Dacára minden jogegyenlőségnek és szabadságnak, a meleg férfiak között komoly probléma a drog, az alkohol, a depresszió, a veszélyes szex és az öngyilkosság. Mi lehet a jelenség mögött, és miért nem hozta el a liberalizmus a meleg férfiak boldogságát? – teszi fel a kérdést Michael Hobbes, a Huffington Post baloldali lap meleg szerzője 2017-es cikkében.
„Régen olyan izgatott voltam, amikor a metamfetamin (meth) elfogyott.”
Ez Jeremy barátom, aki beszél.
„Amikor megvan – mondja -, tovább kell használni. Amikor elmúlt, azt mondtam: ‘Ó, de jó, most visszatérhetek az életembe.’ Egész hétvégén fent voltam, elmentem ezekre a szexpartikra, és szerdáig rosszul voltam. Körülbelül két évvel ezelőtt váltottam kokainra, mert azzal másnap dolgozhattam.”
Jeremy ezt egy kórházi ágyból mondja nekem, hat emelettel Seattle felett. Nem mondja el a túladagolás pontos körülményeit, csak azt, hogy egy idegen mentőt hívott, és itt ébredt fel.
Jeremy nem az a barát, akivel azt hittem, hogy valaha ezt a beszélgetést folytatni fogom. Néhány héttel ezelőttig fogalmam sem volt, hogy a martininál keményebb dolgokat is használ. Divatos, intelligens, gluténmentes, olyan srác, aki munkainget visel, függetlenül a hét napjától. Először három évvel ezelőtt találkoztunk, és megkérdezte tőlem, ismerek-e jó helyet a CrossFit elvégzésére. Ma, amikor megkérdezem tőle, hogy milyen volt a kórház eddig, az első dolog, amit mond, hogy nincs Wi-Fi, és lemaradt a munkahelyi e-mailekről.
„A drogok az unalom és a magány miatt voltak” – mondja. „Péntek estébként kimerülten jöttem haza a munkából, és azt mondtam: ‘Na most mi van?’ Tehát telefonáltam, hogy szállítsanak egy kis methet, és megnéztem az internetet, hogy nem voltak-e szexpartik. Vagy ez volt, vagy egyedül néztem meg egy filmet.”
Jeremy (akinek meg van változtatva a neve) nem az egyetlen meleg barátom, aki szenved. Van Malcolm, aki a munkán kívül alig hagyja el a házat, mert annyira súlyos a szorongása. Ott van Jared, akinek depressziója és test-diszmorfikája folyamatosan csökkentette társadalmi életét, egészen addig, míg az már csak belőlem, az edzőteremből és az internetes egyéjszakás kalandokból állt. És ott van Christian, a második srác, akit valaha megcsókoltam, aki 32 évesen megölte magát, két héttel azután, hogy a barátja szakított vele. Christian elment egy partiüzletbe, bérelt egy héliumtartályt, elkezdte belélegezni, majd SMS-t küldött exének és azt mondta, hogy jöjjön át, hogy biztosan megtalálja a holttestet.
Évek óta figyelem a különbségeket heteró barátaim és meleg barátaim között. Míg társasági köröm egyik fele eltűnt a kapcsolatokban, a gyerekekben és a külvárosokban, a másik elszigetelődéssel és szorongással, kemény drogokkal és kockázatos nemi élettel küzdött.
Ezek egyike sem felel meg annak a narratívának, amelyet nekem elmondtak, annak, amelyet magamnak mondtam. Jeremy, mint én, nem úgy nőtt fel, hogy társai zaklatták, vagy családja elutasította. Nem emlékszik, hogy valaha is „buzinak” hívták volna. Az amerikai nyugati part egyik külvárosában nevelte fel egy leszbikus anya.
„12 éves koromban mondta el nekem, hogy leszbi” – mondja. – „És két mondattal később közölte, hogy tudja, hogy én is meleg vagyok. Én akkor még alig tudtam róla.”
Jeremy és én is 34 vagyunk. Életünk során a meleg közösség a jogi és társadalmi elfogadottság terén nagyobb előrelépést tett, mint a történelem bármely más demográfiai csoportja. Saját serdülőkoromban a meleg házasság távoli törekvés volt, valami olyasmi, amit az újságok még ijesztő idézőjelek közé tettek. Most a Legfelsőbb Bíróság rögzítette törvényben. A meleg házasság állami támogatottsága az 1996-os 27 százalékról 2016-ra 61 százalékra emelkedett. A popkultúrában a „Cruisingtól” a „Queer Eye-on” át a „Moonlighthoz” jutottunk. A meleg karakterek manapság annyira elterjedtek, hogy még hibákat is megengednek nekik.
Ennek ellenére, még akkor is, amikor megünnepeljük ennek a változásnak a mértékét és sebességét, a depresszió, a magány és a kábítószer-fogyasztás aránya a meleg közösségben ugyanazon a helyen marad, ahol évtizedek óta van. A meleg emberek tanulmánytól függően most 2-10-szer nagyobb eséllyel veszik életüket, mint a heteró emberek. Kétszer nagyobb eséllyel fordul elő súlyos depressziós epizód életükben. És a trauma a férfiak körében koncentrálódik. Egy nemrég New Yorkba érkezett meleg férfiak körében végzett felmérés szerint háromnegyedük szorongástól vagy depressziótól szenvedett, kábítószerrel vagy alkohollal élt vissza, vagy kockázatos nemi életet éltek – vagy a három valamilyen kombinációja igaz volt rájuk. Dacára minden hablatynak „választott családjainkról”, a meleg férfiaknak kevesebb közeli barátja van, mint a heteró embereknek vagy meleg nőknek. Egy HIV-klinikák ápolói között végzett felmérésében az egyik válaszadó a kutatóknak azt mondta:
„Nem az a kérdés, hogy tudják-e (a melegek), hogyan menthetik meg az életüket. A kérdés, hogy tudják-e, érdemes megmenteni az életüket. ”
Nem fogok úgy tenni, mintha objektív lennék ezekben az esetekben. Folyamatosan szingli meleg srác vagyok, akit a PFLAG (Parents and Friends of Lesbians and Gays) szülei erősen demokrata városban neveltek fel. Soha nem ismertem senkit, aki AIDS-ben halt volna meg, soha nem tapasztaltam közvetlen megkülönböztetést, és „coming outoltam” egy olyan világba, ahol a házasság, a kerítés és a Goden Retriever nemcsak megvalósítható volt, hanem elvárt dolog. Eközben többször voltam terápián, mint ahányszor letöltöttem és töröltem a Grindr meleg partnerkereső applikációt.
„A házasság egyenlősége és a jogi státusban bekövetkezett változások javulást jelentettek egyes meleg férfiak számára” – mondja Christopher Stults, a New York-i Egyetem kutatója, aki a melegek és a heteroszexuális férfiak mentális egészségbeli különbségeit tanulmányozza. „De sok más ember számára mégis csalódás volt. Úgy érzik, hogy megvan a jogi státusz, de valami mégsem kerek”.
Ez az üresség-érzés, mint kiderült, nem csupán amerikai jelenség. Hollandiában, ahol a meleg házasság 2001 óta törvényes, a meleg férfiak továbbra is háromszor nagyobb valószínűséggel szenvednek hangulati rendellenességektől, mint a heteró férfiak, és tízszer nagyobb valószínűséggel vesznek részt „szuicid önpusztításban”. Svédországban, ahol 1995 óta van bejegyzett élettársi kapcsolat és 2009 óta teljes házasság, a férfiakkal házas férfiak háromszor gyakrabban öngyilkosok, mint a nőkkel házas férfiak.
Mindezek az elviselhetetlen statisztikák ugyanarra a következtetésre vezetnek: még mindig veszélyesen magányos dolog úgy élni az életet, hogy az ember férfiként férfiakhoz vonzódik. A jó hír azonban az, hogy az epidemiológusok és a társadalomtudósok minden eddiginél közelebb vannak az okok megértéséhez – írja a cikk.
Travis Salway, a vancouveri Betegségellenőrzési Központ kutatója az elmúlt öt évet azt próbálta kideríteni, miért ölik meg magukat a meleg férfiak.
„A meleg férfiak meghatározó jellemzője korábban a ‘szekrény’ magánya volt” – mondja. „De most itt van több millió meleg férfi, akik kijöttek a szekrényből, és még mindig ugyanolyan elszigeteltséget éreznek.”
Egy tésztabárban ebédelünk. November van, farmernadrágban, gumibakancsban és jegygyűrűben jött.
„Meleg és házas?” – kérdem.
„És még monogám is” – mondja. – „Azt hiszem, kitüntetést érdemlünk”.
Salway az ohiói Celinában nőtt fel, egy rozsdásodó, talán 10 000 lakosú gyárvárosban, mely az a fajta hely – mondja -, ahol a házasság versengett a főiskolával a 21 éves fiatalokért. Még akkor is zaklatták, mert meleg volt, mielőtt még tudta volna, hogy az. „Nőies voltam és kórusban voltam” – mondja. – „Ez elég volt.” Tehát vigyázott. A középiskola nagy részében barátnője volt, és mind romantikusan, mind platonikusan próbálta elkerülni a fiúkat, amíg ki nem tudott menni onnan.
A 2000-es évek végére szociális munkás és epidemiológus lett, és hozzám hasonlóan megdöbbentette az egyre nagyobb távolság heteró és meleg barátai között. Elkezdett azon gondolkodni, hogy teljes-e az a történet, amelyet mindig hallott a melegekről és a mentális egészségről.
Amikor az ’50-es és ’60-as években először kiderült az egyenlőtlenség, az orvosok azt gondolták, hogy ez maga a homoszexualitás tünete, csak egyike annak a sok megnyilvánulásának, amelyet akkoriban „szexuális inverziónak” neveztek. Amint a melegjogi mozgalom gőzerőt kapott, a homoszexualitás eltűnt a DSM-ből (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders), és a magyarázat traumára váltott. A meleg férfiakat kirúgták saját családjukból, szerelmi életük törvénytelen volt. Hát persze, hogy riasztóan gyakori köztük az öngyilkosság és a depresszió. „Nekem is ez volt az ötletem” – mondja Salway -, „hogy a meleg öngyilkosság egy letűnt korszak terméke volt, vagy olyan serdülők körében koncentrálódott, akik nem láttak más kiutat.”
És akkor megnézte az adatokat. A probléma nem csak az öngyilkosság volt, nem csak a tinédzsereket sújtotta, és nemcsak a homofóbia által érintett területeken történt. Megállapította, hogy a meleg férfiak körében mindenütt, minden életkorban magasabb a szív- és érrendszeri betegségek, a rák, az inkontinencia, a merevedési zavarok, az allergiák és az asztma aránya – bármilyen rendellenességről van szó, a jelek szerint minket érint. Kanadában Salway végül kiderítette, hogy több meleg férfi hal meg öngyilkosságban, mint AIDS-ben, és ez így megy évek óta. (Lehetséges, hogy az Egyesült Államokban is ez a helyzet, de senki nem vette a fáradságot, hogy tanulmányozza.)
„Látunk meleg férfiakat, akiket soha nem bántalmaztak szexuálisan vagy fizikailag, és hasonló poszttraumás stressz tünetekkel rendelkeznek, mint azok az emberek, akik harci helyzetekben voltak, vagy akiket megerőszakoltak” – mondja Alex Keuroghlian, a Fenway Intézet Népesedéskutató Központjának pszichiátere.
A meleg férfiak, ahogy Keuroghlian megfogalmazza, „elutasításra számítanak”. Folyamatosan vizsgáljuk a társadalmi helyzeteket, olyan pontokat keresve, ahol nem illeszkedünk be. Küzdünk azért, hogy érvényesüljünk. A társadalmi kudarcainkat folyamatosan újrajátsszuk.
A legfurcsább mégis ezekben a tünetekben, hogy a legtöbben egyáltalán nem tekintik őket tüneteknek. Amióta megvizsgálta az adatokat, Salway interjút kezdett az öngyilkosságot megkísérlő és túlélő meleg férfiakkal.
„Amikor azt kérdezek tőlük, miért próbálták megölni magukat” – mondja -, „többségük egyáltalán nem említ semmit melegségről. Ehelyett azt mondja, azt mondják neki, hogy párkapcsolati, karrier-, pénzproblémáik vannak. Nem érzik úgy, hogy szexualitásuk lenne életük legkiemelkedőbb szempontja. És mégis, nagyságrendekkel nagyobb valószínűséggel ölik meg önmagukat. ”
A kutatók által a jelenség magyarázatára használt kifejezés a „kisebbségi stressz”. A legközvetlenebb formájában egészen egyszerű: marginalizált csoport tagjának lenni külön erőfeszítést igényel. Amikor te vagy az egyetlen nő egy üzleti találkozón, vagy az egyetlen fekete srác az egyetemi kollégiumban, akkor úgy kell gondolkodnod, ahogyan a többség tagjainak nem. Ha szembeszállsz a főnököddel, vagy nem sikerül valami, akkor a nők sztereotípiáit erősíted a munkahelyen? Ha nem mész át egy vizsgán, az emberek azt gondolják, hogy ez a fajod miatt van? Még ha nem is tapasztalsz nyilvánvaló megbélyegzést, ezeknek a lehetőségeknek a figyelembevétele idővel meghozza az árát.
A melegek számára a hatást felnagyítja az a tény, hogy kisebbségi státuszunk rejtve van. Nem csak el kell végeznünk ezt a többletmunkát és megválaszolni ezeket a belső kérdéseket 12 éves korunk óta, hanem úgy kell ezt megtennünk, hogy nem tudunk erről beszélni barátainkkal vagy szüleinkkel.
John Pachankis, a Yale stresszkutatója szerint a valódi kár körülbelül azon öt év alatt keletkezik, mely eltelik a szexualitásod felismerése és a többi embernek való elmondása között. Ebben az időszakban még a viszonylag kicsi hatások is túlméretezett reakciót hoznak – nem azért, mert közvetlenül traumatikusak, hanem azért, mert már elkezdjük őket várni. „Senkinek sem kell lebuziznia, hogy módosítsa a viselkedésedet annak elkerülése érdekében, hogy így hívjanak” – mondja Salway.
James, aki 20 éves, és már szinte abszolút „kijött a szekrényből”, elmondja, hogy hetedik osztályban, amikor még titokban meleg 12 éves volt, egy női osztálytárs megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye egy másik lányról. „Nos, úgy néz ki, mint egy férfi” – mondta, gondolkodás nélkül -, „szóval, igen, talán szexelnék vele.”
Azt mondja, azonnal pánikba esett. „Megijedtem, hogy hallotta ezt valakit? Elmondták egymásnak, hogy mit mondtam?”
A kamaszkoromat én is így töltöttem: vigyázva, néha elárulva magamat, stresszelve, túlkompenzálva. Egyszer egy vízi parkban az egyik középiskolás barátom rajtakapott, amikor őt bámultam, miközben csúszdára vártunk. „Haver, csak nem stírölsz?” – mondta. Sikerült hárítanom valami olyasmivel, hogy „bocsi, nem vagy a típusom”. Aztán hetekig aggódtam azon, hogy mit gondol rólam. De soha nem hozta fel. Minden zaklatás csak az én fejemben történt.
„A melegek traumája hosszan tartó jellegű” – mondja William Elder, szexuális traumák kutatója és pszichológus. „Ha egy traumatikus eseményt tapasztal, akkor olyan PTSD-vel rendelkezik utána, amely csak négy-hat hónapos terápia során oldható fel. De ha éveken át tapasztalsz kis stresszhatásokat – apróságokat, ahol azt gondolod, ‘ez a szexualitásom miatt volt?’ -, az még rosszabb lehet.”
Vagy, ahogy Elder fogalmaz, a „szekrényben lenni” olyan, mintha valaki könnyedén megütné a karját, újra és újra. Eleinte bosszantó. Egy idő után dühítő. Végül csak erre lehet gondolni.
És akkor a mindennapi feldolgozással járó stressz kezd felépülni a testedben.
Melegként felnőni, úgy tűnik, sok szempontból éppen olyan rossz, mint a rendkívüli szegénységben való felnövés. Egy 2015-ös tanulmány megállapította, hogy a melegek kevesebb kortizolt termelnek, a stresszt szabályozó hormont. Rendszereik annyira aktiválódtak, folyamatosan, serdülőkorban, hogy felnőttként lassúak lettek – mondja Katie McLaughlin, a tanulmány egyik társszerzője. 2014-ben a kutatók heteró és meleg kamaszokat hasonlítottak össze a szív- és érrendszeri kockázattal kapcsolatban. Megállapították, hogy a meleg gyerekeknek nem volt nagyobb „stresszes életesemény-száma” (vagyis a heteroszexuális embereknek is vannak problémáik), de az általuk tapasztaltak nagyobb kárt okoztak idegrendszerüknek.
Annesa Flentje, a San Francisco-i Kaliforniai Egyetem stresszkutatója a kisebbségi stressz gének expressziójára gyakorolt hatására specializálódott.
Mindezek a „kis ütések” kombinálódnak a hozzájuk való alkalmazkodásunkkal, mondja, és „automatikus gondolkodásmóddá válnak, amelyek soha nem kapcsolhatók ki, még 30 évvel később sem”. Akár felismerjük, akár nem, testünk magával hozza a „felnövést a szekrényben”. „Nincsenek eszközeink a stressz kezelésére gyerekként, és felnőttként nem ismerjük el traumának” – mondja John, egykori tanácsadó, aki két évvel ezelőtt abbahagyta munkáját, hogy kerámiát készítsen és kalandtúrákat vezessen a hegyekben. „Zsigeri reakciónk az, hogy most úgy kezeljük a dolgokat, mint gyermekként.”
Még Salway, aki karrierjét a kisebbségi stressz megértésének szentelte, is azt mondja, vannak napok, amikor kényelmetlenül érzi magát Vancouver körül, mikor párjával sétál. Soha senki nem támadta meg őket, de néhány bunkó alak odaszólt nekik széles nyilvánosság előtt. Ennek nem kellet nagyon sokszor megtörténnie, mire már elkezdte várni: a szíve kissé gyorsabban dobog, amikor meglátja, hogy egy autó közeledik.
De a kisebbségi stressz nem magyarázza teljes mértékben, hogy miért vannak a meleg férfiaknak ilyen sokféle egészségügyi problémái. Mert míg az első kör a károkozás előtt történik, mielőtt kijönnénk a szekrényből, a második és talán súlyosabb utána következik.
Soha senki nem mondta Adamnek, hogy ne viselkedjen nőiesen. De ő, mint én, mint a legtöbbünk, valahogy megtanulta.
„Soha nem aggódtam amiatt, hogy a családom homofób lenne” – mondja. – „Régebben csináltam olyat, hogy takarót öltöttem magam köré, mint egy ruha, és táncoltam a kertben. Szüleim szerint aranyos volt, ezért készítettek egy videót és megmutatták a nagyszüleimnek. Amikor valamennyien megnézték a kazettát, elrejtőztem a kanapé mögött, mert annyira szégyelltem magam. Hat vagy hét éves lehettem.”
Mire középiskolába ért, Adam megtanulta annyira kezelni a viselkedését, hogy senki sem gyanította, hogy meleg. De mégis azt mondja: „Nem bízhattam senkiben, mert volt ez a dolog bennem. Magányos ügynökként kellett működnöm a világban.”
16 évesen „jött ki a szekrényből”, majd diplomát szerzett, majd San Franciscóba költözött és elkezdett dolgozni a HIV megelőzésében. De a más emberektől való távolság érzése nem múlt el. Tehát azt mondta, „sok-sok szex mellett. Ez a legelérhetőbb erőforrásunk a meleg közösségben. Meggyőzöd magad arról, hogy ha valakivel szexelsz, akkor meghitt pillanatod van. Ez egyfajta mankó lett.”
Hosszú órákat dolgozott. Kimerülten tért haza, szívott egy keveset, öntött egy pohár vörösbort, majd elkezdte átkutatni a randialkalmazásokat, hogy valakit áthívjon. Néha két vagy három srác is volt egymás után. „Amint becsuktam a legutóbbi srác után az ajtót, azt gondoltam, hogy ‘á, nem volt ez elég jó’, aztán találtam egy másikat.”
Évekig így ment. Utolsó hálaadáskor otthon volt, hogy meglátogassa szüleit, és kényszeres szükséget érzett a szexre, mert annyira stresszes volt. Amikor végül talált egy srácot a közelben, aki hajlandó volt egy afférra, elszaladt a szülei szobájába, és elkezdett kutatni a fiókjukban, hogy megnézze, van-e náluk Viagra.
„Tehát ez volt a mélypont?” – kérdezem.
„Ez volt a harmadik vagy a negyedik, igen” – mondja.
Adam most egy 12 lépéses programban vesz részt a szexfüggőség miatt. Hat hét telt el szex nélkül. Előtte a leghosszabb, amit valaha kibírt, három vagy négy nap volt.
„Vannak emberek, akik sok szexelnek, mert szórakoztató, és ez rendben van. De én folyamatosan rongyként próbáltam kicsavarni, hogy valami olyat hozzak ki belőle, ami nem volt ott – társadalmi támogatást vagy társaságot. Ez egy módja annak, hogy ne foglalkozzak a saját életemmel. És folyamatosan tagadtam, hogy probléma lenne, mert mindig azt mondtam magamnak: ‘Kijöttem a szekrényből, San Franciscóba költöztem, kész vagyok, megtettem, amit melegként meg kellett tennem.’”
Évtizedek óta ezt gondolták a pszichológusok is: a meleg férfiak identitás-kialakításának kulcsfontosságú szakaszai mind oda vezetnek, hogy „kijönnek”, hogy végre jól érezzék magunkat, és elkezdhetnek életet építeni egy olyan közösségben, ahol a többiek ugyanazon a dolgon mentek keresztül. De az elmúlt 10 évben a kutatók felfedezték, hogy a beilleszkedésért folytatott küzdelem csak fokozódik. Egy 2015-ben közzétett tanulmány megállapította, hogy a szorongás és a depresszió aránya magasabb volt a nemrég „kijött” férfiaknál, mint azoknál a férfiaknál, akik még mindig „szekrényben” voltak.
„Olyan, mintha kilépnél a szekrényből arra számítva, hogy egy gyönyörű pillangó leszel, és a meleg közösségtől kapsz egy pofont, és kiöli belőled az idealizmust” – mondja Adam. Amikor először kezdett kijönni, azt mondja: „Nyugat-Hollywoodba mentem, mert azt hittem, hogy ott van az én népem. De nagyon borzalmas volt. Meleg felnőttek diktálnak, és nem befogadók a meleg srácokkal. Anyukád házából elmész egy meleg klubba, ahol sokan drogoznak, és azt kérded: ‘Ez az én közösségem? Olyan, mint a rohadt dzsungel.’”
„17 éves koromban ‘jöttem ki’, és nem láttam magamnak helyet a meleg színtéren” – mondja Paul, egy szoftverfejlesztő.
„Szerettem volna szerelmes lenne, mint a heterók, akiket láttam a filmekben. De csak egy darab húsnak éreztem magam. Annyira rossz lett, hogy a 40 percre lévő élelmiszerboltba mentem, ahelyett, hogy a 10 percre lévőbe mentem volna, csak azért, mert annyira féltem, hogy végigmegyek a meleg utcán.”
Az a szó, amelyet Paultól és mindenkitől hallok, az „újra traumatizált”. Az ember felnő ezzel a magánnyal, felhalmozza, mint egy érzelmi „csomagot”, majd megérkezik a Castroba vagy a Chelsea-be vagy a Boystownba, és azt gondolja, hogy végre elfogadják úgy, ahogy van. És akkor rájön, hogy itt mindenki másnak is van poggyásza. Hirtelen nem a melegséged miatt utasítanak el. Hanem a súlyod, a jövedelmed vagy a fajod miatt. „Ifjúkorunk erőszakos gyermekei” – mondja Paul – „maguk is felnőttek és bántalmazókká váltak.”
„Különösen a meleg férfiak nem túl kedvesek egymással” – mondja John, a kalandtúravezető.
„A popkultúrában a drag queenek ismertek az oltásaikról, és mindezen nevetünk. De ez az aljasság szinte kóros náluk. Mindannyian mélyen problémásak vagyunk, vagy hazudtunk magunknak kamaszkorunk jó része alatt. De nem kényelmes ezt megmutatni más embereknek. Tehát megmutatjuk más embereknek, amit a világ mutat nekünk, és ez nem más, mint a csúnyaság.”
Minden meleg férfi, akit ismerek, lelki albumot hordoz magában tele a sok aljas dologgal, amit más meleg férfiak mondtak neki és tettek vele. Egyszer randevúra érkeztem, és a srác azonnal felállt: azt mondta, alacsonyabb vagyok, mint amilyennek tűnök a képeimen, és lelépett. Alexszel, aki seattle-i fitneszoktató, közölte úszócsapatának egyik fiútagja: „Nem veszem figyelembe az arcodat, ha óvszer nélkül megdugsz.” Martin, egy Portland-ben élő brit, kb. 5 kilót szedett fel azóta, hogy oda költözött, és kapott egy Grindr üzenetet – karácsonykor -, amely így szólt: „Régen olyan szexi voltál. Kár, hogy elrontottad.”
Más kisebbségi csoportok számára a közösségben élés a hozzájuk hasonló emberekkel a szorongás és a depresszió alacsonyabb arányához kapcsolódik. Segít közel lenni olyan emberekhez, akik ösztönösen megértenek. De számunkra a hatás ellentétes. Számos tanulmány azt találta, hogy meleg környéken élni növeli a kockázatos szex és meth használat magasabb arányát, és csökkenti a más közösségi tevékenységekre fordított időt, például önkéntességre vagy sportolásra. Egy 2009-es tanulmány azt pedzegette, hogy azok a meleg férfiak, akik jobban kötődnek a meleg közösséghez, kevésbé elégedettek saját romantikus kapcsolataikkal.
„A meleg és biszexuális férfiak arról beszélnek, hogy a meleg közösség jelentős stresszforrás az életükben” – mondja Pachankis. Ennek alapvető oka szerinte az, hogy a „csoporton belüli diszkrimináció” nagyobb kárt okoz a pszichének, mintha a többség tagjai elutasítanak. Könnyű figyelmen kívül hagyni, elfordulni tőlük, és a középső ujjat felemelni azoknak a heteró embereknek, akik nem szeretnek téged, mert „kit érdekel, amúgy sincs szükséged a jóváhagyásukra”. Más melegek elutasítása azonban azt az érzést kelti, hogy elveszíted egyetlen módodat a barátkozásra és a szerelemre. A saját közösségtől való kitaszítás jobban fáj, mert nagyobb szükség van rájuk.
A kutatók, akikkel beszéltem, kifejtették, hogy a meleg srácok kétféle okból okoznak ilyen jellegű kárt egymásnak. Az első, és azt hallottam a leggyakrabban, hogy a meleg férfiak bunkók egymással, mert alapvetően férfiak vagyunk. „A férfiasság kihívásai felerősödnek a férfiak közösségében” – mondja Pachankis. „A férfiasság ingatag. Folyamatosan kell tenni érte, védeni vagy gyűjteni. Tanulmányokban ezt látjuk: ha megingatod a férfiasságot a férfiak körében, buta dolgokat kezdenek művelni. Agresszívabb testtartást mutatnak, pénzügyi kockázatokat kezdenek vállalni, verekedni kezdenek.”
Ez segít megmagyarázni a homoszexuális közösségben élő nőies fiúkkal szemben elterjedt megbélyegzést. Dane Whicker, a Duke Egyetem klinikai pszichológusa és kutatója szerint a legtöbb meleg férfi arról számol be, hogy férfias férfiakkal akar randevúzni, és azt kívánta, bárcsak ő maga is férfiasabban viselkedne. Talán ez azért van, mert történelmileg a férfias férfiak jobban be tudnak olvadni a heteró társadalomba. Vagy talán ez a internalizált homofóbia: a nőies meleg férfiakat még mindig „fogadó félként” látják, mármint olyanokként, akik az anális szex befogadó partnerei.
Egy kétéves vizsgálat azt találta, hogy minél hosszabb ideig vannak a meleg férfiak „a szekrényen kívül”, annál valószínűbb, hogy „többoldalúvá” (a befogadó és behatoló szerepet is élvezővé) vagy „felül lévővé” (behatolóvá) válnak. A kutatók szerint ez a fajta átalakulás, amely során a meleg férfi szándékosan férfiasabbnak látszik és más nemi szerepet tölt be, csak egyike annak, hogy a meleg férfiak egymást nyomják a „szexuális tőke” eléréséért. Hasonlít ez az az edzőterembe járáshoz vagy a szemöldökünk kiszedéséhez.
„Az egyetlen ok, amiért elkezdtem gyúrni, az volt, hogy jó ‘felül lévőnek’ tűnjek” – mondja Martin. Amikor először „kijött a szekrényből”, meg volt győződve arról, hogy túl sovány, túl nőies, hogy a „befogadók” azt hinnék, hogy ő is egy közülük. „Szóval elkezdtem hamisan előadni ezt a hiper-férfias viselkedést. A barátom nemrég vette észre, hogy még mindig elváltoztatom a hangomat, amikor italokat rendelek. Ez az első néhány év maradványa a szekrényből, amikor azt hittem, hogy Christian Bale Batman-hangján kell beszélnem, hogy randevúkat szerezzek.”
Grant, aki 21 éves, Long Islanden nőtt fel, és most Manhattanben él, azt mondja, hogy korábban zavarta, hogyan áll egy helyben – csípőre tett kézzel, egyik lába kissé megdöntve, mint egy Rockette. Másodéves korában tehát elkezdte figyelni férfi tanárait alapértelmezett helyzetükben: szándékosan széles lábakkal állva, karjaikkal az oldalán.
Ezek a férfiassági normák mindenkit, még követőiket is megterhelik. A nőies meleg férfiaknál nagyobb az öngyilkosság, a magány és a mentális betegség kockázata. A férfias meleg férfiak a maguk részéről szorongóbbak, kockázatosabb nemi életet élnek, és gyakrabban fogyasztanak drogokat és dohányt. Egy tanulmány azt vizsgálta, hogy a meleg közösségben való élet miért növeli a depressziót, és azt találta, hogy a hatás csak férfias meleg srácokban mutatkozott meg.
A második ok, amiért a meleg közösség egyedülálló stresszként hat tagjaira, nem az, hogy miért utasítjuk el egymást, hanem az, hogy hogyan.
Az elmúlt 10 évben a hagyományos meleg terek – bárok, szórakozóhelyek, fürdőházak – kezdtek eltűnni, és felváltotta őket a közösségi média. A meleg férfiak legalább 70 százaléka most olyan randialkalmazásokat használ, mint a Grindr és a Scruff, hogy találkozzanak egymással. 2000-ben a meleg párok mintegy 20 százaléka találkozott online. 2010-re ez akár 70 százalék is volt. Eközben a meleg párok aránya, akik barátokon keresztül találkoztak, 30 százalékról 12 százalékra csökkent.
Általában, amikor a meleg életben a randialkalmazások megdöbbentő elsőbbségéről hallasz – a legnépszerűbb Grindr szerint átlagos felhasználója napi 90 percet tölt el vele -, az egy rémisztő újságcikk lesz arról szól, hogy gyilkosok vagy homofóbok használják őket áldozatok után kutatva, vagy a Londonban és New Yorkban kialakult, zavarba ejtő „chemsex” jelenetekről lesz szó. És igen, ezek problémák. De az alkalmazások valódi hatása halkabb, kevésbé kapott figyelmet és bizonyos szempontból mélyebb: sokunk számára ezek lettek az elsődleges módszerek a többi meleg emberrel való kapcsolattartásra.
„Sokkal könnyebb találkozni valakivel egy alkalmi kapcsolat céljából a Grindr-en, mint egyedül menni egy bárba” – mondja Adam. „Különösen, ha nemrég költöztél egy új városba, olyan könnyű hagyni, hogy a társkereső alkalmazások társadalmi életeddé váljanak. Nehezebb olyan társadalmi helyzeteket keresni, ahol esetleg nagyobb erőfeszítéseket kell tennie.”
„Vannak olyan pillanataim, amikor szeretném kívánatosnak érezni magam, és így felmegyek a Grindrre” – mondja Paul.
„Félmeztelen képet töltök fel, és elkezdem kapni ezeket az üzeneteket, amelyek azt mondják, hogy szexi vagyok. Ebben a pillanatban jól érzem magam, de soha nem lesz belőle semmi, és ezek az üzenetek néhány nap múlva megszűnnek. Olyan érzés, mintha egy viszketést kaparnék, de ez valójában rüh. Csak el fog terjedni.”
A legrosszabb dolog az alkalmazásokban, és hogy miért relevánsak a melegek és a heteroszexuális férfiak közötti egészségügyi különbségek szempontjából, nemcsak az, hogy sokat használjuk őket. Hanem az, hogy szinte tökéletesen meg vannak tervezve, hogy erősítsék az önmagunkról alkotott negatív meggyőződésünket. Elder, a poszttraumás stressz kutatója 2015-ben melegekkel folytatott interjúiban azt találta, hogy 90 százalékuk szerint az átlag magas, fiatal, fehér, izmos és férfias társra vágyik. Túlnyomó többségünk számára, akik alig felelnek meg e kritériumok egyikének, még kevésbé mind az ötnek, a hookup alkalmazások csupán hatékony módot kínálnak arra, hogy csúnyának érezzük magunkat.
Paul szerint „felvillanyozottan várja az elutasítást”, amint kinyitja az appokat. John, a volt tanácsadó, 27 éves, 185 cm, és olyan kockás hasa van, amelyet a gyapjú pulóverén keresztül is lehet látni. És még azt is mondja, hogy az üzeneteinek nagy részére nem kap választ, és hogy 10 órát tölt az emberekkel való cseteléssel, míg egy órát a találkával vagy a szexszel.
A színesbőrű meleg férfiaknál rosszabb. Vincent, aki fekete és latin férfiaknak folytat tanácsadást a San Franciscó-i Közegészségügyi Osztályon keresztül, azt mondja, hogy az alkalmazások a faji kisebbségeknek kétféle visszajelzést adnak: elutasítva („Sajnálom, nem szeretem a feketéket”) és fetisizált („Szia, a feketékre bukom”.) Paihan, egy tajvani bevándorló Seattle-ben megmutatja a Grindr postaládáját. Az enyémhez hasonlóan többnyire „sziákat” küldött, válasz nélkül. A néhány kapott üzenet egyike csak annyit mond: „Ázsiiiiiaiii”.
Mindez természetesen nem új. Walt Odets, a pszichológus, aki az 1980-as évek óta ír a társadalmi elszigeteltségről, azt mondja, hogy a meleg férfiakat ugyanúgy zavarták a fürdőházak, mint most Grindr. A különbség, amelyet fiatalabb betegeinél lát, az az, hogy „ha valaki elutasít egy fürdőházban, akkor utána még beszélgethetnek. Lehet, hogy végül egy barátod lesz belőle, vagy legalábbis valami, ami pozitív társadalmi élménnyé válik. Az alkalmazásokban csak figyelmen kívül hagyjnak, ha valaki nem szexuális vagy romantikus hódításként lát.” Az általam megkérdezett meleg férfiak ugyanúgy beszéltek a társkereső alkalmazásokról, ahogyan a heteró emberek beszélnek a Comcastról: rossz, de mit lehet tenni? „Kisebb városokban kell használnia az alkalmazásokat” – mondja Michael Moore, a Yale pszichológusa. „Ott a meleg bár célját szolgálják. De hátránya, hogy ott előítéletet kapnak.”
Amit az alkalmazások megerősítenek, vagy talán egyszerűen felgyorsítanak, az annak a felnőtteknek szóló változata, amelyet Pachankis „A világ legjobb kisfia” hipotézisnek nevez. Gyerekként a „szekrényben” felnövekedve nagyobb eséllyel építhetjük önbecsülésünket arra, amire a külvilág szeretne – legyél jó a sportban, jó az iskolában, vagy akármi. Felnőttként a saját közösségünk társadalmi normái arra kényszerítenek minket, hogy még jobban összpontosítsuk önértékünket megjelenésünkbe, férfiasságunkba, szexuális teljesítményünkbe. De akkor, még ha sikerül is ott versenyeznünk, akkor is, ha elérjük a keresett „legférfiasabb” ideált, valóban csak annyit tettünk, hogy felkészülünk a megsemmisülésre, amikor majd mindezt egyszer elkerülhetetlenül elveszítjük.
„Gyakran mások szemével éljük az életünket” – mondja Alan Downs, pszichológus, aki könyvet írt The Velvet Rage címmel, mely a meleg férfiak szégyennel és társadalmi érvényesüléssel való nehézségeiről szól. „Csávót akarunk csávó után, több izom, több pozíciót, bármit, ami röpke elismerést eredményez nekünk. Aztán kimerülten ébredünk 40 évesen, és azon gondolkodunk, vajon ennyi volt ez az egész? És akkor jön a depresszió.”
Perry Halkitis, a NYU professzora a 90-es évek eleje óta tanulmányozza a melegek és a heteró emberek közötti egészségügyi szakadékot. Négy könyve jelent meg a meleg kultúráról, és interjút készített HIV-ben haldokló, bulidrogokból felépülő és saját esküvőjük megtervezésével küzdő férfiakkal egyaránt.
Aztán két évvel ezelőtt 18 éves unokaöccse, James megjelent remegve a küszöbén. Leültette Halkitist és férjét a kanapéra, és bejelentette, hogy meleg. „Azt mondtuk neki: ‘gratulálok, a tagsági kártyád és az üdvözlő csomagod a másik szobában van'” – emlékszik Halkitis. „De túl ideges volt ahhoz, hogy értékelje a poént.”
James Queensben nőtt fel, egy nagy, szeretetteljes, liberális család szeretett tagjaként. Nyíltan meleg gyerekekkel járt állami iskolába.
„És mégis” – mondja Halkitis -„ez az érzelmi zűrzavar ott volt. Racionálisan tudta, hogy minden rendben lesz, de a ‘szekrényben lenni’ nem racionális, hanem érzelmi dolog.”
Az évek során James meggyőzte magát arról, hogy soha nem fog kijönni. Nem akarta a figyelmet, vagy olyan kérdéseket kapni, amelyekre nem tudott válaszolni. Szexualitásának nem volt értelme számára – hogyan magyarázhatná meg másoknak? „A tévében ezeket a hagyományos családokat láttam” – mondja nekem.
„Ugyanakkor rengeteg meleg pornót néztem, ahol mindenki nagyon izmos és egyedülálló volt, és folyamatosan szexeltek. Tehát azt hittem, hogy ez a két lehetőségem: ez a mesés élet, amit soha nem kaphattam meg, vagy ez a meleg élet, ahol nem volt romantika.”
James pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor úgy döntött, hogy „bemegy a szekrénybe”. 10 vagy 11 éves lehetett, szülei Long Islandre vitték nyaralni.
„Végignéztem az egész családunkon, és a rohangáló gyerekeken, és arra gondoltam, hogy ‘soha nem lesz nekem ilyen’, és sírni kezdtem.”
Amint kimondta ezt, ráébredek, hogy ugyanazt a rádöbbenést írja le, mint amilyen az ő korában nekem is volt, ugyanazt a bánatot. Jamesé 2007-ben volt. Az enyém 1992-ben. Halkitis azt mondja, hogy neki 1977-ben volt. Halkitis meglepődött, hogy unokaöccse korában valakinek ugyanolyan tapasztalatai lehetnek, mint neki voltak. Halkitis ezért úgy döntött, hogy következő könyve a „szekrény” traumájáról szól.
„Még most, New Yorkban is, még befogadó szülők mellett is, a ‘kijövetel’ kihívást jelent” – mondja Halkitis. „Talán mindig is az lesz.” (…)
Az elmúlt öt évben, amikor a fenti összefüggések bizonyítékai felhalmozódtak, néhány pszichológus és epidemiológus elkezdte a meleg férfiak elidegenedését „szindrómának” kezelni: egészségügyi problémák összessége, amelyek egyikét sem lehet egyedül megoldani.
Pachankis, a stresszkutató éppen az ország első, randomizált, kontrollált kísérletét vezette a „meleg-megerősítő” kognitív viselkedésterápiával. Évekig tartó érzelmi elszigetelődés után sok meleg férfi „szó szerint nem tudja, mit érez” – mondja. A partnerük azt mondja: „Szeretlek”, ők pedig azt válaszolják, hogy „Nos, én pedig szeretem a palacsintát”. Szakítanak egy a sráccal, ha látják, hogy otthagy náluk egy fogkefét. Vagy, mint sok olyan srác, akivel beszéltem, védtelenül szexelnek valakivel, akivel még soha nem találkoztak, mert nem tudják, hogyan figyeljenek a saját félelmeikre.
Az efféle érzelmi elhatárolódás mindent eláraszt, mondja Pachankis, és sok férfi, akivel dolgozik, éveken át nem veszi tudomásul, hogy azok a dolgok, amelyekre törekszenek – tökéletes test, több és jobb munka, mint kollégáik, az ideális esti Grindr hookup – erősíti saját félelmüket az elutasítástól.
Ezeknek a mintáknak a puszta kimutatása hatalmas eredményeket hozott: Pachankis betegei mindössze három hónap alatt csökkent szorongást, depressziót, kábítószer-használatot és óvszer nélküli szexet mutattak. Most bővíti a tanulmányt, hogy több városra, több résztvevőre és hosszabb idővonalra vonatkozzon.
Ezek a megoldások ígéretesek, de még mindig tökéletlenek. Nem tudom, látjuk-e majd valaha is a mentális egészségi szakadék bezárulását a heteró emberek és a melegek között, legalábbis nem teljesen. Mindig több lesz a heteró gyerek, mint a meleg gyerek, mindig elszigetelődünk közöttük, és valamilyen szinten mindig egyedül fogunk felnőni családjainkban, iskoláinkban és városainkban. De talán ez nem mind rossz. A fősodortól való távolságunk lehet a forrása annak, ami hátrányos helyzetbe hoz minket, de okosságunknak, ellenálló képességünknek, empátiánknak, kiváló öltözködési, tánc- és karaoke-tehetségünknek is forrása. Fel kell ismernünk, miközben jobb törvényekért és jobb környezetért küzdünk, hogyan lehetünk jobbak egymáshoz.
Eszembe jut valami, amit Paul, a szoftverfejlesztő mondott nekem:
„Mi melegek mindig is azt mondtuk magunknak, hogy amikor az AIDS-járvány véget ér, jól leszünk. Aztán jött, hogy ha majd összeházasodhatunk, jól leszünk. Most az van, hogy ha majd a zaklatás megszűnik, jól leszünk. Várjuk folyamatosan azt a pillanatot, amikor úgy érezzük, hogy nem különbözünk más emberektől. De tény, hogy mások vagyunk. Itt az ideje, hogy ezt elfogadjuk és megbirkózzunk vele.”
