„Libanon jelenleg Teherán tulajdonában van. Ez kudarc” – írja Clifford D. May a JNS.org oldalán.
Libanon egykor egy nemes kísérletet hajtott végre. Amikor az európai imperializmus kora véget ért, a legtöbb arab és muzulmán ország diktatúrává vált, ahol az etnikai és vallási kisebbségek – keresztények, zsidók, kurdok, drúzok, jezidik és mások – nem élveztek jogokat vagy szabadságot.
A libanoniak megpróbáltak jobb utat találni – egy modus vivendit kialakítani a népeik között.
1943-ban egy vegyes országvezetés alakult: az állam elnöke maronita keresztény, miniszterelnöke szunnita, parlamenti elnöke síita, alelnöke görög ortodox lett. A kísérlet mégis kudarcot vallott – állapítja meg May.
Az erőszak felülkerekedett
A libanoni közösségek közötti feszültség fokozódott, ami 1975-ben brutális polgárháborúhoz vezetett. Ezután következett Libanon szíriai megszállása 1976 és 2005 között, és egy Izrael elleni háború, amely 1982 és 2000 között zajlott.
Ezután a forradalmárok, akik 1979-ben átvették a hatalmat Iránban, anyagi támogatást és képzést biztosítottak a magát Hezbollahnak, azaz „Isten Pártjának” nevező síita milíciának. 1983-ban a Hezbollah öngyilkos merénylői robbantottak amerikai és francia békefenntartók szálláshelyén, 300-nál is több ember halálát okozva.
Mára pedig a Hezbollah a világ legjobban felfegyverzett terrorista csoportjává vált
– írja May, aki egyúttal hozzáteszi: az ország mindeközben adósságba süllyedt, valutája leértékelődött, és nem tud olyan alapvető szolgáltatásokat nyújtani polgárainak, mint a megbízható áramszolgáltatás és a szemétszállítás.
Az USA megpróbált segíteni
Az elmúlt 15 évben a republikánus és a demokrata kormányzatok stratégiája a Libanoni Fegyveres Erők (LAF) finanszírozása, kiképzése és felszerelése volt, hogy „intézményi ellensúlyként szolgálhassanak a Hezbollah-val szemben”, ahogy azt a külügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője vallotta.
„Ez a stratégia viszont megbukott.”
Legalábbis ez derül ki May szerint abból a friss jelentésből, amit David Kilcullen nemzetközileg elismert katonai teoretikus, politikai tanácsadó, író és diplomata, jelenleg az Arizonai Állami Egyetem professzora, vezérigazgatója és elnöke tett közzé.
Kiterjedt elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államoktól a LAF-nak 2006 óta nyújtott 2,5 milliárd dolláros biztonsági segítség egyértelműen nem érte el a külügyminisztérium céljait.
Mint Kilcullen kifejti, „a LAF megerősítése melletti érv részben azon a feltételezésen alapult, hogy a LAF a presztízsért és a befolyásért versenyez a Hezbollah-val.
Valójában a kettő a legmagasabb szinteken egyesül, mert a Hezbollah befolyása a libanoni polgári hatóságok felett olyan kiterjedt”.
Hozzáteszi: „a terrorcsoport hatékony vétójoggal rendelkezik a miniszterelnök megválasztása és a libanoni kabinet lépései felett. A Hezbollah koalíciója többségben van a parlamentben, szövetségesei pedig elnökként és házelnökként szolgálnak.”
Mintha ez még nem lenne elég, a LAF „világos mintát mutatott be a Hezbollah beszivárgásának elfedezésére, akadályozva az ENSZ libanoni déli határának megfigyelésére irányuló erőfeszítéseket, és meggátolva” az ENSZ ideiglenes libanoni haderejét (UNIFIL) a Hezbollah nemzetközi jogokat sértő tevékenységeinek kivizsgálásában.
Ilyen tevékenységek közé tartozik a Libanonból Izraelbe vezető alagutak ásása terroristák vagy más harcosok beszivárgásához, valamint több mint 130 000 rakéta elhelyezése, köztük 500 precíziós irányító rendszerrel, amely képesek áthatolni az izraeli Vaskupola védőrendszerén.
„Végső soron – írja Kilcullen professzor – az az elmélet, amelyen az Egyesült Államok támogatása alapult (…) többé már nem érvényes.”
Reformokra van szükség
Mindezek fényében Kilcullen azt javasolja a Biden-kormánynak, hogy alapjaiban változtasson az USA Libanont érintő politikáján. Szerinte feltételeken alapuló támogatásra lenne szükség, és szoros ellenőrzés alatt kellene tartani a LAF és Hezbollah kapcsolatait.
Ám May úgy véli, hogy a jelenlegi amerikai megközelítés – amelyet szerinte a tehetetlenség és vonakodás vezérel, hogy elismerjék, hogy az amerikai adófizetők nem kaptak megtérülést a befektetéseikből – kiderül, hogy kontraproduktív.
„Libanon jelenleg Teherán tulajdonában van. Ez kudarc”
– summázza May cikke végén, majd azt írja: meg kell fontolnunk az alternatív politikákat, ugyanis nincs értelme folytatni az iráni rezsim segítését, közben pedig hozzájárulni Libanon hanyatlásához.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.