tanulmányok Központjának igazgatójává. Ez megkövetelte a jelenlétemet a kari üléseken, amelyeken korábbi hivatali időm alatt ritkán vettem részt. A McGill Egyetemen, ahol 20 évig tanítottam, az ilyen üléseket a dékán vezette, a Harvardon pedig maga az elnök. Úgy tűnt, hogy ez aránytalanul nagy befolyást biztosít a Bölcsészettudományi Karnak az egyetemi politika meghatározásában; amikor az e fórumon hozott döntéseket elnöki hatáskörben ratifikálták, azok feltehetően nemcsak a főiskolára, hanem az egyetem egészére nézve is kötelező érvényűek voltak. Ráadásul az egyébként elfoglalt egyetemi kollégák közül kikerülő kis aktivista csoport ügyeket tűzhetett napirendre, stratégiai sorba állíthatta a felszólalókat, és összegyűjthette a szükséges szavazatokat. A „Harvardot” tehát elkötelezett reformerek puszta minjánja (tíz férfiből álló csoport, a kifejezést a szerző tréfásan használja, eredetileg a zsidó közösségi imához szükséges emberek számát jelöli — a szerk.) határozta meg.

A Harvardon és számos más felsőkatergóriás egyetemen a vietnami háború idején bevezetett irányelvek egyike az volt, hogy kitiltották az egyetemről a tartalékos tisztképző alakulatot (ROTC). Ebben kapnak a diákok katonai kiképzést, miközben az egyetemi képzésen vesznek részt. Az oktatók ellenezték az egyetemi katonai kiképzés minden olyan formáját, amely felmentést (vagy annak hallgatólagos megtagadását) adtak a besorozás alól. Amikor 1973-ban eltörölték a sorozást, és a kitiltás eredeti értelme megszünt,

a hadsereg 1993-ban bevezetett, a homoszexuálisokra vonatkozó „Ne kérdezz rá, ne beszélj róla” politikája lett az ürügy a kitiltás meghosszabbítására; a megkülönböztetés minden olyan formája, amely „nem kapcsolódik a kurzus követelményeihez”, ellentétes az iskola elveivel – mondták.

A jiddis és kelet-európai zsidó kultúra tanulmányozása – egy ezeréves civilizációé, amelyet öt év alatt kiirtottak – megtanított az önvédelem erkölcsi kötelességére. Úgy véltem, hogy egy vezető felsőoktatási intézménynek aktívan ösztönöznie kell az egyetemi hallgatók nagy százalékát arra, hogy a katonai kiképzéssel egybeeső egyetemi évek alatt megtanulják, hogyan védjék meg a hazájukat. Ehelyett a meleg kisebbség állítólagos megsértését elfogadható oknak tekintették arra, hogy hátat fordítsanak Amerikának. A tartalékos képzés betiltása magában hordozta azt az üzenetet, hogy ez a tökéletlen ország nem érdemli, hogy megvédjék;

hogy a harvardi diákok túl jók a fegyveres erőknek; hogy a védelmet jobb, ha az iowai parasztfiúkra, a mississippi feketékre vagy bármely más szerencsétlen balekra hagyják, akik nem jutottak el Cambridge megszentelt földjére.

Azokat az ROTC-ösztöndíjasokat, akiket a Harvard kötelességének érzett, hogy befogadjon, az MIT-re ( Michigan Technological University — a szerk.) kiképzésre.

Ezért nagyon bátorított, amikor Lawrence Summers – az érintett diákok kis száma ellenére – első hivatali évében részt vett a Harvardon az ROTC beiktatási ünnepségén – a Harvard Crimson szerint 1969 óta ő volt az első elnök, aki ezt megtette. Ezt követően rendszeresen részt vett ezeken az éves ünnepségeken, és elnökként megragadta az alkalmat, hogy „az egyetemet összekapcsolja valami olyasmivel, ami nagyon nemes, valamivel, ami kulcsfontosságú”. A nemzet azért erős – mondta –, mert szabad, de „azért vagyunk szabadok, mert erősek vagyunk, és ez a szabadság a mi erőnkön múlik”. Azt mondta a diákoknak, hogy vitathatják országunk politikájának minden aspektusát, „de mindannyiunknak egyet kellene értenünk abban, hogy a szabadság az erőnktől függ,”. Summers a Harvard Gay and Lesbian Caucus (Meleg és Leszbikus Frakció, HGLC) előtt is felszólalt, talán abban a reményben, hogy megelőzi a hadsereg támogatása elleni tiltakozásukat. A tiltakozásra egyébként sor került, mivel nyilvánvalóan kihívást intézett a progresszív hitbuzgalom ellen.

Sokkal merészebb és következetesebb volt az a beszéd, amelyet 2002 szeptemberében, a Memorial Churchben mondott, és amelyben elítélte a világszerte felerősödő antiszemitizmust, és különösen az Izraeltől való elhatárolódást célzó petíciót, amelyet a Harvard és az MIT professzorai terjesztettek. A zsidó állam bojkottját az Arab Liga Izrael alapításakor rendelte el, és szelektíven hajtották végre a valaha vívott egyik leghosszabb háború alatt. A Summers által kritizált, Izrael bojkottját, a tőkekivonást és szankcionálását szorgalmazó BDS mozgalom az amerikai szélsőbaloldalnak az egyetemen létrehozott eszköze volt.

A petíciós hullám a Berkeley-n indult, egybeesve a 2002 márciusában és áprilisában Izrael ellen elkövetett palesztin támadásokkal.

Summers magánemberként tartott egy olyan beszédet, amely mindazonáltal meghatározta elnökségét. Elismerte, hogy az akadémiai közösségeknek nyitottnak kell lenniük minden nézőpontra, és hogy Izrael kül- és védelmi politikájának egyes részeit „lehet és kell is erőteljesen támadni”, de azt is, hogy az antiszemitizmus már nem a fasiszta Németország vagy a helyi gonosztevők teremtménye: „Míg az antiszemitizmus és a mélységesen Izrael-ellenes nézetek hagyományosan elsősorban az iskolázatlan jobboldali populisták privilégiuma volt, addig a mélységesen Izrael-ellenes nézetek egyre inkább támogatottságra találnak a progresszív értelmiségi közösségekben”. A petíciót aláírókról és az Izrael-ellenes agitátorokról a legjobbat feltételezte, és nagyvonalúan hozzátette: „Komoly és megfontolt emberek olyan cselekedeteket támogatnak és tesznek, amelyek, ha nem is szándékukban, de hatásukban antiszemiták”. A beszédnek ez a legtöbbet idézett része csupán feltüzelte ellenfeleit.

A következő kari ülésen Lorand Matory, az antropológia és az afroamerikai tanulmányok professzora, aki maga is afroamerikai, azzal vádolta Summers-t, hogy elnöki hatalmát a szabad véleménynyilvánítás elfojtására használja, amikor az „Izraellel szembeni kritikát” antiszemitizmusnak minősíti. Kollégái támogatták őt egy olyan jól előkészített rajtaütésben, hogy bár a sajtót kizárták a kari ülésekről, a másnapi Boston Globe címlapon közölte Matory vádját. A következő augusztusban már a nemzetközi színtéren jelent meg, amikor Judith Butler, a gender-tanulmányokkal foglalkozó tudós és a Berkeley egyik eredeti BDS-petíciót benyújtó tagja a London Review of Booksban „Nem, ez nem antiszemitizmus” címmel támadást tett közzé Summers ellen. Summers megjegyzéseit személyesen sértőnek nevezte, és „dermesztő hatásúnak a politikai diskurzusra”. Az elnök ritka bátorságát, hogy szembeszállt az antiszemitákkal, a szólásszabadság elleni támadásként rágalmazták meg, ahogyan Izraelt is pellengérre állították, amikor sikeresen gyakorolta az önvédelmet.

A Summers-ellenes koalíció valójában már valamivel korábban elvetette a magját, amikor az elnök újra bejelentette a Harvard igényét a tudományos kiválóságra. Elősegítette Steven Pinker pszichológus és Niall Ferguson történész kinevezését, olyan tudósokét, akik az objektivitás iránti elkötelezettségük miatt a „konzervatívok” közé sorolhatók. Négyszemközt találkozott több professzorral. Egyikük elmondta nekem, hogy nagyra értékelte, hogy emlékeztették az iskola magas elvárásaira és az érdemjegyek inflálódása elkerülésének szükségességére. Ezek a találkozók zártkörűek voltak. Cornel West, aki már a Princetonra való átigazolásról tárgyalt, mégis leadta a beszélgetés saját verzióját, és úgy állította be, mintha Summers őt pécézte volna ki fekete amerikaiként, amiért raplemezeket vett fel és elinflálta az érdemjegyeket. Burkoltan faji megkülönböztetéssel vádolta.

West tudta, hogy a faji kártya kijátszásával szemben Summers soha nem tudná megfelelően megvédeni magát, és hogy zsidóként különösen sebezhető a rasszizmus vádjával. A balos Tikkun magazinnal való hosszú távú kapcsolatán alapult West verziója a fekete-zsidó szövetségre. Eszerint a feketék összefogtak a zsidókkal Izrael ellen, amelyet gyarmatosító, expanzív, nacionalista államnak bélyegeztek meg. Az amerikai zsidókat a bűntudattal kellett rávenni arra, hogy támogassák az afroamerikaiakat, még akkor is, ha azok Izrael és a zsidó érdekek ellen dolgoztak.

West irigylésre méltó ügyességgel és médiakapcsolatokkal borította rá az asztalt a felkapaszkodott fehér zsidóra, aki arra merészelt utalni, hogy lehetne javítani a tudományos teljesítményén és pedagógiáján.

Végül, a Summers kitúrását eredményező interszekcionális koalícióban döntő szerepet játszott a női frakció. Amikor a Harvardra kerültem, meglepődve tapasztaltam, hogy meghívtak a kari „női ebédekre”, amelyeket az adminisztráció támogatott, bár nem volt értékelhető tudományos programjuk. Meghívtak zsidó kari ebédekre is, amelyek zsidó tárgyú tudományos témákkal foglalkoztak, és amelyekért a vezető oktatók fizettek, támogatva a fiatalabb kollégák részvételét. A női összejövetelt igazságtalannak és oktalannak találtam, ürügynek a politikai szervezkedésre a nők érdekeiért; holott minket egyetemi oktatóként vettek fel, egy tudományág mestereiként, akik elkötelezettek a független kutatás és kritikai gondolkodás mellett. Úgy gondoltam, hogy nőkből álló bizottságokat jogosan lehetne létrehozni, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzanak, mint a gyermekgondozás, az ápolónővérek szobája vagy a mellékhelyiségek felszerelése, de ha az Egyetem egyenlőként fogadott el minket, miért kellene most nőként frakcióznunk?

Claudine Gay az elnöki tisztségéről való lemondását követő, önfelmentő véleménycikkében így írt a decemberi kongresszusi meghallgatásról: „Beleestem egy jól megtervezett csapdába. Elmulasztottam világosan megfogalmazni, hogy a zsidó emberek kiirtására való felhívások visszataszítóak és elfogadhatatlanok, és hogy minden rendelkezésemre álló eszközt be fogok vetni, hogy megvédjem a diákokat az ilyesfajta gyűlölettől”. A csapda, amelyre utal, Elise Stefanik New York-i képviselőnő neki feltett kérdései, amelyekre saját bevallása szerint hatékonyabban is válaszolhatott volna.

Valójában egy Harvard-elnök ellen az egyetlen „jól megtervezett csapda” az volt, amelyet Summersnek állított néhány női kollégája, akik megfélemlítették és megbénították. 2005 januárjában Summerst meghívták, hogy beszéljen egy kisebb zártkörű konferencián a nőkről a tudományban és a mérnöki tudományokban. Arra biztatták, hogy „a tőle megszokott őszinteséggel” foglalkozzon a nők alulreprezentáltságával olyan területeken, mint a matematika, a mérnöki tudományok és a természettudományok. Ezt meg is tette, és csökkenő fontossági sorrendben három okot jelölt meg: a nők választását, a kognitív képességek egyenlőtlen eloszlását a nemek között, illetve a diszkriminációt. Megjegyzései közzétett szövegéből kiderül, hogy milyen óvatosan fejtette ki ezeket a feltételezéseket. Azzal a lelkes kívánsággal fejezte be, hogy

bár bebizonyítanák, hogy tévedett, „mert semmit sem szeretnék jobban, mint hogy ezeket a problémákat egyszerűen úgy lehessen kezelni, hogy mindenki megértse, hogy miről van szó, és nagyon keményen dolgozzon a megoldásukon”.

De Summers-t már lépre csalták. Az MIT egyik biológiaprofesszora arról számolt be a Boston Globe-nak, hogy „ez a fajta elfogultságtól fizikailag rosszul vagyok”. A riporter harvardi forrásokból úgy értesült, hogy a nőknek kínált állások száma „drámaian csökkent, mióta Summers hivatalba lépett” – ez a vád ugyan alaptalan volt, de Summers elég komolyan vette ahhoz, hogy munkacsoport hozzon létre az állítólagos probléma megoldására. Amikor a média rámászott, nem segített magán azzal, hogy bocsánatkérő levelet adott ki, amelyben milliós nagyságrendű új forrásokat vállalt „az alulreprezentált csoportokból, köztük nőkből és kisebbségekből származó kiváló tudósok kinevezését akadályozó költségvetési megszorítások elkerülésére”. Megígérte, hogy megvizsgálja, hogyan lehetne „növelni a rugalmasságot és támogatást a karrier és a család összeegyeztetésére törekvő oktatók számára”, és hogy felgyorsítja a nők előmenetelét a tudomány és a mérnöki tudományok területén.

Lényegében megfogadta, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyekről több őszinteséggel ismerte el, hogy nem neki kell megoldania.

A „kar”, élükön azokkal, akik Summers-t a szólásszabadság elfojtásával vádolták, amiért szembeszállt az antiszemitizmusukkal, kihasználta ennek az újabb vádnak a lendületét: bizalmatlansági szavazást kezdeményeztek egy olyan eljárás keretében, amelyet nem csak én hasonlítottam szovjet kirakatperhez az ártatlan ember ellen hozott, előre eldöntött ítélet miatt. Az igazgatótanács, amely eredetileg a Harvard értékeinek helyreállítására választotta meg, nem állt mögé, miután meglátta az ellene felsorakozottakat. Akkoriban az elnököt hibáztattam a bocsánatkéréséért, ahelyett, hogy leleplezte volna a vádlóit, de akkor még egyikünk sem értette teljesen, hogy milyen erős kulturális-politikai háborút vívtak az egyetemek által.

Majdnem két évtizeddel később a Summers-t leváltó mozgalom Claudine Gay-t üdvözölte elnökként. A bölcsészettudományok dékánjaként 2018-tól lelkesen támogatta a pozitív diszkriminációt és a DEI doktrínáját. Amikor a Legfelsőbb Bíróság ítéletet hozott az egyetem faji alapon diszkrimináló felvételi rendszere ellen, ezt írta a harvardi közösségnek: „Nehéz nap a mai, és ha érzik ennek terhét, szeretném, ha tudnák, hogy nincsenek egyedül” – nem lévén tudatában vagy semmibe véve, hogy sok harvardi tag üdvözölte a polgári jogi törvény megerősítését a Bíróság által, amely nemtől és fajtól függetlenül garantálta az egyének egyenlő esélyét. A Harvardot meghatározó progresszív elkötelezettség legalább a fél országot elutasította.

Ebben az egyetemi közösségben a politikai egyneműséget feltételezték – és kikényszerítették.

Az 1960-as évek tüntetői az egyetemeket a társadalmi cselekvés inkubátoraként definiálták újra. A szocializmus kudarca, bárhol is valósult meg a Szovjetuniótól Kubáig, a pozitív modellek vákuumát hagyta maga után. Ehelyett a sértett kisebbségek az Amerika által okozott sérelmekre hivatkoztak – amit a melegek a hadseregtől, a nők a patriarchátustól, a feketék a fehér rasszizmustól szenvedtek el. Gyógymódként meghirdették a pozitív diszkriminációt, a felsőoktatás Robin Hood-i megközelítését. A fakultás az érdemeket a sérelemmel helyettesítette, mint a hallgatók felvételének kritériumát, és a hátrányos helyzetű csoport státuszával helyettesítette a bizonyított tudományos kiválóságot, mint a tudományos kinevezés és előmenetel mércéjét. Azt viszont soha nem ismerte el, hogy ezzel aláásta a polgárjogi törvényt és a meritokrácia versengő eszményét. Nem követte nyomon kísérlete társadalmi és egyetemi következményeit, mint a gyengébb tanulmányi eredményekkel felvettek egyéni fejlődését, sem e jó szándékok társadalmi következményeit.

Ennek a nem ellenőrzött kísérletnek az elkerülhetetlen eredményei közé tartozott a sértettség kultúrája – sokkal inkább azok részéről, akiket felvettek, mint akiket elutasítottak. Az eredmény egyenlősége még kevésbé érhető el az osztályteremben, mint a pályán, és ezt senki olyan élesen nem érzi, mint az atyáskodást tapasztaló diák. Nem csoda, hogy a mindig jelenlévő antiszemitizmus kivirágzott a sérelmek és a hibáztatás kultúrájában.

Akkoriban kigúnyoltak, amiért azt mondtam, hogy az antiszemitizmus volt az egyik katalizátor Summers leváltásában, de ki kételkedne jelentős szerepében Gay elnök sorsát illetően?

Egy évvel azelőtt, hogy a Harvardra kerültem, a Fekete Diákok Egyesülete olyan előadókat látott vendégül, akik elítélték a zsidókat a rabszolga-kereskedelem működtetéséért és a „környezet kirablásáért”. Ez arra késztette Henry Louis Gates-t, az afroamerikai tanulmányok professzorát, hogy nyilvánosan kifejezze aggodalmát a feketék körében egyre népszerűbb zsidóellenes politika miatt, miközben (szerinte) mindenhol máshol csökkenőben volt. Ekkorra a Harvard Közel-Kelet programja és a régióból származó diákok már importálták az Izrael elleni arab-muszlim háborút, meggyőződve Izrael illegitim voltáról „az ő földjükön”. A cionizmusellenesség az 1970-es években tört át, amikor az arab és a szovjet blokknak sikerült elfogadtatnia az ENSZ 3379-es határozatát, amely a cionizmust rasszizmusként definiálta. Addig az arab vezetők – a fasizmus nyomvonalán – megfogadták, hogy a tengerbe szorítják a zsidókat.

De azzal, hogy átvették a cionisták mint imperialista kapitalista nacionalista reakciósok szovjet elítélését, és a zsidókat az arabok kitelepítésével és gyarmatosításával vádolták, a cionizmus-ellenességet áthelyezték a politikai baloldalra, ahol virágzott Európa- és Amerika-szerte.

Az amerikai aktivista baloldalnak a vietnami háború óta nem volt megfelelő ideológiai célpontja. 2011-ben az Occupy Harvard, az Occupy Wall Street társszervezete a Harvard Yardon táborozott le, a Harvard Crimson szerint „az amerikai társadalom alapvető problémái ellen tiltakozva, a vagyoni egyenlőtlenségektől kezdve a rasszizmuson át a szexizmusig”. Ez meglehetősen szánalmas kampány volt egy elvont gazemberség ellen, amelyben a tiltakozók egy része valószínűleg részes volt. Jöttek a palesztin diákok az áldozattá vált arabok formájában, hogy ebben a lenyűgöző új köntösben kijelöljék minden célpont legismertebbjét a sérelmi koalícióknak. Az antiszemitizmus minden más ideológiát felülmúl abban, hogy teljes mértékben anti, tisztán negatív kampány egy nép ellen, amelynek nem érdeke ellentámadást indítani azok ellen, akiktől elfogadást remél. Úgy burjánzott, mint a gaz.

Az egyetem más részei is hozzájárultak ehhez az erőfeszítéshez. Miközben Stephen Walt, a Kennedy School of Government professzora azt állította, hogy valójában az „Izrael-lobbi” áll az Egyesült Államok Izrael iránti elkötelezettsége mögöt, hiába próbálják gyakran stratégiai érdekekkel indokolni, elmulasztotta feltárni a saját intézményére gyakorolt arab befolyást –- például azt, hogy a katari kormány mit kaphatott a Harvardnak az elmúlt két évben nyújtott 6.329.283 dolláros adományáért. A vezetés soha nem engedett a diákok és a tanárok azon követelésének, hogy vonják vizsgálat alá a Közel-Keleti Tanulmányok Központját a régió arabok és muszlimok által diktált félremagyarázása miatt.

A zsidó jelenlét fokozatos eltörlése a Harvardon magában foglalta a zsidó felvételizők számának erőteljes csökkenését, a bibliai kiállítások egyiptomiakkal való helyettesítését, és a Szemita Múzeum átnevezését.

Ezt Jacob Schiff 1903-ban alapította, hogy a zsidóság, a kereszténység és az iszlám közös ábrahámi örökségét bemutassa. Ahelyett, hogy megpróbálták volna ellensúlyozni a zsidóellenes ideológia gyors terjedését az egyetemen, az egyetem minden szegmense megkönnyebbült, hogy a kezdődő erőszak nem ellenük irányult.

Amikor október 7-én a Hamász vérben áztatta Izraelt, több mint 30 harvardi diákszervezet azonnal kiadott egy nyilatkozatot, amelyben „az izraeli rezsimet tartja teljes mértékben felelősnek minden kibontakozó erőszakért”. Mint e DEI-koalíció intézményi keresztanyjától, Gay elnöktől nem lehetett elvárni, hogy elítélje züllöttségüket. De ha a vizsgálóbizottságok elvégzik a munkájukat, akkor foglalkozni fognak azzal a ténnyel, hogy a harvardi diákok jogosnak tekintettek egy olyan támadást, amelyre a bestialitás és még a náci atrocitások szókészlete is kevésnek bizonyulna. A Hamász zsidógyilkosai azzal a meggyőződéssel osztották meg bűntettüket, hogy társadalmuk támogatni fogja őket. A diákok hasonlóképpen büszkén ünnepelték őket, büntetés vagy megrovás kilátása és utólagos bűntudat nélkül.

Ha továbbra is a Harvard diákjai maradnak, a Harvardnak is erkölcsi része van romlottságukban.

A demokrácia az egyik legfiatalabb kormányzási forma. Amerika nem számíthat arra, hogy fenntartja köztársaságát, hacsak a felsőoktatásért felelősök meg nem tudják értetni a jó és a rossz kezdetleges fogalmát. Szeptember 11. megrázkódtatása, amely kívülről jött, kevésbé nyugtalanító, mint ez a belülről jövő sokk. Az antiszemitizmus soha nem a zsidókról szól. Ha a Harvard nem találja meg a módját a rothadás felszámolásának, akkor elárulja küldetését, a felsőoktatással és az országgal szembeni kötelességét, amely iránymutatásért fordul hozzá. Akárcsak legutóbbi elnöke, a Harvard a nagyobb probléma egyik tünete, és emiatt létfontosságú. Lawrence Summers tudta ezt, és a kó terjesztői tudták, hogy ő is tudja. Hamarosan meglátjuk, mit tudnak most.

Sebes Gábor fordítása, melyet a neves Commentary folyóirat és a szerző szíves engedélyével közöljük.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.