Az új izraeli külügyminiszterrel, Eli Cohennel folytatott első telefonbeszélgetésében – hogy gratuláljon neki és Benjamin Netanjahu miniszterelnök kormányának többi tagjának hivatalba lépéséhez – Antony Blinken amerikai külügyminiszter két egymásnak ellentmondó üzenetet közvetített. Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Ahogy főnöke, Joe Biden elnök az elmúlt két évben, Blinken is biztosítékokat adott arról, hogy az amerikai kormányzat elkötelezett Izrael biztonsága és a Washingtonnal kötött szövetség mellett. Ugyanakkor szájhősködött a „közös érdekek előmozdításának” vágyáról, beleértve Izrael további közel-keleti integrációját és az iráni nukleáris fenyegetés kezelésének szükségességét – két olyan pont, ahol Biden politikája valójában aláásta a zsidó állam érdekeit.
Ezután rátért a hívás valódi céljára: „hangsúlyozni az Egyesült Államok folyamatos elkötelezettségét a kétállami megoldás mellett, és ellenezni az annak életképességét veszélyeztető politikát”.
Ez több, mint szembe helyezkedés a zsidók jelenlétével szemben történelmi hazájuk szívében, Júdeában és Szamáriában, vagy a zsidó jogokkal szemben Jeruzsálemben, beleértve annak szent helyeit, mint például a Templom-hegyet. Ez egy olyan politikai gondolkodásmód, amely tovább erősíti az olyan csoportokat, mint a Hamász és az állítólag „mérsékelt” Palesztin Hatóság, amelyek végső célja Izrael elpusztítása, nem pedig az Izraellel való együttélés.
Ugyanezt az üzenetet kapták az izraeliek mind a baloldali, mind a mainstream amerikai-zsidó csoportoktól és vezetőktől, akik méltatlankodva üdvözölték Netanjahu új kormányát. Ők is ragaszkodnak ahhoz az illúzióhoz, hogy a „kétállami megoldás” kifejezés egy varázslatos formula, amelyet annak ellenére kell támogatni, hogy az elmúlt három évtized bizonyítékai szerint a palesztinoknak nincs valódi érdekük ebben.
Ez szöges ellentétben áll az izraeli közvélemény álláspontjával, ahol még azok többsége is, akik a Netanjahu jobboldali/vallási blokkja által legyőzött, Jair Lapid vezette koalícióra szavaztak, nem akarnak részt venni a Biden és a külföldi liberális zsidók által favorizált politikában.
Lapid talán bólintott a kétállami megoldásra, mint elméleti eszményre, de sem ő, sem politikai szövetségesei nem kampányoltak ezzel a kérdéssel, ehelyett arra a sikertelen erőfeszítésre összpontosítottak, hogy meggyőzzék a választók többségét arról, hogy Netanjahu egy „bűnöző”, koalíciója pedig egy csapat felelőtlen szélsőséges. A palesztinokkal folytatott „békefolyamat” a Merec párthoz hasonló szélsőbaloldali pártoktól eltekintve, amelyek ahhoz sem tudtak elég szavazatot, hogy mandátumot szerezzenek a Knesszetben, halott ügy az izraeli politikában. Mégis, úgy tűnik, kevés amerikai-zsidó liberális hajlandó felfogni, hogy izraeli kollégáik nagyrészt elvetették a két állam mítoszába vetett hitet.
Karim Younis, Izrael leghosszabb ideig fogva tartott palesztin foglyának csütörtöki szabadulása a börtönből jó példa arra az esetre, amely mély hatást gyakorol az izraeli közvéleményre, de nem hat az amerikaira.
A Haifa melletti faluból származó 65 éves arab izraeli egyike volt annak a három terroristának, akik 1980-ban elrabolták és megölték a 20 éves Avraham Bromberg izraeli tizedest, aki éppen szabadságon volt, és stoppal hazafelé tartott.
A Younis család három tagját gyilkosságért halálra ítélték, de büntetésüket életfogytiglani börtönre változtatták. Egyiküket, Karim unokatestvérét, Samit – aki két fiatalabb rokonát utasította a gyilkosság elkövetésére – 2011-ben szabadon engedték annak az alkunak a részeként, amelynek keretében kiszabadították Gilad Shalit elrabolt izraeli katonát a Hamász gázai fogságából.
Karim és Maher Younis büntetését 2012-ben Simon Peres akkori izraeli elnök John Kerry amerikai külügyminiszter utasítására 40 év börtönre csökkentette.
A lépést jószolgálati gesztusnak szánták a Palesztin Hatóság felé az Obama-kormányzat számos sikertelen próbálkozásának részeként, hogy közvetítsen egy kétállami megállapodást.
Maher várhatóan néhány héten belül szabadul, Karimot azonban az a „megtiszteltetés” érte, hogy ő volt az a terrorista, aki a leghosszabb ideig ült egyhuzamban izraeli börtönben. Bárki, aki arra számított, hogy emberünk 40 év börtön után megváltozott emberként tér vissza, aki megbánta szívtelen bűntettét, vagy hogy szabadulását a viselkedése miatt szégyenkező arab társai figyelmen kívül hagyják, az semmit sem tud a palesztin társadalomról.
Ennek épp ellenkezője történt. Younis szabadulása után dacos volt, büszkeségét fejezte ki gonosz tette miatt, és kijelentette, hogy szívesen adna még 40 évet életéből a palesztin ügyért. Annak ellenére, hogy az izraeli hatóságok igyekeztek biztosítani, hogy az esemény visszafogott legyen, Karim Younist hősies fogadtatásban részesítették a falujában, ahol – palesztin zászlóba burkolózva – számos csodálója vállán vitték körbe.
Meg kell jegyezni, hogy szülővárosa nem a vitatott területeken, hanem az 1967 előtti Izrael területén található ő mégis „izraeli megszállókról” beszélt, ráadásul, ahogy Itamar Marcus, a Palesztin Médiafigyelő Intézet igazgatója a héten megjegyezte,
nemcsak a ramallahi vezetés tisztelte meg és jutalmazta meg anyagilag, hanem a közelmúltban egy, a Palesztin Hatóság iskoláiban szervezett kampány középpontjában is állt, amelyben 40 000 diák írt levelet, amelyben üdvözölte hazatérését, és példaképként dicsérte.
Ez aligha elszigetelt eset, ahogy a The New York Times múlt héten megjelent, megdöbbentően elfogult cikke rámutatott, a palesztin társadalom megszállottan tiszteleg azon „mártírok” előtt, akik izraeliek és zsidók megölésénél és megsebesítésénél haltak meg. A cikk középpontjában az az állítás állt, hogy az Izraeli Védelmi Erők egyre több civilt gyilkol, és hogy 2022 volt a „leghalálosabb év” 2005 óta a palesztinok számára. Az izraeli hadsereg bemocskolására irányuló erőfeszítéseket azonban aláássa az a tény, hogy az ilyen összecsapások legtöbb palesztin áldozatát a Hamász, az Iszlám Dzsihád vagy az olyan terrorcsoportok, mint a Palesztin Hatóságot irányító Fatah párttal kapcsolatban álló Al-Aksza Mártírjainak Brigádja követték el.
Amint arra az Honest Reporting rámutatott, az izraeli haderő által megöltek 90%-a erőszakos incidensekben vett részt – 60%-uk izraeli civilek és biztonsági erők elleni fegyveres támadásokban -, a többiek „csak” zavargások résztvevői voltak.
A hadsereg által ártatlan palesztin civilek célzott megöléséről szóló állítás rosszabb, mint egy Izraellel szemben elfogult újságíró rossz tudósítása, ahogy azt a CAMERA a Times tudósítójáról, Raja Abdulrahimról szóló cikkében megjegyezte: ez vérvád.
Az izraeli akciókról szóló hazugságoktól eltekintve, a konfliktusról szóló legtöbb tudósításból ismételten kimarad az a döntő fontosságú tény, hogy a palesztinok körében a népszerűségért versengő frakciók megértik, hogy a politikai befolyás megszerzésének módja a terrorizmusban való szerepvállalás és a zsidók vérének kiontása. A probléma nem csak az, hogy a Palesztin Hatóság egy olyan „fizetség a gyilkosságért” rendszerben vesz részt, amely Younist és társait fizetéssel és nyugdíjjal jutalmazza, hanem az, hogy ez az ösztönzés annyira népszerű, hogy sem Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság vezetője, sem pedig bármelyik lehetséges utódja nem meri megszüntetni.
A terror felértékelése a palesztinok kultúrájának szerves része, ahogyan nemzeti identitásuk elválaszthatatlanul kötődik a cionizmus elleni évszázados háborúhoz.
A palesztin tiltakozásokat valójában nem az izraeli politikával kapcsolatos sérelmek vagy az államiságra való törekvés motiválja. Valójában arról szólnak, hogy elutasítják a zsidó állam legitimitását, függetlenül attól, hogy hol húzódnak annak határai. Ez az oka annak, hogy Abbász és elődje, Jasszer Arafat számos kompromisszumot és békeajánlatot utasítottak vissza, még Bill Clinton kormánya idejéből, amelyek egy független palesztin állam létrehozását eredményezték volna.
Izrael így olyan helyzetben van, hogy nem mondhat le a Júdea és Szamária (Ciszjordánia) feletti biztonsági ellenőrzésről, miközben a palesztin lakosságot a terület nagy részén a Fatah, Gázában pedig a Hamász irányítja, amely a radikális iszlamista csoport uralmát bevezető 2007-es puccs óta nevén kívül minden tekintetben független palesztin államként működik.
Mindez megmagyarázza, hogy az izraeli választók miért fordítottak hátat a kétállami megoldást támogató pártoknak, és miért segítettek hatalomra egy olyan koalíciót, amely kinyilvánította, hogy nem tűri tovább a palesztin terrorizmust.
Amíg az amerikaiak nem ismerik el a konfliktus valóságát és a palesztin politika természetét, addig a két ország közötti szakadék a két államról továbbra is fennmarad. Azonban mind az amerikai kormánynak, mind a liberális zsidóknak végre meg kell érteniük, hogy ha az általuk áhított megoldás nem csak halott, de azt nem az úgynevezett izraeli keményvonalasok ölték meg, hanem a terroristáknak adott számolatlan pénz.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.