A héten 95 éves korában elhunyt XVI. Benedek pápa több okból is történelmi jelentőségű személyiség volt: Ő volt az első pápa hat évszázad óta, aki nem hivatalában halt meg, hanem nyugdíjba vonult. Ő volt az első német pápa a háború utáni történelemben. Ráadásul, elődjéhez, II. János Pálhoz hasonlóan ő is a zsidók barátja volt — írja véleménycikkében Caroline Glick a Jewish News Syndicate hasábjain.
Igaz, hogy Benedek a latin nyelvű mise visszaállítása, amely tartalmaz egy imát a zsidókért, hogy térjenek át a kereszténységre, sok amerikai zsidó vezetőnél felháborodást keltett. De alapvető módon, ahogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök részvétnyilvánításában megjegyezte,
XVI. Benedek „Izrael állam és a zsidó nép igazi barátja volt”.
Benedekről szólva Netanjahu felidézte az egykori pápa 2009-es izraeli látogatását, amely
„a katolikus egyház és a zsidó nép közötti történelmi megbékélés iránti elkötelezettségének jelentőségteljes bizonysága”.
„A vele való találkozásom során” – mondta Netanjahu –
„melegen beszélt a kereszténység és a judaizmus közös örökségéről és azokról az értékekről, amelyeket ez az örökség adott az egész emberiségnek”.
Legalábbis a nem keresztények számára Benedek történelmileg legjelentősebb kifejezése és védelme a zsidó-keresztény örökség alapjainak a regensburgi egyetemen 2006 szeptemberében tartott beszéde volt. Ott Benedek egy rég elfeledett, 14. századi bizánci császár, Manuel II Paleologus és egy perzsa muzulmán közötti homályos párbeszédet használt fel arra, hogy a modern kereszténység és a nyugati civilizáció alapjairól beszéljen.
Benedek elmondása szerint Paleologus így hívta ki muszlim beszélgetőpartnerét: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és ott csak gonosz és embertelen dolgokat fogsz találni, például azt a parancsot, hogy karddal terjesszék az általa hirdetett hitet”.
Benedek ezután Theodore Khoury libanoni katolikus teológust idézte: „A muszlim tanítás szerint Isten abszolút transzcendens, akarata nem kötődik egyetlen kategóriánkhoz sem”.
Khoury azt állította, hogy a kereszténységgel ellentétben az iszlám teljesen a hitre épül, és nem kötődik a logikához. Benedek alapvető mondanivalója az volt, hogy a keresztények és a muszlimok közötti értelmes vallásközi párbeszéd csak az ész által mérsékelt hitre épülhet. És az ész hiányában nincs értelmes párbeszéd. Benedek kihívást intézett a muszlimokhoz, hogy mutassák meg, hogy az észnek kiemelt helye van a hitükben.
Júdeában és Szamáriában a muszlim fanatikusok templomok felgyújtásával válaszoltak Benedek beszédére. Irakban lefejeztek egy papot, Szomáliában meggyilkoltak egy apácát. A pakisztáni parlament egyhangúlag elfogadott egy határozatot, amelyben elítélték a pápát. Az egész iszlám világban hallatszottak felhívások Benedek meggyilkolására. Más szóval, a dzsihadisták saját tetteikkel bizonyították, hogy a dzsihadista iszlám elutasítja az értelmet és mindenkit, aki az ő nevében lép fel.
Nem ők voltak az egyetlenek, akik elítélték Benedeket.
A nemzetközi baloldal – beleértve a katolikus egyházon belüli képviselőit is – keményen bírálta Benedeket a progresszívek által politikailag inkorrektnek, kulturálisan érzéketlennek és iszlámellenesnek tartott megjegyzései miatt.
A vörös-zöld szövetség mindkét oldalának Benedek nyilatkozatára adott válasza azért volt figyelemre méltó, mert megmutatta, hogy ami összeköti az éber progresszíveket és az iszlamistákat, az nem a világról alkotott közös elképzelés, hanem az ész és a logika közös elutasítása. A progresszív identitáspolitika, az áldozati kultúra és a Nyugat iránti gyűlölet egy olyan hit alapját képezi, amely ugyanolyan erős – és ésszerűtlen -, mint a dzsihadista iszlám.
És ezzel elérkeztünk oda, hogy Benedek miért volt a zsidó állam és a zsidó nép barátja.
Figyelemre méltó, és nem véletlenül, hogy az ész elutasításával jellemezhető kultúrák egyik közös alapja a zsidógyűlölet.
Függetlenül forrásától vagy megnyilvánulásától, a zsidógyűlölet az ésszerűtlen hit egy formája – a fanatizmusé. A zsidók bűnbakképzése, a zsidók, mint egyének, mint közösség, mint vallás, mint nemzet vagy mint állam hibáztatása minden bajért, amit egy adott csoport elszenved, a politikai mozgósítás erőteljes eszköze. A zsidógyűlölet a politikai hatalom forrása, mert a zsidóellenes vezetők könnyen megérthető történetet tudnak elmesélni híveiknek: A zsidók a mi szerencsétlenségünk. Megbüntetem vagy megszabadulok a zsidóktól és megszabadulok a szerencsétlenségtől.
Az elképzelés egyszerre ostoba és őrült. De ez része a vonzerejének.
Ha elutasítod az értelmet, nincs szükséged bizonyítékra, puszta hit alapján cselekszel.
A zsidógyűlölet alapvető logikátlansága teszi azt rugalmassá és kitartóvá. A zsidógyűlölők átveszik annak a kornak a szellemét, amelyben élnek, vagy azt a hitvallást, amely szerint élnek, és a zsidókat annak ellentéteként definiálják. A kereszténységben a zsidók voltak az antikrisztus. A vallás a felvilágosodás korában kiment a divatból. A rasszizmus lett a divat. Így a zsidógyűlölők a rasszizmus korában a zsidókat fajként definiálták újra, „szemitáknak” nevezték őket. Az elrugaszkodott keresztény judeofóbiát a múltból újra divatos és kifinomult „antiszemitizmusként” indították útjára, és voilá! Megszületett egy proto-náci politikai mozgalom.
Eközben a kapitalisták azt mondták, hogy a zsidók kommunisták, a kommunisták pedig azt, hogy a zsidók kapitalisták.
A holokauszt utáni korban az antiszemitizmus nem divatos. A posztnacionalizmus és a nyugatellenes antikolonializmus a divat. Ezért néhány évtizeddel ezelőtt az új szofisztikáltak újracsomagolták a régimódi zsidógyűlöletet, hogy az új korszellemhez igazítsák. A cionizmusellenesség a posztnacionalista, Nyugat-ellenes hitvallás egyik pillére lett. A zsidógyűlölők számára a cionizmus-ellenesség szépsége abban rejlett, hogy politikai védekezésként használható. Az új, kifinomult zsidógyűlölők tiltakoznak: Nem gyűlöljük a zsidókat, önmagában. Sőt, legjobb barátaink közül néhányan anticionista zsidók. Mi csak elutasítjuk a világ legnagyobb zsidó közösségének puszta létezésének erkölcsiségét, és a világi zsidó identitás legitimitását szerte a világon.
A zsidó állam és a zsidók nemzeti önrendelkezési jogának elutasításában a progresszívek szövetségesekre találnak az iszlám zsidógyűlölőkben. Mindkettőjük világnézetét és hitvallását az értelem elutasítása határozza meg. És mindkettő a zsidógyűlöletet eszközként használja a hívek összegyűjtésére és hitük demonstrálására.
Ahogy a történelem során mindig is, Izrael és zsidó támogatói könnyű mumusnak számítanak, mert csak egy zsidó állam van, és alig több, mint tizennégymillió zsidó van világszerte.
Benedek regensburgi beszéde egyszerre volt az ésszerű kereszténység védelme és az ésszerűtlen fanatizmus elleni csapás – akár iszlamista, akár más. Mint ilyen védekezés volt a zsidógyűlölet minden formája ellen. A mostani évszázad eleje óta a vörös-zöld szövetség a legerősebb erő, amely a zsidó államot és a zsidó népet támadja Izraelben és a diaszpórában. A legnagyobb szövetségeseink mind a radikális iszlám, mind a posztnacionalista éber totalitáriusok elleni harcban a Benedekhez hasonlók, akik elutasítják a fanatizmus kultúráját.
Az e kultúra elleni küzdelemre tett bátor erőfeszítéseiért, amelyek legemlékezetesebb kifejezése a Regensburgi Egyetemen tartott beszédében volt, és az ésszerű hit világának ápolásáért Benedek megérdemli örökös elismerésünket és tiszteletünket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.