Rabbi-jubileum Trianon előszelében

Gyakran hallani, hogy a zsidókat nem érte traumaként Trianon, sőt, hogy az elszakított területeken elsőként a zsidóság hagyta cserben a magyarságot, – jelentsen ez a kijelentés bármit is. Ezeket persze tételesen lehetne cáfolni, most mégis csupán egy embert hozok ellenpéldának. A múlt héten volt az évfordulója Kecskeméti Lipót (1865–1936) nagyváradi (Oradea, Románia) főrabbi beiktatásának, aki egykor szinonimája és vezére volt az erdélyi magyar zsidóknak.

A nagyváradi zsidók Trianon előszelében, 1920. május 31-én ünnepelték főrabbijuk 30 éves jubileumát. Azonban a napot Kecskeméti főrabbi ekkor elhangzott beszéde nem csak a hitközség ünnepévé tette, hanem örömét kiterjesztette az egész erdélyi magyarságra is. A hosszú beszéd vége így hangzott:

„Utolsó szavam nem búcsúszó, hanem fogadalom, mint aki még munkát vállal az elvek kavargásában. Nem nemzeti, csak népegység vagyunk, kitartunk a zsidóság történeti formái közül abban, amit eddig vallottunk, hogy más népek nemzeti életében élve, a mi nemzeti érzésünk azé a nemzeté volt a maga végtelenségben és marad az övé – akié volt! Zsidó vallás, nem zsidó nemzet. Új uradalomra kerülhetünk át, amely nemzetté parancsolhatja a maga zsidóságát, de mi nem vagyunk nemzet. Úgy kerülünk át, mint a magyarságnak egy része.

Az igazság az, hogy magyar zsidók voltunk, vagyunk és az új uradalomban is magyar zsidók vagyunk. Hiába! Nem tudunk hűtlenkedni, nem tudunk követ dobni a kútba, melynek a vizét ittuk.

Zsidó vallás vagyunk, de zsidó nép is, a vér meg a család parancsolta hűség lekötöttjei: emberek, akiknek történeti folytonosságban kell vinni a zsidóság életét, folytonosságban a zsidó néplélek örök vallási eszményeit.” („Kecskeméti Lipót beszédéből”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 24. szám, 3–4. o.)

Az emelkedett szónoklat különösebb kommentárt nem igényel, a szavak magukért beszélnek, a sorok között pedig éppen csak bújtatott Kecskeméti anticionizmusa, mely egyesek – például a cionista eszmével szimpatizáló Új Kelet – szerint élete végére, „az évtizedek tapasztalatai” (értsd: antiszemitizmus) egyre inkább a zsidó népiség felé fordították, – de ez már egy külön cikk története lenne.

30 évvel korábban

Kecskeméti rabbi fiatal korában

Kecskeméti Lipótot, a pesti Rabbiképző Intézet friss avatottját 1890. április 8-án jelölte, majd választotta egyhangúlag főrabbinak a nagyváradi neológ hitközség közgyűlése. Ez a választás már csak azért is figyelemre méltó volt, mert a fiatalembert az ország egyik legprosperálóbb hitközsége választotta meg.

1880–1910 között gyakorlatilag megduplázódott az izraelita vallású lakosság száma, 8186 főről 15 155 főre nőtt, és habár nem feledkezhetünk meg arról, hogy Nagyváradon volt ortodox hitközség is, az egész közösség körülbelül kétharmadát így is a neológok alkották, akik hitéletük jövőjét tették Kecskeméti kezébe.

De Kecskeméti orgánuma minden bizonnyal a nagy terek betöltésére teremtetett, hiszen felavatásáig, mintegy másfél éven keresztül a Dohány utcai nagyzsinagógában időről-időre helyettesítette szónoklataiban dr. Kohn Sámuel (1841–1920), ismert hittörténész rabbit. Kecskeméti megválasztásának hírére Kohn, mintegy biztosítékképp az alábbiakat írta Váradra:

„Személyes tapasztalás alapján jó lélekkel állíthatom, hogy férfiút választottak meg, kinek jelleme feddhetetlen, tehetsége fényes, a teológiai, valamint világi tudományok terén szerzett ismeretei kiválóak.” („A nagyváradi rabbiválasztás”, Egyenlőség, 1890. 9. évf. 17. szám, 5. o.)

Beiktatása június 11-én volt a Sebes-Körös parti Cion templomban, mely városképet meghatározó, kupolás zsinagágát még 1878-ben avattak fel Busch Dávid városi főépítész tervei szerint.

Az ünnepély előtti napon a hitközség kultuszelnöke, Ausländer Simon Kecskemétre, a rabbi szülővárosába utazott, ahol Kecskeméti családja már generációkra visszamenőleg élt, – mint ahogy családnevük is mutatja, melyet az anyakönyvek alapján már a nagyapja, reb Ábrahám is viselt. Az állomásokon egyre többen és többen csatlakoztak az Ausländer kísérte úthoz.

A zsinagógában, – vagyis templomban, ahogy akkoriban, tulajdonképpen irányzattól függetlenül mindenki nevezte a zsinagógát – a hitközség tagjain kívül a város krémje foglalt helyet, az első sorban Sal Ferenc (1835–1909) királyi tanácsos polgármesterrel. Az új rabbi az iskolai sorfalon keresztül érkezett a templomba, ahol az elöljáróság köszöntötte.

A főkántor ilyenkor szokásos énekei (Má tovu… [Mily szépek a te sátraid, Jákob…] stb.) után az „ízlésesen kiállított rabbilevél” került elfogadásra, majd a 15. zsoltár eléneklése mellett Kecskeméti elfoglalta a Tóra-szekrény jobbján („rendezői balon”) lévő rabbiszéket. Esti ima után egy – a beszámolókban részletezésre nem került – magyar templomének következett, majd ez után a várva-várt székfoglaló hangzott el, melyet Kölcsey himnusza zárt.

Az estét köszöntésekben gazdag társas vacsora követett.

A jubileum után

A három évtizedes jubileum után a nagy pesti hitközség úgy gondolhatta, hogy Kecskeméti már elég magyarnak nevelte, illetve magyar tudatban tartotta a váradi zsidókat, mert 1921-ben pesti főrabbiságot ajánlottak neki. Ekkoriban pedig kevesebb vonzóbb ajánlattal lehetett volna megkínálni egy neológ rabbit, mint egy székkel a pesti „főtisztelendő rabbiságban”, ráadásul rögtön főrabbi pozícióban. Hivatalos megválasztása után, október 30-án mások mellett az alábbiakat szignálta a pesti elöljáróság a Kecskemétinek címzett levelében:

A nagyváradi Cion zsinagóga

„Várjuk Önt, hirdesse híveinek az Igét. Hirdesse, hogy szent vallásunk nem rabbilincs, mely szolgaként az élet gályájához láncol, hanem magasztos hatalom, mely a Mindenható trónjához emel.

Hirdesse Ön híveinek, hogy az emberi közösség egyetlen igazi alapkövét, a felebaráti szeretet a mi szent vallásunk tette az emberiség közkincsévé, mondván: »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.« (Mózes III. 19:18.)

És hirdesse Ön, hogy megannyi szenvedés között, megannyi félreértés után is szerető gyermekei maradtunk szenvedő magyar hazánknak, s hogy nincs olyan hatalom, mely a hazaszeretetet s hazafi kötelességérzést szívünkban megingathatná.” („Kecskeméti Lipót”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 45. szám, 11.)

És Kecskeméti rabbi hirdette is a pesti nagy urak által fogalmazott eszméket, csak épp nem a fővárosban, hanem a továbbiakban is Nagyváradon. Ugyanis visszamondta a minden bizonnyal jobban dotáló és nagyobb presztízsű állást.

A rabbi kitartása tényleg csodálatraméltó volt, hiszen sokkal könnyebb lett volna neki hazafinak lenni Pesten, mint Nagyváradon. Erdély román megszállásától kezdve a hazafias beszédei miatt gyakorta töltött időt a szigurencián (román állami erőszakszervezet, belbiztonsági szolgálat), mely többször be is börtönözte. 1923-ban egy beszédének a következő záróakkordja miatt:

„Valamiképpen a lelket csak a halál választhatja el a testtől, azonképpen a természet örök törvényéhez képest a zsidó, aki magyarnak született, élete fogytáig megmarad magyarnak.” („Husz év előtt börtönözték be a románok Kecskeméti Lipótot”, A Magyar Zsidók Lapja, 1943. 5. évf. 8. szám, 5. o.)

De a román hatóságok nem csak Kecskemétit ültették nyirkos cellába, hanem még a hitközséget is megfenyegették a feloszlatással, ha tűrik papjuk „magyar szellemű” megnyilvánulásait, – és vonatkozott ez az ortodox hitközségre is, mert bár lehet, hogy szigorúbbak voltak a vallásgyakorlatban, de hazafiasságban ők sem maradtak el a neológoktól.

Kecskeméti több kötetre való olvasnivalót hagyott hátra, így például a könyv formában is megjelent doktori dolgozatát, Pokol a középkori zsidó költészetben (Budapest, 1888), az Egy zsidó vallás van-e, több-e? (Nagyvárad, 1913) című értekezését, a három-három kötetes Jeremiás proféta és kora (Budapest, 1932) és Ézsajás (Budapest, 1935) című magyarázatait a TáNáKh szélesebb körben kevéssé ismert és tanulmányozott prófétai könyveiről.

A főrabbi a zsinagógán és íróasztalán túl is aktív volt, méghozzá nevelés szempontjából egy igen fontos helyen: a helyi zsidó gimnáziumban, mely felállításának egyik iniciátora volt 1929-ben; egy évvel később pedig róla neveztek át Dr. Kecskeméti Lipót Izraelita Líceummá. A középiskola tannyelvét 1934-ben románná kényszerítették ki, de a főrabbinak sikerült kijárta, hogy a hittant ő mégis magyarul taníthassa, mely engedményre közel s távol nem volt példa.

A nagyváradi zsidók gyásza

1936 március közepétől június elejéig tartó időszak a legmélyebb megrendülést hozta el az egész nagyváradi zsidóságban, ugyanis Fuchs Benjámin (1878–1936) ortodox főrabbi, majd Jiszáél Hager (1860–1936) vizsnici rebbe után Kecskeméti Lipót neológ főrabbit is magához szólította az Örökkévaló.

A három nagy temetés idején, a gyász ellenére, egy kissé az egykori békebeli állapot is felsejlett, mert ezekre a rövid időkre a búcsúzók előtt megnyíltak a határok.
*

Források:

Az idézetek mögöttieken kívül:

Fráter Jenő, „Az erdélyi zsidók hazafiassága”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 50. szám, 2. o.

Hegedűs Nándor, „Erdő dőlt ki”, Keleti Ujság, 1936. 19. évf. 135. szám, 4. o.

„A nagyváradi rabbibeiktatás”, Egyenlőség, 1890. 9. évf. 25. szám, 6–7. o.

„Meghalt dr. Kecskeméti Lipót oradeai főrabbi”, Uj Kelet, 1936. 19. évf. 134. szám, 3. o.

Sajátos csapdában volt Erdély zsidósága a két világháború között

A romániai pogromokhoz képest még Horthy Magyarországát is jogállamnak tartották – hangzott el a budapesti Holokauszt Múzeum rendezvényén.