A Magyar Hiszekegy beszökött a zsinagógákba is

Egy szelet a hazai zsidók reakcióiból a trianoni döntés első hírére, illetve abból, hogy milyen hatással volt a hitközségi életre a területvesztés köré épített szimbólumtár.

A trianoni döntés ugyan nem érte váratlanul a magyarokat, viszont érthető, hogy a szerződés aláírásáig reménykedtek abban, hogy az a lehetőség csupán egy rossz álom.

A felkészülési folyamat a művészvilágot is megérintette, közöttük a magyar „Nagyasszony”, Jászai Mari (1850–1926) tragika egyik kedvenc poétáját, Kiss József (1843–1921) zsidó költőfejedelmet. Kiss még 1920. májusában papírra vetett versével kezdődött a trianoni döntés utáni első Egyenlőség címlapja, a június 6-ai szám:

Ne űzzetek el!

Ne űzzetek el e szent koporsótól,

Hisz, aki benn nyugszik, nekem is anyám!

Lemondtam, önként, minden földi jóról,

De az anyámhoz jussom van talán?

Ne ordítsátok folyton a fülembe,

»Keress idegen, magadnak más odút!«

A sír számomra itt van kiszemelve,

Síromhoz erre, itt vezet az út.

Ne halljam folyton e bősz riadalmat,

Az oktalan vád őrült zsivaját.

Egykor tapsoltatok – mit zengtem – dalnak,

S lantom másnak ma sem engedem át,

Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek,

Tartom a jusst hozzá, mind holtamig,

Míg újra magyarul nem zengnek a végek

S lantomon az utolsó húr is elkopik.

(Kiss József, „Ne űzzetek el!”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 23. szám, 1. o.)

Ugyanezen a címlapon, a vers alatt a szerkesztőség „egy hazafias magyar zsidó” felhívását is közölte, mely június 4-e zsidó gyásznappá való nyilvánításáról szólt:

„Ez a nap az igazi magyar ember és hazafi rettenetes gyásznapja. A magyar zsidónak egy valóságos «Tiso beov»-ja (böjti gyásznap – a szerk.). Több mint egy Tiso-beov! Avassa fel és iktassa be ezt a június 4-ét a magyar zsidóság vezetősége és papsága mint a legszigorúbb gyásznapot. Az egész napon át tartó böjttel vezekeljünk, rendeljünk el szomorú gyászistentiszteletet e napnak délelőttjére is és délutánjára is. Fohászkodjunk, imádkozzunk a mindenható Istenhez, hogy segítse meg szeretett hazánkat és minden magyar embert a pusztulástól és végromlástól. Rendeljék el az illetékes faktorok, hogy ezen a napon legyen minden magyar zsidó üzlete, irodája, kávéháza, színháza zárva.” („Június 4: gyásznap”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 23. szám, 1. o.)

Rabbi-jubileum Trianon előszelében

A román hatóságok nem csak a főrabbit ültették le, de a hitközséget is feloszlatással fenyegették meg, ha tűrik papjuk „magyar szellemű” megnyilvánulásait.

A trianoni döntés és tisá böáv (áv 9.) egymás mellé állítása első olvasatra profanizálónak tűnhet, hiszen a zsidó vallás leggyászosabb napjáról, az első és második jeruzsálemi Szentély lerombolásáról emlékezünk meg évről-évre, amikor megszűnt az áldozás, a zsidók elvesztették országukat és szétszóródtak a világon.

A sorok között viszont inkább azt olvashatjuk, hogy az asszimiláció-párti Egyenlőség olvasótábora, a zsidó nemzetiséget elutasítva és „csak” a vallási elemeket megtartva, izraelita magyarnak tartotta magát, amelynek magától értetődő volt ősei országának elvesztését párhuzamba állítani jelen otthonuk, Magyarország területveszteségeivel (pláne ha még rokonságuk is volt az elszakított részeken).

Ugyanakkor a felhívás írója erősen elragadtatta magát, amikor a szolgáltató és egyéb szektorok teljes bezárását gondolta elrendelni a napra, hiszen azt sokszor még az év legszentebb napján, Jom kipúrkor sem tartották be egyes zsidók.

Június 21-én az Urmánczy Nándor (1868–1940) alapította Védő Ligák Szövetsége pályázatot hirdetett egy legfeljebb 20 szóból álló imára vagy fohászra és egy, maximum 10 szóból álló jelmondatra:

„Úgy az ima vagy fohász, mint a jelmondat azt a gondolatot fejezze ki, hogy minden törekvésünk elrablott országrészeink visszafoglalására irányuljon és addig nem lesz pihenésünk, míg hazánk újból egységes nem lesz.”

Az egy hónapos határidővel kiírt pályázat anyagait a VLSz címére, Esterházy utca 4. (ma: Pollack Mihály tér) kellett beküldeni jeligés borítékban. Pályadíj természetesen nem volt kitűzve, hiszen ahogy írták is: „a hazafias lelkesedés művéhez anyagi érdek nem tapadhat”.

A felhívást június 24-én az Országos Rabbiegyesület Elnöksége nevében dr. Hevesi Simon (1868–1943) Dohány utcai rabbi is közölte az alábbi kiegészítéssel:

„Midőn pályázathirdetést és annak föltételeit a kartársakkal és hívekkel ezúton közlöm, kérem és felszólítom azokat, akiknek az Úr szíve adta, hogy gondolatokat formáljanak és eszméket érleljenek, – hogy a nemzeti lelkesedés ezen művében is részt vegyenek és hazafias érzetük termésével a szent oltáron áldozzanak.” („Felhívás a rabbikhoz!”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 27. szám, 5. o.)

Trianon és a zsidóság

A politika már közvetlenül a döntés után saját céljaira hasznosította a közvélemény nacionalizmusát, az antiszemita előítéleteket. Pelle János publicisztikája.

A felhívásra mintegy 125 boríték érkezett be, többen nem csak egy pályázati munkával. A bírálóbizottság elnöke Rákosi Jenő (1842–1929) író, lapszerkesztő volt, egyik társa pedig Kozma Andor (1861–1933) költő.

A nyertes Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna (1881–1923) költőnő lett, aki egy korábban megírt 15 strófás, Hitvallás című versének küldte be az első versszakát (mely egyben az utolsó is); – fontos az írónő teljes nevének közlése, már csak azért is, hogy ne tévesszék össze a zsidó származású Sziklay Szeréna (született: Stein, 1879–1949) színművésznő primadonnával. A nyertes fohász tehát:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.”

Rákosi bírálati jelentésében így fogalmazott: „Ez a magyarnak ma krédója, bizonyos vallásos kenetet, szinte ihletet nyer a Hiszekegyünk reminiszcenciája által; nagy pátosz van ismétléseiben és amire hitvallást tesz, az valóban a lényege annak, amire a magyarnak szüksége van.” („Hiszek Magyarország feltámadásában – A védőligák Szövetségének pályanyertes imája”, Pápai Közlöny, 1920. 30. évf. 38. szám, 1. o.)

A frázis nyertese Bessenyői Szabó Mihály (1859–1940) Hont vármegye egykori főispánja lett az alábbi jelmondattal:

„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.”

Aki tömör egyszerűséggel fogalmazta meg gondolatát, ahogy Rákosi fogalmazott: „Mint gondolat, mint eszme talán mélyebb, szebb is egyik-másik pályamű, agitatív erőre, hatásának erejére nézve azonban egyik sem mérkőzhetik vele.” (uo.)

Próbáltam fellelni a többi, mintegy másfél száz pályaművet, ám törekvésem sikertelen maradt. A beérkezett munkákat a szövetség elméletben a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta át megőrzésre, ám ha ez így is történt, azok elpusztulhattak az elmúlt száz évben kétszer is részben leégett (1945-ben és 1956-ban) és többszörösen átszervezett intézményben. Nyomtatásba pedig nem került a többi írás.

Sajátos csapdában volt Erdély zsidósága a két világháború között

A romániai pogromokhoz képest még Horthy Magyarországát is jogállamnak tartották – hangzott el a budapesti Holokauszt Múzeum rendezvényén.

A VLSz 1920. október 23-án újabb pályázattal állt elő, mégpedig a Hitvallás megzenésítésére. Érdekes módon ekkor már pályadíj is tartozott a nyertes munkához, – a Magyar Hirlap 10 ezer koronás hozzájárulásával összesen 20 ezer korona volt a jutalom. A feltételek a következők voltak:

„1. A pályamű magyar stílusban írott, egyszerű, könnyen énekelhető fohász jellegű legyen. A kompozíciót szerzője bariton énekhangra (magasság: f) zongorakísérettel és egyúttal vegyes karra (magasság lehetőleg: g à capella) dolgozza föl. 2. Az idegen kézzel írott és jeligés zárt levéllel ellátott pályamű az Orsz. m. kir. zeneművészeti főiskola Igazgatóságához (VI. Liszt Ferenc tér 12.) nyújtandó be. 3. A pályanyertes mű szerzői és tulajdonjoga a Védő Ligák Szövetségére száll. 4. Pályabírák: Mihalovich Ödön, v. b. t. t., zeneszerző, az Orsz. m. kir. zeneművészeti főiskola örökös elnöke; Koessler János, zeneszerző, az Orsz. m. kir. zeneművészeti főiskola zeneszerzési művészképzőjének vezető tanára; Kerner István, zeneszerző, főigazgató, a m. kir. Operaház igazgatója.” („Hirek – Pályázat”, Körösvidék, 1920. 1. évf. 181. szám, 3. o.)

A felhívásra rekordszámú pályázat (400 darab) érkezett be, melyek közül 1921. május 23-án Szabados Béla (1867–1936) szerzeményét hirdették nyertesül. Ennek hatására az iskolákban már az év végétől a Szabados-féle dallammal kellett énekelni az iskolákban a Hitvallást.

Visszatérve a nyertes pályaműhöz, – irredentizmustól függetlenül – nem mindenkinek tetszett a fohász szövege. Miután 1937-ben megjelent a Magyar Versek Könyve, melyben a nyitó vers Magyari Lajos Újmagyar Mária-siralma volt, míg az záró Sziklay Hitvallása, József Attila (1905–1937) meglehetősen nyers kritikát írt róla az általa szerkesztett Szép Szó című irodalmi és társadalomtudományi folyóiratban.

József Attila nem tudott elmenni a meglehetősen nagy kontraszt mellett:

„Emez – ennek néhány sorát többen ismerik – meglehetősen üres harsogás, Hitvallás formájába foglalt kül- és belpolitikai koncepciótlanság. Kár, hogy a szépséges Himnusz mellé ezt is nemzeti imává léptették elő hivatalos, vagy nem hivatalos köreink. A két költemény között 1300-tól napjainkig minden valamire való költő, sőt dalszerző művei jelzik azt a fejlődést, vagy változást, hogy mikor milyen eszmékkel, gondolatokkal vélték a leghelyesebben kifejezni költőink az olvasó emberek képviseletében az ösztönök állapotát, személyesnek fölfogott, legmélyebb, személytelen érzéseiket.

De nem egy darabjával arról is számot ad ez a gyűjtemény, hogy sokan és sokszor milyen sekélyes elmével próbálták megragadni ezeket az érzéseket s hogy a valóság felszínének tündéri színjátéka helyett milyen silány képzelettel is beérte a nagyérdemű közönség.

Röviden szólva, rossz versek sem hiányoznak a könyvből. Ez csak gyarapítja a könyv történeti értékét, különösen a mi historizáló korunkban, de – ha eljut a könyv minden magyar család asztalára – ezek a rossz versek, melyek jobbára középszerű közönség kedvencei és nem éppen Horváth János [(1878–1961), a kötet szerkesztője, irodalomtörténész, az MTA rendes tagja – Cs. V.] ízlésére vallanak, talán azt a szerepet is játszhatják, amit Vörösmarty színjátékában Csongor mellett Balga játszik, esetlenségükkel fölhívhatják híveik figyelmét az igazi költeményekben kibontakozó szépségekre.” (Szép Szó, 16. V. Kötet 1. füzet, 1937. július-augusztus, 90–92. o.)

A zsidó, aki Neokohnt csinált a Horthy-korban

135 éve született Schönfeld József, a két háború közti jobboldali cionizmus kiemelkedő alakja, a Zsidó Szemle főszerkesztője. Veszprémy László Bernát írása.

A Magyar Hiszekegy beváltotta a hozzá fűzött célokat, miszerint szinte tényleg nem volt olyan esemény, melyen ne hangzott volna el, gyakorlatilag himnuszi és szózati magasságokba emelkedett.

A fohászhoz hasonlóan a jelmondat is sok helyen csüngött a falon bekeretezve, és nem csak a nevelés színterén, az iskolákban, hanem a munkahelyeken is. Feljegyzésekből tudjuk, hogy például a Síp utcai hitközségi székház irodáiban is ki volt rakva.

Budapesten még egy bérház bejárati homlokzatára is kikerült a három soros fohász. Ez a Gyöngyösi utca 4. alatt található art deco jellegű épület volt, melyet a zsidó származású, megbecsült építész, Freund Dezső (1884–1960) tervezett. A „Hiszekegy-ház”-nak is keresztelt épület mára csupán becenevében őrzi a feliratot, ugyanis annak betűit már egy korábbi felújításkor eltávolították.

A Magyar Hiszekegy beszökött a zsinagógákba is, a legkülönbözőbb ünnepségek alappillére lett, imák és vallási énekek kerültek második helyre, vagy akár maradtak is ki.

Például 1921. szeptember 8-án dr. Kun Lajos (1886–1944) jászberényi rabbibeiktatása a hitvallomás közös eléneklésével kezdődött. Szeptember 18-án a nagykanizsai zsinagóga fennállásának 100. jubileumának népünnepélyén a Magyar Hiszekegy vezette be dr. Winkler Ernő (1894–1944) főrabbi „magas szárnyalású, hazafias érzéstől áthatott beszédét”. Vagy szeptember 25-én a tápiószelei dalárda a Magyar Hiszekegy eléneklésével kezdte a szelei első világháborús izraelita hősök emléktáblájának leleplezését a helyi zsinagógában.

A fentiek ellenére ma már csak kevesen vannak, akik a Hitvallás mind a 15 versszakát ismernék. Sziklay Szeréna műve folklorizálódott, eredeti címe helyett a Magyar Hiszekegyként említik (bár ez a legkevesebb, mert az új megnevezését már korán átvették, a részletek ismerete pedig mindig is a műveltek kiváltsága volt), a szerzője szinte teljesen feledésbe merült. A frázis nyertese, B. Szabó Mihály neve még Sziklay nevénél is kevéssé ismert, a Szabados-féle dallamot pedig csak hosszabb keresgélés után találjuk meg a YouTube-on, – egy autentikus, valószínűleg háború előtti változatát kevesebb, mint 300-an hallgatták meg.

Források (a szövegben jelzetteken kívül):

Bíró-Balogh Tamás, „Egyszerű, rövid, populáris – „Csonka Magyarország nem ország”: a revíziós propagandagépezet működése”, Forrás, 2007. 39. évf. 7–8. szám, 86–105. o.

A sóhajok termében”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 16. szám, 2–3. o.

Hirek – Hét hősi halott.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 41. szám, 15. o.

Hirek – Rabbibeiktatás”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 37. szám, 14. o.

Száz éves jubileum”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 39. szám, 17. o.

Hatos Pál: „Trianon nagyon fájt zsidónak és magyarnak egyaránt”

Az elátkozott köztársaság című könyv történész szerzőjével, Hatos Pállal beszélgettünk az 1918-as mítoszokról, Trianonról, az antiszemitizmusról és a történelem kényelmetlen igazságairól.