Bár Izrael nem állt háborúban az Emírségekkel, ha az UAE meg Bahrein (és aztán, talán, a szaúdiak meg mások) baráti együttműködésben folytatják kapcsolataikat a zsidó állammal, az már a jelenben is stabilizáló faktor — egy-két generáción belül pedig gyökeresen átforgathatja a térség viszonyait, újratervezésre késztetve a barát-ellenség felismerő szoftvereket.
Ha a bizottság az utóbbi idők „jó embereket tüntetünk ki a jó szándékaikért” elvet követi, akkor természetesen nem az amerikai elnököt, hanem az ismert svéd gimnazistát dobja meg a Nobel-békedíjjal, elismerésül azért, hogy a 17 éves lány egy egész generációt tanított meg az iskolából lógni a gleccserek és a kedvező időjárás megmaradásáért.
Tavasszal Greta Thunberg még joggal aggódhatott, hogy a világ lecserélte az ő apokalipszisét egy másikra, valódibbnak tűnőre, és bár mostanra ismét érdemes jobban odafigyelni a vírusra, azért a klímakatasztrófa PR-osai sem panaszkodhatnak, visszajött a sajtójuk, még ha meg is kell osztaniuk a figyelmet más társadalmi gutmensch-ekkel, antirasszista gyújtogatókkal, haladó szellemű fosztogatókkal, Covid-etatistákkal.
Szegény Alfred Nobel szándékával ez persze sehogy sem kvadrál („legyen az a személy, aki a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért, vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért”), hiszen Greta ezekből a feltételekből nullát teljesített —
ellentétben a jelenlegi amerikai elnökkel, aki enyhén szólva megosztó személyiség ugyan, de hetek alatt megváltoztatta a teljes közel-keleti paradigmát, ahogy eddig ismertük.
A „jó embereket tüntetünk ki a jó szándékaikért” stratégia fénypontja természetesen 2009-ben volt, amikor az éppen 12 napja hivatalban lévő új amerikai elnököt jelölték Nobel-békedíjra. Barack Obama ez alatt az idő alatt értelemszerűen semmi jelentőset nem alkotott (ahogy azután se), mítingeket tartott, pár beszédet mondott, aláírt, bulizott, majd a díj átvétele után évekig egy elvek nélküli, megalkuvó és elgyávult külpolitikát követett.
Aki most azon szörnyülködik, hogyan juthatott bárkinek eszébe Donald Trumpot Nobel-békedíjra jelölni, az tartsa szem előtt Barack Obama példáját: a jó fellépésű, barátságos, de az amerikai értékek szeretetétől és minden önálló gondolattól megkímélt, teljesen alkalmatlan elnök azért kapta meg a rangos elismerést, mert Bush balsikerű iraki háborúja után időnként a békéről is beszélt („új klímát” teremtett), és azt kvázi megelőlegezték neki.
Obamában a Nobel-bizottság és az akkori progresszió jó érzékkel látta meg a teljes, „békés” visszavonulás szándékát, a bocsánatkérést, amiért Amerika mert élni kivételezett helyzetével, politikai és kulturális dominanciájával, hiszen Obama (és a Nobel-bizottság és a világ haladó erői) szerint Amerika csupán egy a nemzetek közül, hogy jönnek ők ahhoz, hogy.
Obama kezdettől azon fáradozott, hogy verbálisan abba a politikai térbe navigálja vissza az Egyesült Államokat, ahová a progresszív, multilaterális erők szerint eleve való volt: a csak-egy-világhatalom-a-sok-közül zónába,
az oroszok, a kínaiak, az irániak és Bono mellé, ahol az ENSZ engedélye szükséges minden önvédelmi lépéshez; ahol nyíltan lehet érzékeltetni, hogy az izraeli-palesztin konfliktus a világ központi kérdése, és azon belül is a ciszjordániai zsidó telepek bővülése a világ legaggasztóbb emberi jogi problémája; ahol a szigorúan meghúzott „vörös vonal” (a szíriai elnök nehogy gázt használjon a saját lakossága ellen) átlépését kisebb belső vívódások után simán le lehet nyelni, átengedve a terepet Iránnak, Putyinnak, az ISIS-nak és a Júdeai Nemzeti Frontnak.
Trump ezzel szöges ellentétben valóban, ahogy norvég jelölője mondta, „többet tett a nemzetek közötti béke megteremtéséért, mint a többi békedíj-jelölt többsége.” Ezt így elsőre nehéz elhinni, az amerikai lapok többsége pl. nemigen hirdette fő helyen az elnök váratlan külpolitikai sikersorozatát. Pedig igaz. Hogy mitől fontos ez az egész? Trump három dolgot ért el (most nem számítva ide a szerbiai-koszovói áttörést):
- két arab állam rendezte kapcsolatait Izraellel, és öt-hat még követheti, megszűnt tehát a teljes Izrael-ellenes egységfront az arab világban, a zsidó állam kijött az izolációból, időt, barátokat és plusz forrásokat nyert;
- mindenki számára világossá vált, hogy nem a zsidó állam, hanem az iráni iszlamista vezetés a fő rizikófaktor a térségben, a szunnita országokat nem hogy nem zavarja a zsidó állam léte, de aktívan profitálnának is a vele való együttműködésekből;
- egyértelműen megüzente — és általa az érintett arab államok is –, hogy nem a „palesztin kérdés” a térség kulcsproblémája. Az Arab Liga már el is kezdett lehátrálni a témáról, a palesztin vezetésre és a Hamászra nőni fog a nyomás, hogy álljanak le a terrorral.
Az, hogy kiről beszélünk, számomra is teljesen világos. Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke egy jelentős tahó. Modortalan, agresszív alak, akinek nehéz feledni előítéletes tweetjeit, nőgyűlölő beszólásait, Covid-ügyi válogatott ostobaságait. És mégis. A maga tahó módján Donald Trump nagyobb respektust szerzett a közel-keleti térség különböző oldalain, mint bármely elődje, mert ha nehezen is, de elvek és következetességek kezdenek látszani az alagút végén.
Az egyik ilyen elv például az, hogy Izrael — és a nyugati értékek — mellől nem hátrál ki. A nagykövetség Jeruzsálembe való átköltöztetése ki nem mondott üzenet volt a palesztinoknak és az arab világ többi részének: aki Jeruzsálemet nem ismeri el, az lényegében Izraelt sem ismeri el, kész helyzet van. Lejárt a denial kora, volt rá sok évtizedük; aki mostantól bármit lépni akar, ezt a valóságot kell végre meglátnia és elfogadnia.
Az izraeli annektálás felfüggesztése olyan ár volt, amit Izrael minden további nélkül megfizethetett, hiszen leginkább szimbolikus lépésről lett volna szó, nem azonnali, húsbevágó nemzetbiztonságiról. Cserébe egy egész világot nyert, hiszen bár nem állt háborúban az Emírségekkel, ha az UAE meg Bahrein (és aztán, talán, a szaúdiak meg mások) a béke talaján, baráti együttműködésben folytatják kapcsolataikat a zsidó állammal, az már a jelenben is stabilizáló faktor,
egy-két generáción belül pedig gyökeresen átforgathatja a térség viszonyait, újratervezésre késztetve a barát-ellenség felismerő szoftvereket.
Ami a palesztinokat illeti, a világ (incl. az EU) egyszer majd le fog jönni a kétállami tripről, ami csak arra jó, hogy a végtelenségig elhúzza a palesztin vezetés önáltatását, hazug áldozatiság-mítoszát. Az önmagukat a mai napig „menekülteknek” tekintő palesztinoknak jelen körülmények között nem lesz saját államuk, ezt azért érdemes leszögezni. És nem ezen kérdés rendezése a közel-keleti béke előfeltétele.
Az önsorsrontó, évtizedek óta minden nagyvonalú ajánlatra nemet mondó palesztin politikai stratégia jelentős kudarc, problémahalmazuk már az arab világ jó részének is teher, ráadásul az iráni terjeszkedés fényében kb. hatodrangú kérdés. Izrael számára persze fontos nemzetbiztonsági kihívás a napi gázai rakétaterror, de arra politikai válaszok nincsenek. Sem az önálló állam ígérete, sem a gazdasági fejlesztésre szánt amerikai milliárdok, sem más nyugati észjárású „engedmény” nem hatásos.
Mindenki tudja, miért: mert a rakéták feladói számára maga Izrael a megszállt terület. Az önfelszámoláson kívül nincs, nem létezhet olyan lépése a zsidó államnak, amit elfogadnának.
Trump a maga fura reálpolitikai módján új realitást hozott létre a Közel-Keleten. Nem ez, hanem a Covid és a gazdaság fogja eldönteni az amerikai választásokat, de a térség, és így a világ biztonságpolitikája szempontjából egészen biztos új idők jönnek. Úgyhogy ha nagyon nincs kinek adni azt a Nobel-díjat, nyugodtan adják neki.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.