Ha az izraeli és az amerikai kormány nyilatkozatait nézzük, Jeruzsálem és Washington között mostanában minden rendben van. De a magas rangú tisztségviselők által hangoztatott frázisok ellenére, a látszat, hogy nincsenek olyan viták közöttük, amelyeket ne lehetne magánjelleggel kezelni, kezd elkopni — írja véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Az izraeli baloldal és számos amerikai támogatója részéről egyre nagyobb a nyomás, hogy az Egyesült Államok jelezze, hogy ellenzi az új Benjamin Netanjahu vezette kormányt. A kérdés az: vajon az óvatosság és Joe Biden elnök és külpolitikai csapatának óhaja, hogy elkerüljék a konfrontációt Izraellel, túléli-e az elkövetkező heteket és hónapokat, ahogy a Bibi ellenes ellenállás erősödik?
Izrael nem szerepelt Biden napirendjének élén első két hivatali éve alatt. Elvonta a figyelmét a koronavírus-járvány, a gyengélkedő gazdaság és a katasztrofális afganisztáni kivonulás.
Lelkesen folytatta az Iránnal szembeni megbékélési politikát egy még veszélyesebb nukleáris megállapodáson keresztül, bár ez a törekvés megrekedt.
Tavaly február óta pedig Washington első számú prioritásként kezeli az orosz invázió elhárításának támogatását Ukrajnában, amely álláspont nem mindig illeszkedett az Iránnal kapcsolatos törekvéseihez.
Becsületére legyen mondva, Biden nem ringatta magát abban a tévhitbe, hogy a palesztinok békét akarnak, vagy hogy a velük folytatott tárgyalások újrafelvétele meghozná az Izraellel való konfliktus kétállami megoldásának álmát. Így, bár lelkes híve ennek az elhibázott koncepciónak, egy generáció óta ő volt az első elnök, aki hivatalba lépett, és nem kezelte prioritásként a palesztin államra való törekvést.
Ráadásul az előbb Naftali Bennett, majd Jair Lapid által vezetett többpárti koalícióval is általában jó volt a viszony, mivel ők ketten igyekeztek elkerülni a nyílt nézeteltéréseket Washingtonnal, még akkor is, amikor az amerikaiak Irán megbékítésére irányuló törekvése valódi veszélyt jelentett az izraeli biztonságra.
De most, hogy Netanjahu ismét hatalomra került, egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a Bidenre nehezedő nyomást, hogy kezdjen el úgy viselkedni, mint régi főnöke, Barack Obama, és induljon háborúba Netanjahuval.
Thomas Friedman, a New York Times kolumnistája sok liberális nevében beszélt, amikor a héten azt írta, hogy könyörgött Bidennek, hogy „mentse meg Izraelt”.
Friedman összefüggéstelen leírása az új koalíció igazságügyi reformra vonatkozó terveiről előre láthatóan tudatlan és torz volt. Nevetséges volt például az az borzasztó ötlete, hogy a Legfelsőbb Bíróság új bíráinak kiválasztására szolgáló bizottsági rendszert, amely a meglévő bíráknak jogot ad a potenciális utódok kiválasztására és/vagy megvétózására, eltörölnék egy olyan rendszer helyett, amely a választók képviselőinek nagyobb beleszólást biztosít, nevetséges.
Vajon bármelyik amerikai elviselne-e egy olyan rendszert, amely lehetővé teszi az amerikai Legfelsőbb Bíróság számára, hogy ugyanezt tegye?
Elviselne-e bárki, akár az amerikai bal-, akár a jobboldalon, egy olyan bíróságot, amely úgy vélte, hogy joga van beavatkozni bármilyen vitába vagy kormányzati intézkedésbe, vagy úgy rendelkezni az alkotmányról, ahogyan az izraeli legfelsőbb bíróságok adták maguknak a jogot, semmi más alapján, mint hogy szerintük mi az „ésszerű” vagy mi nem az?
De Friedman kritikája tovább ment, mint a támadás a kontrollálatlan bíróság megfékezésére tett szükséges kísérlet ellen. Túlzóan hibáztatta a választókat, akik Netanjahu koalíciójának egyértelmű többséget adtak a Knesszetben, hogy „ellenségesek az amerikai értékekkel”, és ami még rosszabb, hogy több közös vonásuk van a republikánusokkal, mint az olyan demokratákkal, mint Alexandria Ocasio-Cortez.
A Times of Israel és a Haaretz című lapokban a kormány elleni pártos uszítások egy részét idézve tévesen azzal vádolta Netanjahut, hogy Recep Tayyip Erdoğan török elnököt próbálja utánozni és Netanjahu legyőzött politikai ellenfeleit idézve „fasisztának” bélyegezte az új kormányt.
Ez sok amerikai számára ismerős dolog, akik Bidenhez hasonlóan azt állítják, hogy szeretik Izraelt, de csak a saját feltételeik szerint. Szerintük Izrael csak addig érdemel támogatást, amíg engedelmeskedik a washingtoni parancsoknak, és úgy viselkedik, mintha külföldön élő liberális zsidók kolóniája lenne, nem pedig egy zsidó állam, tele olyan emberekkel, akiknek saját elképzeléseik vannak, és akik megértik, hogy a Közel-Keleten élnek, nem pedig Manhattanben.
Az elnökhöz hasonlóan Friedman is tévedett az elmúlt négy évtized minden fontos kérdésében, de soha nem vonták felelősségre érte.
Bármennyire is könnyű lenne őt a külpolitikai-intézményi tanácstalanság és a kudarcos eszmékhez való dogmatikus ragaszkodás karikatúrájaként elvetni, az Egyesült Államoknak az izraeli politikába való beavatkozásra való felhívása, hogy segítse az ellenzéket abban, hogy megpróbáljon megbuktatni egy demokratikusan megválasztott kormányt, sok demokrata körében talál visszhangra.
Mégis, Biden nem ezt az üzenetet próbálta a nyilvánosságnak közvetíteni. Tom Nides, az Egyesült Államok izraeli nagykövete igyekezett beavatkozni vendéglátója belügyeibe, amikor olyan kérdésekről volt szó, mint a települések és a kétállami megoldás mitikus lehetőségének megőrzése. De azt is gondosan leszögezte, hogy nem fog bojkottálni Netanjahu új kormányának vitatott tagjait, például Betzalel Szmotrich pénzügyminisztert és Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági minisztert.
Mások, mint Antony Blinken külügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, hasonlóképpen kerülték a Netanjahut nyíltan ellenző nyilatkozatokat, még akkor is, ha nem tetszik nekik az új kormány azon törekvése, hogy fokozza a Palesztin Hatóság felelősségre vonását a terrorizmus jelenlegi fellángolásának ösztönzéséért és támogatásáért.
Cserébe Netanjahu hasonlóképpen próbált jeleket küldeni, hogy el akarja kerülni a Bidennel való balhét.
Állítólag azt mondta egy, az AIPAC által szponzorált zártkörű összejövetelen, hogy szerinte az Egyesült Államok és Izrael közelebb áll egymáshoz az iráni nukleáris fenyegetés tekintetében, mint korábban.
És ha Biden valóban úgy gondolja, ahogyan a múlt hónapban mondta, hogy a teheráni rezsimmel kötött nukleáris megállapodás felélesztésére tett ostoba erőfeszítései „halottak”, mivel az brutálisan elnyomta a despotikus uralma elleni tömegtüntetéseket, és támogatja Oroszországot Ukrajnában, akkor talán ez igaz is.
De ha valamit megtanultunk Biden elnökségéről, az az, hogy folyamatosan balra sodródott, mert félt, hogy megsérti pártja aktivista és interszekcionális bázisát.
Ez számos kérdésben megmutatkozott, az illegális bevándorlástól kezdve a Black Lives Matter mozgalom előtti térdhajtáson át a kemény baloldali – sokszínűség, egyenlőség és befogadás – katekizmusának a kormányzatban való érvényesítéséig.
Egyelőre Biden túlságosan elkötelezett az ukrajnai végtelen és megnyerhetetlen háború folytatása mellett ahhoz, hogy belekeveredjen egy olyan csatába, amely arról szól, hogy ki kormányozza Izraelt. De ahogy az izraeli baloldal felerősíti a Biden-ellenes ellenállási törekvéseit, az az elképzelés, hogy Amerikának „kötelessége” megmenteni Izraelt önmagától, egyre nagyobb támogatást fog kapni a liberális fősodrú médiában. Az a tény, hogy az izraeli igazságügyi reformról szóló torzított tudósítások már most nagyobb figyelmet kapnak az amerikai sajtóban, mint az iráni disszidensek kivégzései, jelzi, hogy mi fog következni.
Ahogy a 2024-es elnökválasztási verseny komolyan elkezdődik még ebben az évben, Biden kénytelen lesz pártja balszárnyának kegyeit keresni. Akár a palesztinokról, akár az Irán megállítására irányuló izraeli erőfeszítésekről van szó, Netanjahu számára nem lesz könnyű elkerülni az ilyen csatákat.
Ám azoknak, akik alig várják, hogy Biden elkezdje fokozni a Netanjahura gyakorolt nyomást, rövid a memóriájuk. Obama a Fehér Házban töltött nyolc évét azzal töltötte, hogy folyamatosan Netanjahu aláásására és legyőzésére szövetkezett. De minden alkalommal, amikor ezt tette, csak megerősítette a miniszterelnököt.
Netanjahunak sok politikai ellensége van otthon, de azok, akik meg akarják menteni Izraelt önmagától, mindig elfelejtik, hogy polgárainak nem sok érdeke fűződik ahhoz, hogy elfogadják az amerikai elnökök vagy a liberális zsidók diktátumait, akik inkább egy fantázia-Izraelt akarnak, mint a valóságos Izraelt.
Minél inkább támaszkodik Biden Netanjahura, vagy próbálja befolyásolni a vitát a zsidó államban, annál kevésbé valószínű, hogy a miniszterelnök legyőzi.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.